A vihar óta nem voltam. A látvány döbbenetes, mintha egy másik bolygóra kerültem volna. A régi, sötét fenyveseknek nyoma sincs, csak kitekeredett hatalmas gyökerek, a kipusztult erdö helyén lila virágok. Magasabban - hála - minden olyan, mint rég. Legalábbis a látvány. Az érzés sehol. Voltunk a Csorba-tónál, a Predne Solisko-n, aztán a Tarpataki-vízesésnél, Löcsén, Poprádon, Késmárkon, A Szlovák Paradicsomban a Sucha Bela-i létrás túrán, Krakkóba is átmentünk, Auschwitzben is voltam újra.

Ez a hét az idegbaj hete volt. Totális idegbaj a szüleim és A. miatt, hogy mindegyik fafejü, eröszakos, modortalan. Szakadékból kinézés volt ez, múlt és jelen között, mikor ráérösen néha búsan merengtem azon, milyen jó is volt igazi túratársammal, Imivel a mi drága Tátránk, együtt. Nyoma se volt az èrzésnek ezen a héten. Csak a civakodás, befeszülés, amit felváltott néha egy-egy röpke örömszerü pillanat (jó gyorsan tova is tünt mindig). Nem támadtam csúcsot, mert nem volt kivel, és a befordulásomtól én is lusta lettem. Esténként sírtam az ágyban, a könyvemet nem tudtam olvasni, mert más foglalkoztatott, viszont visszaszoktam a cigire, és sokat szívtam; cigiböl is. Soha többet nem megyek A.-val és anyámékkal együtt nyaralni. Anyámhoz nem tudtam közel kerülni, mert kerülni kezdett, mivel A.-n kiakadt sokat. Aztán már én kerültem az egész népes famíliát. A cirkuszos hét kicsúcsosodása az utolsó napi hazatérés akció volt, mikoris A. kitalálta, hogy ne menjünk anyámékhoz haza, hanem egyböl vissza Bécsbe. Apám a fasz tudja miért, de Pozsony felé vette az irányt, szerintem át akart minket vinni Bécsbe, de útközben meggondolta magát, eltévedtünk, min. két órát kóvályogtunk a határ mentén, Dunaszerdahely, Galánta, Velky Meder, kisfaszom, mire végre Györbe értünk a vasútállomáshoz. Hát ennyi. Valahol tudtam, hogy ez így lesz. Csalódtam az egész családban, A.-ban, de legföképpen önmagamban, amiért képes vagyok emberek közt gyötrödni, ahelyett, hogy kiállnék magamért.

Azt hittem, majd csöpögös posztokat fogok írni csúcsokról, cirkuszvölgyekröl, de semmi. Kurva sok a túrista, az igaz. A hegycsúcsokról (persze csak a könnyen megközelíthetöekröl) fürtökben lógnak a vasárnapi túrázók. Auschwitzban nyomorogsz, miközben a gázkamrák felé araszolsz. Krakkó fél nap erejéig feledteti az idegbajomat, egy kurvajó város; többször jártam itt, de most látom csak igazán. Minden utacasarkon templom, eleven történelem, jéfej arcok, magával ragadó helyek. Jó kaja egy grúz étteremben. A szlovák - lengyel határ után Auschwitzig csodaszép lengyel helyek, tisztaság, jó utak, kurva nagy forgalom. A szlovák teszkóban isteni sajtok. Egy hét idegbaj, szégyenkezés, befeszülés, kielégítetlenség, sírás, visszahúzódás, és azzal szembesülök, hogy mindenki - beleértve magamat is - kibaszott egy szánalmas alak.

Most meg majd két nap, újra Pécs, a második kemó anyával, biztos kioktatnak, hogy A. ilyen és ilyen volt, majd jól elengedem a fülem mellett. Évi és Ágival kb. február óta nem találkoztam, Anna nem válaszol két napig egy sms-re, ök a barátaim, igen;  kérdés már csak az, hova a picsába bújjak el. A faszkivan. Hol van a szabadság vad kakukkfü-illata?

Csalókanapfény, 2007. augusztus 12. Nyomoroncia. A szó a stúdióé.

This entry was posted on Sonntag, August 12th, 2007 at 21:56 and is filed under Allgemein.