Legelöször valami Friderikusz-müsorban hallottam a Vörös oroszlánról és annyira taszított valamiért a címe - azt gondoltam, valami keleti, kardos szamurájsztori -, hogy ismeretlenül megutáltam. Aztán évek teltek el, és hirtelen kihoztam a könyvtárból. Kb. három nap alatt olvastam ki, és utána egy hétig nem tudtam aludni, olyan rosszul voltam a történettöl, attól a történettöl, ami mindannyiunk sztorija: életeken keresztül kivetközni a bábból, szerepeinkböl, hogy aztán egyszer végre csupaszon ott álljunk, a semmivel, a mindennel. Akkor megfogadtam: soha többet nem olvasok Szepes Máriától. Mégis, olykor unalmamban belelapoztam pár könyvébe, de annyira szimbolikus a nyelvezete, ami már nekem is sok, így megmaradt egyetlen olvasmánynak a Vörös oroszlán. A minap halt meg, fájdalmai, ahogy olvastam, nem voltak, de hát nem is lehettek annak, aki évtizedeket két szféra közt élt, és olyan természetes volt neki a sokak számára láthatatlan világ, hogy ha hihetünk neki, nem félt a haláltól. Fogódzkodók kérdése az egész, amelyik utcában égnek a fények, oda nem félünk besétálni.

A legmisztikusabb utcában tavaly október utolsó napjaiban jártam Genovában. Nem is utca volt, hanem egy utcáról nyíló belsö udvarból jutottunk A.-val ebbe a földalatti bordélyvilágba. Gyanútlanul lépkedtünk lefelé, aztán, mikor hirtelen minden lilás neonban és vöröses fényben világított, felocsúdtunk, hogy hoppá, talán innen mennünk kellene. Alacsony, évszázados ajtófélfákat támasztottak csövesnadrágos hímnösök, szétfolyt arcú, meghatározhatatlan korú, koszos nök imbolyogtak, A. szorosabban fogta a fényképezöt, és kiiramodtunk egy szinttel feljebb a genovai éjszakába.

Fent sem volt jobb. Egy elegáns, középkorú férfi csónakosan billegö kocsijában várja a tinédzser fiúprostituáltat, az útkeresztezödésben két transzvesztita pózol; látni, friss a smink, még maró a parfümillat. Odébb már lelakott, koldusszerü, lógó mellü nö áll révetegen egy újságosbódé mellett. Püffedt hasa alatt miniszoknyát és mamuszt visel, A. kezét erösebben szorítom és nem akarom elhinni, hogy van, aki ezért a nöért pénzt fizet.

Aztán sétálunk egész éjjel a városban, majd jó parkolóhelyet keresünk, ahol megalhatunk, de épp, mire elaludnék, a szomszéd kocsiban monoton dugás hangjai vernek ébrenlétre és A. szavai: “élvezzél már el, bazmeg…”. Azóta is sokszor eszembe jut; nem hallottam ennél lelketlenebb dugást eddig soha.

A napsütötte sávig. Szepes Mária már elérte, a genovai lepukkant utcákba sosem ér a nap, és a lerobbant ötvenes nö pedig azóta számtalan huszast kért.

“

Szokványos nyári éjszakának indult.
Sétáltam kocsmáról kocsmára.
Talán éppen a Nylonban ittam,
a HÉV-végállomás mellett, a Margit hídnál
(vagy azt akkor már lebontották?). Nem tudom,
lehet, hogy a Boráros téren.
Ezek a séták mindig
reggelig vagy épp két napig tartottak,
és akárhová vezettek.
Mindenesetre, valahol ültem, ittam.
(Akkor még akármit - kostolódó ifjúság.)
Még nem olvastam a kocsmákban,
nem, nem, még nem temetkeztem
könyvbe-újságba, nem fixíroztam az asztal lapját.
Még nem idegesített fel, ha szóltak hozzám.

“Fizetsz valamit?” kérdezte egy dohánykarcos
nõi hang a hátam mögül. Fiatal hang volt.
“Kérjél” - mondtam felé fordulva. Ötven
körüli nõ állt rézsút mögöttem. Letapadt,
koszmós, egykor világosbarna haj;
beroskadt íny, cserepes ajkak, vérágas
kötõhártya, aquamarin szemek[*],
megsárgult, fehér mûszálas pulóver,
barna nadrág, szemétben talált fehér strandcipõ.
Kevertet kért és sört, pikolót. Ízlését nem vitattam.
“Eljövök egy huszasért” - mondta. Ezen meglepõdtem.
Az ár - árnak - képtelenül alacsony volt (már akkor is).
Ismertem a Rákóczi téri kurzust. Húsz forint az nem ár.
Másrészt a nõ nem állta volna meg a helyét
a Rákóczi téren, sõt semmilyen téren.
Az lett volna a logikus, hogy ha akar valamit, õ fizet.
De sokkal többet. Márpedig akart. “Gyere,
akarom” - mondta -, “nagyon szeretnék.”
Soha nõt nõiességében megbántani nem tudtam
(hacsak nem kifejezetten ez volt a célom).
No de hogy… Mentem; úgy éreztem: muszáj.
Hiszen ûzött voltam és zavaros,
mint a fölkavart iszap akkoriban, és
csak ezekben az “Eszpresszókban”, “Büfékben”
érezhettem némi álfölényt
a nélkülözés és hajléktalanság valódi nyomorultjai között.
Sokáig vonszolt egy hosszú utcán, hozzám bújt.
Ez kínos volt, de szerves része a törlesztésnek.
Átöleltem,
egy pincében kötöttünk ki, nagyon sok lépcsõt
mehettünk lefelé valami nem tudni honnan
derengésfélében.
Az ágy. Befilcesedett vatelindarabokból összekotort alom.
Nem vetkõzött, csak megoldotta, lejjebb tolta magárol a nadrágját.
“Így szoktam meg, ha bokor alatt dugok”
- mondta közvetlenül. Nem volt ellenemre,
magam is csak a legszükségesebb mértékben,
meg a zakómat dobtam le - inkább legyen koszos, mint gyûrött.
“Csókolj meg.” Hát igen, ez elkerülhetetlen.
Avas szájszaga volt, ajka pikkelyes, nyelve,
szájpadlása száraz, mintha egy üres szardíniásdobozban
kotorászna a nyelvem - mindjárt fölvérzi az éles perem.
Rettegtem, hogy menten a szájába hányok,
ettõl viszont röhöghetnékem támadt,
ömlöttek durva bõrére a könnyeim, amíg
ura lettem a perisztaltikának. A lába köze
szûk, száraz. Alig tágul, alig se nedvesedik.
“Várjál” - mondta, és belevájt ujjaival
egy megkezdett margarinba, magába maszírozta,
aztán még egy adagot.
“ENNI is fog még ebbõl?”
“Meg tudom mosni valahol magam?” - kérdeztem késõbb.
Egy csõcsonkra mutatott. A víz kilövellt, merõ
lucsok lett a nadrágom, mintha behugyoztam volna.
“Ez is hozzátartozik” - mormoltam. Egy ötvenesem
volt még. A fejét rázta: “Mondtam, hogy egy
huszas, és ez nem az ára. Én akartam, a huszas
meg egyszerûen kell.” “Akkor adj vissza” - mondtam -,
“értsd meg, nincs huszasom.” “Hülye vagy”
- mondta - “ha vissza tudnék adni ötvenbõl,
nem kéne a huszasod” - mondta logikusan.
És a következõ pillanatban elaludt nyitott szájjal.
Vállat vontam. (”ha ilyen büszke vagy”),
zsebre gyûrtem az ötvenest, megtaláltam a zakóm,
és botorkáltam fel a lépcsõn.
Hogy elérjek a napsütötte sávig,
hol drapp ruhám, fehér ingem világít,
csorba lépcsõkön föl a tisztaságig,
oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg,
komoran feloldoz, közömbösen fenyeget,
émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek,
nyári hajnal, kilencszázhatvanegy.”

This entry was posted on Dienstag, September 4th, 2007 at 23:39 and is filed under Allgemein.