Ez a rosszullét nem tudom, fizikailag mitől jött, de van olyan lelki tartalma, vagy inkább tanulsága, ami nagy lecke volt számomra. Fetrengtem egész délután és éjjel, majdhogynem a saját hányásomban, elgyötörve, kínzó gyomorégéssel, bevérzett szemekkel, csapzottan.

És mindvégig arra gondoltam, hogy atyaég, rajtam ez a valami átmegy, aztán kész, de mit érezhetett oly sokszor az én anyukám? És annyi és olyan minőségű együttérzés kerekedett bennem, amiről eddig nem is tudtam. Mert nem is volt még ilyen tapasztalatom. Sosem voltam hányós, életemben ha háromszor esett meg velem, de azok is csak piti ügyletek voltak a tegnapihoz képest.

Ma beszéltünk is erről anyával, hogy mennyire mélységesen becsülöm a kitartását, a lelkierejét, hogy a betegsége gondolati démonaival milyen hősiesen küzd, és ment végig dolgozni, és vitte az iskola ügyeit, és sosem volt egyetlen dühkitörése sem. És minden nap a teákkal pacsmagolni, szedni a hetven kapszulát, és HINNI, NEM FELADNI. Nem tudom, én képes lennék-e rá. Nem tudom, bennem van-e ennyi akarás, ennyi utolsó-utáni erő, amit elő tudok hívni valahonnan. Benne van.

Most is, a múlt héten, mikor végig rosszul volt, nem is akárhogy, azért óránként a Culevit tablettákat akkor is bevette. Akkor is működött a belső órája, és mikor semmit nem viselt volna el a szájában, csak azért is bevette őket. És még ő kért mindig elnézést, hogy “higgyétek el, nem hisztizem, higgyétek el, nem túlzok”.

Szóval a számomra “hűdekegyetlen” rosszullét anyámnak rendszer volt, és méltósággal viselte eddig mindegyik rosszullétét. Csodálom őt, csodálom az erejét, a kitartását, és végtelenül büszke vagyok rá, és egyáltalán, arra, hogy ő az édesanyám. Sosem fakuló erőforrásom ő.

This entry was posted on Dienstag, Juli 7th, 2009 at 00:40 and is filed under Allgemein.