Keveset beszélgettünk ma anyával. Feküdt csendben, és szenvedett a melegtől. Az arcát egy bevizezett törölközővel takarta el. Eddig még sosem volt a 3. sz. kórteremben; kegyetlenül igénytelen hely. Viszont jól viselte a kezelést, és megint nem lesz majd rosszul. Napközben elmentem megvenni a teafüveit.

Az üzletbe lépve egy forrón sütő szempárba botlok. Alacsony, negyvenes éveiben lévő nő. Miniruha, kidundorított mellek, ízléses ékszerek, vadromantika valahogy. Mogyorószín szemek, szép pillák, kissé réveteg tekintet. Nagyon belenézek a szemekbe, aztán, míg egy másik vásárlóval befejezi még a mondatot, keresgélni kezdek a polcon. Csalán, zsurló, porcsin, orbáncfű. Az üzletben az a hamisítatlan gyógynövényillat, jó zene szól, vérnarancs falak, guszta üzlet. Hallom a hátam mögött, amint az eladó sietve válik meg a vásárlótól, és már mellettem is terem. - Mit adhatok? - Csalán, zsurló, porcsin, orbáncfű. Illatos zacskókat kap elő, majd a fiókban kutat. - Jaj, de jó, porcsin is van - lelkendezik a fiók mélyén, és valahogy megtetszik, hogy ennyire örül, hogy tud nekem porcsint adni. - Szeretheti az üzletét - állapítom meg, és a hátára mosolygok. - Ez valójában milyen tea lesz? - Vesetea. Ajánl más filteres veseteákat, összehasonlítjuk az összetevőiket. - Köszönöm, maradok ennél: csalán, zsurló, porcsin, orbáncfű. - A receptet nem rég találtuk meg nagymamám fiókjában, az a híres természetgyógyász, a Bischof állította neki össze - kezdek a mesémbe, aztán elmesélem, hogy anyukám a hegyen fenn most épp kemoterápián van. - Nagymama is beteg volt? - kérdi; szinte suttogva beszél, de tökéletesen érthetően. Szépen artikulál, és nevető fogsora van. Kissé olaszos, ha jól megnézem az arcát. Aztán elmesélem mama 42 napos kúráját, mikor semmit sem evett, csak teákat és céklalevet ivott. - Szinte beleborzongok ebbe - suttogja és látom, könnyes lesz a szeme és issza a szavaimat. Ő is ismeri a Bischofot, járt nála. Beszélgetünk mindenféle terápiákról, vitaminokról, mikor egyszer csak mondatomba vág. - Te foglalkozol ezotériával? - kérdi lassan, és olyan mosollyal, amitől felolvad a vaj (és a szív). - Igen - felelek, és felcsillan a lelkemben, hogy tudtam!, ahogy beléptem, megláttam benned én is. - Néz, hosszasan. Hol balra, hol jobbra billenti a fejét. Néz, mint ahogy varrónő néz egy nagyon eltalált ruhájára. Mosolyog. Mosolygok én is. Jó fél percig nem szólalunk meg. - Gratulálok önmagadhoz. Így egészben. Ahhoz, ami-aki vagy. Csillogsz, vibrálsz, jaj, de jó nézni téged, már megint meghatódom és beleborzongok ebbe az egészbe - és látom, megint könnyes a szeme. A mellkasom, mint egy boldog gólyafészek, ahonnan alig egy perce rebbentek ki a fiókák. Boldog vagyok ezekben a percekben és összeérek ezzel az izgalmas nővel; a testi szépségével, és a bájjal, finomsággal, amit a szemgolyóin keresztül nézek. Beszélgetünk, és érzem, így maradhatna ez holnap reggelig, annyira vágyna most erre.

Az ajtó csilingel, középkorú úr lép közénk, hirtelen zavarodottan összemosolygunk, eszembe jut anyám, és gyorsan elköszönök. - Megyek most, nem szeretném tovább egyedül hagyni anyukámat, minden jót, és nagyon-nagyon örülök most - búcsúzom, és még kifordulóban is egymás mosolyába kapaszkodunk.

Maradtam volna még, mert odabilincselt a vágyakozása, hogy megoszthassa magát valakivel. Maradtam volna még, mert engem is felkavart, hogy valaki érezni tud. És olyan szép nő volt, olyan jó volt ránézni. Láttam a görcseit, kétségeit, és a sugarait, mert ha én ragyogtam, ő ugyanannyira. Nagy mosolyban léptem az utcára, és ez a mosoly több lépésig kitartott még, autós könyökölt ki és nézett rám érthetetlenül. Ő volt a mai gabim.

Nyomok, amiket magunk mögött hagyunk mindenfelé.

This entry was posted on Donnerstag, August 16th, 2007 at 19:16 and is filed under Allgemein.