Így hívják. Azon agyalok épp, miközben Quimby-től üvölt a fejemben a Hoppá, hogy az egész elvárt, bevett, szokásos, társadalmilag elfogadott módja a gyásznak az, hogyha sötét szobában ül a gyászoló, égeti a gyertyát, és vörösre van bőgve a szeme. Ne nézzen tévét, ne hallgassom rádiót, ne menjen színházba, táncolni, sehova, hanem próbálja előadni, a lehető leghitelesebben, hogy ő maga is egy élő halott.

És mi lehetett régen, főleg falun, jézusmária. Virrasztás, tükörletakarás, meg a tököm tudja, mi minden. Nem akarok én senkit sem sértegetni, sem elítélni, mondjuk ennek a veszélye amúgy sem nagy - látogatóim számát tekintve, ugyebár.

Nálunk például most az van, hogy holnap lesz papa temetése, de ma már befutott egy rég nem látott, hajdan a családhoz igen közelálló rokon. És lám, mi történik? Örülünk egymásnak. Megy a sztorizás, beszélgetés, süteményfalás.

Holnap jön a többi rokon. Azokat se krokodilkönnyekkel fogjuk a kapuban várni. Aztán majd lesz a temetés, ami komoly, persze, az az éles. Utána haza, és garantálom, eltelik egy óra, és senki nem fog öregapámról beszélni.

A gyász az nem halotti tor, az nem tükörletakarás, görcsös virrasztás. Nem egynapos session. A nagy lófaszt. A gyász, az gyász. Az a hétköznapok hiátusa.  Az az, amikor répapucolás közben bejön egy kép, és sírunk egyet. Könnyebb. Az az, mikor elalvás előtt rá gondolsz, és hiány tátog mellkas körül.

Az elvesztett ember a hétköznapjaid része volt, így pontosan onnan is fog hiányozni. Rózsikának akkor, mikor nem tudja kitalálni, mit főzzön, mert mindig a papa mondta meg neki. Akkor, mikor egyedül bámulja a tévét, és nincs akihez szólna, ha kommentálhatnékja van. Amikor vasalás közben felfigyel arra, hogy csak női ruhák simulnak az állványon. Mikor meglát egy kirakatban egy papára illő öltönyt, de nincs kinek megvegye. Mikor a tévében azt látja, hogy Bük-fürdőn wellness hétvégét hirdetnek, és neki nincs kivel elmennie oda. Amikor kiesik a szög a falból, és vissza kellene verni. Mikor a beépített szekrény legfelső polcáról elő kell bányászni valamit. Mert oda fel csak a papa ért. Amikor ráocsúdik, hogy de rég hallgatott zenét, mert a zenét is a papa szolgáltatta. Mikor majd idejön, a papa házába, és hazahurcolkodik a lakásába. És teszi a táskába az edényeket, a papa ujjlenyomatával.

És mivel a gyász egészen hétköznapi, így a hétköznapokban fog fájni és létezni. Nem az egyórás temetés alatt. Ott is fájni fog, mert ott semmi másról nincs szó, csak a veszteségről. Az meg mindenki számára elviselhetetlen. A személyes veszteség. Az sirat minket a temetésen, nem a papa. A papa akkor sirat meg engem, mikor nem jut eszembe a sváb mondás, és nincs, aki visszamondja nekem.

A hétköznapok hiátusa.

This entry was posted on Freitag, März 27th, 2009 at 02:20 and is filed under Allgemein.