Reggel nagyon csúnya, borongós időre keltem. Lógott az eső lába, de ilyen nem lehet. Megdumáltam papával, ha nagyon ügyes, akkor ragyogjon a nap ma. És így lett. Délután kettőtől olyan verőfényes napsütés volt, hogy csak ujjongani tudtam az ég felé.

Aztán odaát, anya testvéréékhez a félig fedett teraszra délelőtt berepült egy hófehér galamb. Ott repkedett egy helyben jó egy percig, aztán elszállt.

Amikor mentünk a sírhoz, papa szülőházánál, aminek a kertje a temetőre néz, épp tüzet gyújtottak.

Néztem felfelé, az égre, a napba, és mondtam: ha jól csináltam, papa, erősíts egyet a napsütésen. És pulzált rá kevéssel. Három-négyszer játszottuk ezt.

Volt egy nagyon apró kis bogár, súlytalan. Mindannyiunk arcára egy-egy pillanatra rászállt. Papa bogárcsókja.

Miután elmondtam a beszédet, és már minden lezajlott, leeresztették az urnát, és csak álltunk a verőfényben, tökéletes univerzális érzésem volt. Boldog voltam. Papával.

Most érzem a testemben, hogy nagyon várom az új alkalmat, hogy egyszer majd mindezekért és mindezeken újra testekkel átöleljük egymást. Emlékezni fogok a simítására, ezt tudom. Bevéstem, mikor a kórházban, a dala után végigcirógatta a hajamat, arcomat. Hiányzol, papa.

Mama mellé került a sírba. Ez áll a sírkövön Apollinaire-től:

Letépem ezt a hangaszálat
Már tudhatod, az ősz halott
E földön többé sohse látlak
Ó idő szaga, hangaszálak
És várlak téged, tudhatod

This entry was posted on Samstag, März 28th, 2009 at 02:49 and is filed under Allgemein.