Wass Alberttől eddig valahogy távol tartottam magam. Egyrészt az igénytelen minőségű kiadásokra nézve még hozzányúlni sem volt kedvem a könyveihez, másrészt valami homályos okból kifolyólag azt gondoltam, a fideszesek kisajátították maguknak ezt az erdélyi, mély embert. (Én nem politizálok, viszont, amikor egy oldal kisajátít magának egy énekest, írót, szórakozóhelyet etc., azt nem szeretem.)

Aztán idén a Tátrában látom, hogy kedvenc unokahúgom barátja Wass Albertet olvas. Hm, rákacsintottam a könyvre, de megint csak azt az ízléstelen borítót láttam csak: a béna betűtípust, a puha fedelet, és a fekete alapon piros betűk láttán mindig a harmadik birodalom ugrott be; nem kell, kész. Aztán egyik este olvasmányélményeinkről beszélgettünk, és anyám húga lelkesen mesélni kezdett a “Férfi a szikla alatt”-ról, persze, hogy Wass Alberttől. Hm. Megfordult a fejemben: ha már ennyire dícséri (igen jó ízlése van könyvek terén), majd legközelebb bepróbálkozom a könyvtárban. De ahogy ezt gondoltam, még megfordult a kisördög a fejemben, hogy hátha szerencsém lesz, és a nagy közkedveltségre való tekintettel egyetlen WA-kötet sem lesz kölcsönözhető.

Aztán a Kresz-könyv, Popper Napidője, és a Voltomiglan mellé csak kihoztam A funtineli boszorkányt. De csak az első kötetet, hátha. Kérdeztem a könyvtárost is, hogy vélekedtek az olvasók. Eddig mindenki elragadtatással beszélt a könyvről, mondta, és gondolatban elhúztam a szám, majd meglátjuk.

Aztán a Napidőt már itthon kiolvastam, a Voltomiglant Pestig a buszon, a Kresz-hez nem volt kedvem, maradt hát a Wass Albert. Három órát adtam neki, három óra robogást Bécs felé.

Mióta, de mióta vágyom én egy könyvre, amit egy tehetséges hegyi ember ír, hegyi emberekről, a hegyről, az erdőről! Olyan lelkülettel, ahogy csak Imi tud beszélni a Tátráról, a hallgatag cirkuszvölgyekről, büszke fenyvesekről, állat és ember intim kapcsolatáról! És ha még hozzá tenne egy kis mágikus hangulatot…Ilyen úgy sincs - gondoltam, pedig évek óta űzöm az expedíciós regényeket is, de azokban (imádom ám őket) inkább szívmelengető, hogy egy oldalon minimum tízszer olvashatok “karabinert”, “jégcsákányt”, “firnt”, “kuloárt”, “csúcstámadást”, “alaptábort” stbstb. Szinte már le is mondtam arról, hogy Imi hegyi lelkületének és az én mágikára hajló világomnak zagyva keverékét valaki papírra tudja valaha vetni.

És akkor ott, Bécs felé robogva a vonaton szinte kiszálltam a testemből és ott termettem a Havasokban. Szinte féltem tovább olvasni egy-egy leírás után, tartva a csalódástól, hogy nem lesz több ilyen, de csak jöttek a regélések, és harminc-negyven oldal után már elcsavarta a fejem WA.

Aztán minden este rohantam az ágyba, hogy olvassam tovább. Olvastam villamoson, várakozásban, esténként, repülőn, ahol csak tudtam. Nagyon hamar kivégeztem az első kötetet, és alig várom, hogy hozzam a másik kettőt.

Aki nem járt hegyen, nem sátrazott nagy, embernélküli vadon mélyén, az élvezi, de nem éli át, amit leír. Én az orromban éreztem a tátrai fenyvesek szagát, zsibbadt a lábam, ha arról olvastam, hogy Nuca a patakban fürdik, szimatoltam a ropogó fát, és tábortüzek gyúltak bennem, és ujjongtam, ha füleimben mormoták füttyögtek.

This entry was posted on Donnerstag, Oktober 25th, 2007 at 01:22 and is filed under Allgemein.