Az semmihez sem hasonlítható, mikor kinyitom az ablakot, kinn húsz fok van, ledőlök az ágyra, a szomszédban leáll a fűnyíró, teljes a csönd, és a frissen vágott fű illata - hopp - máris a szobában. Megint nyitott ablaknál alszom végre. Éjjel nem tudok elaludni, de nem unatkozom: a kert végében már rázendítettek a békák. A sötétben kuksolva fülelek, és még mosolygok is azon, hogy micsoda muri van még éjszaka is a természetben.

Nem szoktam hangoskodva Föld-anyáról, meg Anyatermészetről beszélni soha. Ez belső, titkos, intim élmény. Egyik évben a Mátrában alig mentünk pár kilómétert. Meleg volt, kopár hegytető, tele kakukkfűvel, és én halálosan fáradt voltam, mert előző éjszaka egy szemet nem aludtam. A hátamon a böhöm hátizsák, 5 napra való élelemmel, vízzel, ruhával, hálózsákkal, kutyakajával. Felértünk egy mezőre. Kövér délután volt - akkor is pont ezt gondoltam - narancsosak a fények, döngtek a bogarak, itt-ott egy fa, és a messzeségben derengett még a falu. Lehuppantam, leváltam a hátizsákról, kikapcsoltam a mobilomat és törökülésben meredtem a zöldbe. Imi Kajtival mászkált, ő ment volna tovább. A fenekem alatt egy lavórnyi gödör volt. Eldőltem. Belehelyezkedtem ebbe a formába, a földbe, fűcsomók béleltek, és lehunytam a szemeimet. Ébren voltam még. Jó volt pihentetni a fáradt szemeket, a fáradt elmét. Hallottam, amint Kajti hasít a fűben. Nem néztem fel. Minden egyszerre volt tökéletesen biztonságos és kitett. Akkor, ott, álom és ébrenlét határán pár pillanatra megéreztem, belegondoltam, figyeltem, hogy én most valóban a földön fekszem. Alattam lüktet a bolygó. Nincs körülményes, kényeskedő ágy, ágynemű, fal, ablak. Elfeküdtem a Földön. És hagyta. Hozzásimultam, és szerettem. Szinte erotikus volt.

Aztán elaludtam. Elnyomott a kényelem, álomba húzott a gödörbe gömbölyödésem. Mikor felébredtem, már alkonyodott. Imi kissé csalódott volt, hogy alig haladtunk aznap, de mosolygott is. Azt mondta, jó volt bámulni, amint alvás közben egyre jobban simult az arcom. Száz lépést mentünk aznap még felfelé, felvertük a sátrat, befeküdtünk és én aludtam éjjel háromig. Arra ébredtem, hogy Kajti a sátor mellett, kinn mászkál. Először megrémültem, de a következő pillanatban már tudtam, semmi baj nem érheti itt fenn, a hegytetőn. - Másszunk ki - javasolta Imi. Hűvös volt, nagyon sötét, és a levegő zavarbaejtően tiszta. Egymás oldalának dőlve pöfékeltünk. Bámultuk a csillagokat. Ott rejtőztünk a Mátra ölén, még nem a mélyén, de már irgalmában. Minden, ami a hétköznapjaimat akkoriban képezte, elérhetetlen, unreális távolságokban volt.

De hiszen ezt el sem lehet mesélni.

This entry was posted on Samstag, März 29th, 2008 at 00:13 and is filed under Allgemein.