A hétvégén még, vasárnap este a Dráva utcánál jártam. Találkozóra mentem, és Annácska ott tett ki.

Itt, a Dráva utca mélyén lakik Imi, az én régenvolt túratársam, kategorizálhatatlan emberem. Ő az időn túl van mellettem/velem.

Álltam ott, először csak a bejárati ajtót néztem, a kaput. Hányszor álltam ott vidám izgalomban? Talpig örömben, hogy húzhatok fel a másodikra, be a kakukkfű-illatú lakásba?

Aztán mentem tovább, át a zebrán. Aztán csak felnéztem az erkélyre. Égett nála a villany, de csak egy kislámpa. Abban a pillanatban megrándultak az inak, és egy másodpercre elhittem, hogy becsöngetek, a szívbajt hozom rá, és találkozom vele. A pillanat elszállt, és csak néztem a faragott kőerkélyt: láttam ott az ő kutyáját, és láttam az én Kajtimat is, délelőtti, bántó napsütésben. De láttam én  a Kajtimat tele bogánccsal is ott, hátán egy kopott rózsaszín törölközővel, amint az erkélyen neszez hulla fáradtan, egy öt napos mátrai túrázás után. Mi elheverve a szőnyegen, a függöny lebbenésén át figyeltük őt. A combjaink vásottan sajogtak, halkulón. Mély csend volt az egész lakásban. És kakukkfű-illat.

Ha hajnalig fenn voltunk, mindig ez volt a találkozás kicsúcsosodása: Imi  feltántorgott, és bakelitlemezen (!) prezentálta egyik közös himnuszunkat. Dübörgött a lakás, a szomszédokat kollektíve leszartuk, ittuk a málnapálinkát, ő pedig hatalmasat csapott a seggemre:) De jó is volt!

This entry was posted on Donnerstag, Januar 21st, 2010 at 23:28 and is filed under E/1. személy, Emberek, Zene.