Végülis a versírás terápia. A valósághoz sokkal inkább nincs, mint van köze. Ezt valahogy megkönnyebbülten veszem tudomásul. Terápiája volt az illúzióra régen, és ha a múltamból kapcsolatba kerülök valakivel, akkor ez a reakció bekapcsol. Nagyon sokat kell edzeni, hogy jó gátugró legyek. Át, a saját árnyékomon. De rendületlenül edzek. Mindig is akkor írtam verset, mikor egy katartikus, avagy katarzisközeli élményt nem voltam képes önmagában megélni. Nem tudtam bele adni magam valamibe, így aztán át- vagy felszublimáltam versbe. Versbe, szavakba, metaforikus képekbe. Azzal a kérdéssel keltem ma: vajon manapság valóban szükségem van-e még erre a terápiára? Egyre kevésbé, ahogy legalábbis a versírási mutatók jelzik. Egyre inkább közelítek saját jelenemhez. Ma már nem versben akarom megélni, hogy “és megérkezel középpontomon”, hanem a valóságban. Magyarán. Ma már képes vagyok kimondani, hogy az ábrándozás nem kell. A valóságra áhítozom, és affelé törekszem, hogy az Élményt ne kiírjam, hanem kiéljem. És erre minden körülményem adott. Van egy jóember férjem, vagyok én, aki fejlődni képes vagyok, és fiatal is vagyok, előttem az élet. Igen, egyre inkább közelítek saját jelenemhez.

This entry was posted on Dienstag, Juni 10th, 2008 at 07:42 and is filed under Allgemein.