Már akkor olvastam chiliésvaníliát, amikor még nem volt ilyen überhíres gasztroblogger. Nem főztem az oldaláról, de egzotikumként szerettem időről-időre ránézni. A napokban hallottam vele beszélgetést és kb. egy évébe telt az átállás a diplomataságból fa őállású gasztrobloggerségbe. Az első évben jóval kevesebbet keresett, mint Brüsszelben, de most már kb. ugyanannyit. Na én ezen nagyon meglepődtem. Vagy nem igaz (de miért ne lenne az?) vagy én vagyok nagyon hülye és még mindig bennem van a szegénységtudat és nem tudom eléggé elképzelni, hogy a gasztrobloggerség ma Magyarországon ennyire jövedelmező is lehet.

Viszont a legutóbbi posztjai egyikében láttam ezt a videót a kajálós, holland szervezésű, roma nőkkel folytatott performanszról és szerintem ez már annyira intim, hogy tényleg zavarbaejtő. Az ötlet zseniális.

szólj hozzá: Marije Vogelzang ételdesigner

Jaj, de jó volt ma zenét hallgatva utazni, és kizárni magamból a teljes külvilágot. Ilyenkor a szemem a kamera, és videoklipeset játszom. És szólt a fejemben Enigma és természetesen a Metróhuzat is.

A dokim tüneményes, imádom. Sármos, kedves, és úgy árad belőle a szeretet, hogy minden nap tudnék hozzá menni. Mekkora esélye van annak, hogy a zuglói doki ismerje a falumat, ott embereket? Nem sok, és tessék. Ez nekem égi ajándék, biztonság. Ma mesélte, hogy ismeri pl. XY Klári nénit.  Na ez a Klári néni volt anyukám elődje, mikor nyugdíjba ment, anya vette át tőle az igazgató-helyettesi posztot. És ekkor a doki oda hajolt a fejemhez, szeretetből. Kár, hogy nem lehet nála szülni.

Egyébként meg folyamatosan vissza kellett egész nap tartanom a sírást, amikor épp nem az irodában ültem. Nagyon hiányzik anya és már annyit sírtam, hogy szúr a szemem. Hol amiatt sírok, mert feljönnek az emlékek, hol amiatt, ahogy A. viselkedett velem nyáron, hol azért, mert gyökértelennek érzem magam.

Pénteken töltöm be a 18. terhességi hetet, megyek megint ultrahangra. Még mindig olyan fura ez az egész. A hétvégén volt olyan érzésem, hogy kezdek megbékélni az állapottal (erről majd írok bővebben), és ez egyre jobban stabilizálódik.

Nagyon szomorú vagyok.

A lassan két évvel ezelőtti találkozó óta talán egyszer jártam arra. És tegnap. Csak mikor már közeledtem a KK kocsma felé, akkor jött az érzés, hogy végülis itt randiztunk először, lenn, az alagsorban. Szemben, a piac előtt találkoztunk. Messziről jött és valami elképesztő béna kabát volt rajta, ami miatt majdnem kicsit csalódott lettem, de amint látótávolságba érkeztek szemei, már nem számított a kabát.

Tökre féltem vele végigmenni az aluljáróban, szinte egymáshoz sem szóltunk és nem tetszett a profilja, és egyébként is: ODA nem randira mentünk, de randi lett belőle.

Valahogy születésnapja arra vitte tegnap az utam és azon a pár méteren ugyanúgy fergetegesen boldog voltam, mint régen. Néztem be az ablakon, odabenn emberek a boxokban. Arra gondoltam, hogy semmit sem tudnak se rólam, se róla, mégis, az a hely nekem olyan, mint a bolygó szívcsakrája, valami Bermuda-háromszög, dimenziókapu, feketelyuk, csillagkapu.

Hazafelé már esett a hó és emlékszem, szinte hajnal volt már, és néztem, hogyan csillan az orrán a hópehely. Akkor se szóltunk egymáshoz, csak másnap írt a skype-on, hogy mikor jössz újra.

“A szívem akár a láng, amely fordítva ég.”(Appollinaire képverse)

Amióta terhes vagyok, anyukám úgy van a gondolataimban állandóan, mintha a fejem lenne a Szaturnusz és anya lenne a gyűrű. Nagyon hiányzik. A félelmeimből adódó kérdések kifogyhatatlanok és nyilván nincs válasz TŐLE egyre sem.Megkérdezhetném persze Csillus barátnőmet, vagy anya húgát, vagy Évi barátnőm anyukáját, de igazából nincs kedvem. Mert akkor csak mégjobban azt érezném, hogy elárvultam.

Tegnap hazafelé a villamoson eszembe jutott, illetve egy pillanatra nagyon élesen tudatosult bennem, hogy én gyereket várok, pedig magamat még gyereknek érzem, az anyukám 52 évesen (!!!!!!!!) halt meg, ami nagyon-nagyon korán volt, és hogy lehet ez, hogy ő, aki anyuka volt, nem várta meg, hogy a gyereke anya legyen?! Tudom, hogy teljesen buta kérdés ez, de abban a pillanatban ott a villamoson ez annyira belém nyilalt, hogy csak úgy nyeltem a könnyeimet.

Sokszor elnézem a 23 éves öcsémet is. Ő 18 éves volt, mikor anya megbetegedett. Pont a műtét után volt a gimiben a ballagása és anya nem tudott elmenni, mert még lábadozott. Nem tudom, kinek lehetett nagyobb fájdalom: öcsinek vagy anyának? És 22 éves volt, mikor meghalt az anyukája. Én 33 éves voltam, de ha anya 22 éves koromban halt volna meg, szerintem minimum ott hagyom az egyetemet és totál elkallódom. Ehhez képest az öcsém eltartja saját magát, rendezi az életét, egyetemre jár, dolgozik 6 órában, ruhát vesz magának, ellátja magát, szóval sokkal felnőttebb, mint az átlag 23 évesek, vagy akár én anno 23 éves koromban. De vajn mennyire nehéz ÍGY élni és vinni az életet? Sosem beszéltünk erről, de meg fogom kérdezni. Meg fogom kérdezni, hogy néha nem fél-e? Hogy nem esik-e neki rosszul, hogy nincs neki anyukája, aki megfőzi neki a kedvenc kajáját és mindig minden ruháját kivasalja neki? Aki mellett GYEREK lehet, akárhány éves is. Pl. mostanában randizgat egy lánnyal, és mindig arra gondolok, hogy az olyan idősek körében, mint ő, teljesen természetes, hogy otthon van az anyuka, és nem tudom, mit mondott a lánynak, ha egyáltalán erről beszéltek már. Szóval kurva kemény dolgok ezek.

Aztán ott van a fogorvos. Voltam múltkor fogorvosnál. Tényleg minden tökéletes volt, kedves volt az asszisztens, aki a fogkőleszedést végezte, nem is fájt semmi, de amikor rám nézett, és megkérdezte, fáj-e, mert annyira rémülten nézek, alig tudtam visszatartani a sírást, mert minden, ami fehér köpeny, az nálam para az anya betegsége óta.

Annyi minden más, mióta ő nincs. Nem tudom tökéletesen meghatározni, mi veszett ki az életemből, de érezni tudom. Méghozzá akkor, mikor valami kapcsán vissza tudok helyezkedni azokba az időkbe, amikorő még élt. Olvastam akkoriban, mikor már folyamatosan otthon voltam vele, két blogot. Azóta rájuk se néztem. Tegnap valahogy eszembe jutottak, és ahogy ott voltam és olvastam az új és régi bejegyzéseket, hirtelen azokba az időkbe sodródtam vissza. Az volt újra a valóság, hogy anya él, hogy még van remény, és amíg itt van, addig még bármilyen csoda megeshet. Hát, mit mondjak. Jó volt abban a valóságban lenni, és ha tök őszinte akarok lenni, sokkal jobb volt, mint most. Azóta szerintem én sokkal rosszabb ember lettem, sokkal kitettebb, sokkal pogányabb, ahogy azt már korábban is megírtam. Végülis az a baj, hogy mióta meghalt az anya, azt érzem, hogy rajtam nem foghat ki semmi, mert semmi sem lehet akkora veszteség, mint az anyám elvesztése. Tudom, hogy erre azonnal rácáfolnának sokan, de én ilyen vagyok. Nekem mindig az első, ami igazán számít. Nem tudok mások kisebbnek vélt veszteségében osztozni, mert leértékelem azokat. És nem félek semmitől, legalábbis így érzem. AKKOR féltem, mikor vártam egy CT eredményt, vagy egy vérképet. Annál kisebb félelmeket rutinosan veszek és mindent leértékelek. Ez, gondolom, nagyon nem jó.

Az új lakásban az a legjobb, hogy nagy a csend és nagyon jókat tudok zavartalanul gondolkodni egymagamban. Pár napja azon agyalok - mert még csak most kezd tudatosulni bennem - hogy nekem épp olyan Biztonságnak kell majd lennem a gyerekemnek, mint amilyen nekem volt anyukám és apukám.

Nálunk mindig rend volt és tisztaság. Rendszer és következetesség, megspékelve kultúrával, humorral és szabadsággal. Ezek voltak együtt a szüleim. Nekem minden ruhám tökéletesen volt kivasalva, mindig pontban délben volt az ebéd, és mindig azt főzte anya, amit kértem. Amit kérdeztem, arra mindig tudtak válaszolni, és nem hazug módon. Példamutatók voltak: mindig dolgoztak, szerették a szépet, a sajátot. Az egész életük egy fejlődés volt. Mindig csináltak valamit a házon, a kerten. Mindig mentünk nyaralni, akkor is, mikor csórók voltak, mert házat építettünk. De akkor se hagytunk ki egyetlen évet sem a Magas-Tátrában. Sorolhatnám tovább is, de félelmetes. Hogy fogom én ezt nyújtani a gyerekemnek? Vagy együtt A.-val? Képesek leszünk-e rá? Én ettől nagyon félek (hogy nem).

Hogy lesz valakiből JÓ ember? A minap elolvastam Imi barátom anyukájának halálára írt búcsúztatót. Maga Imi írta. Példaértékű életet élt az anyukája, annyi mindenben jó volt: a munkájában, a sportban,emberségben, szerette és járta a természetet, értette a kertészkedést, vagy ahogy Imi írta: “Évának surányi kertje volt Isten földi temploma”. Nem voltak haragosai és nem lehetett róla rosszat mondani. Hogy lesz valakiből JÓ ember? Hogy lesz a gyerekemből JÓ ember és nem olyan suttyó kis köcsög, mint amilyeneket a Határ úti metrónál látok?

És hogy lesz belőlem jó anya? Ha majd anyukámra és Éva nénire gondolok, és ők adják a példát? Olyan kár, hogy nincsenek már itt…

Elmesélek egy titkot. Anyukám írt nekünk, a családnak búcsúlevelet. Van benne egy mondat, ami két naponta eszembe jut. A levél így zárul: “Két vágyam volt csak. Az egyik, hogy az öcsi lediplomázzon, a másik pedig, hogy nagymama lehessek, de ez már az elérhetetlen jövő. Remélem, apátok még megéri, és akkor én is ott leszek abban a pillanatban. Csók a családnak!”

Ezt már nagyon régóta készültem kiírni magamból.

Most éjjel pedig örömmel meséltem neki, hogy éreztem rugdalódzni a babát. Nagyon szépen mosolygott rám, megölelt. Erre ébredtem. Sóhaj.

Ezekben a percekben adja át az új tulajdonosoknak A. azt a házat, amit annyira szerettem régen, és amiről azt hittem, majs több tíz évig fogunk benne élni, gyerekkel, stb. Nem így lett. Anno gyönyörűen rendeztem be, én festettem ki szinte mindegyik szobáját, ástam a tujákat, egy romos kertből tündérkertet varázsoltam. Nagyon hittem abban a házban, de amennyire hittem benne, épp annyi bánatot és szomorúságot éltem meg ott. Egyrészt anyukám betegsége miatt, de méginkább A. miatt. Aztán egyszercsak megutáltam azt a házat.

Igazából sosem volt az enyém, csak “lakhattam” benne. Ma már semmi pénzért nem kellene. Kb. másfél éve utáltam meg úgy igazán. Először nehéz volt leválni róla, most pedig örülök, hogy már mások laknak benne. Hónapokkal ezelőtt, mikor kezdett végleg betelni a pohár A.-val, megfogadtam, hogy a lábamat se teszem oda be többet (még az utcába se). Undorodom attól, aki ott volt, stb. És nagyon örülök, hogy ezt a fogadalmamat be tudtam tartani, mivel a legkevesebb fogadalmamat szoktam betartani. Na de ez zsigerből jött.

Igaz, hogy régóta nem élek ott, de most így szimbolikusan is elbúcsúzom tőletek, unalmas külföldi diplomaták, egész nap némán zabáló angol szembeszomszédok, semerre sem néző, mindig a kertben kapirgáló kanadai vénasszony, rohadék Hillary macska, aki átjártál a kertünkbe, visongó kölkök jobbra tőlünk! Viszlát ocsmány kerti szökőkutas szomszédok, savanyú osztrákok, viszlát állandóan bebaszva, üvöltve grillező cseh szomszédok, rohadék kis fekete kölkök a parkolónál, viszlát mindenkinek ott, az egész álszent, sótlan, semmilyen bagázsnak, és annyira jó titeket lesajnálni. Pontosan az a hely vagytok, ahol ha felbasztam volna az ereimet, mindannyian huhogtatok volna, de egyikőtök sem tudná a keresztnevemet, TSCHÜSS!

Sok jó regény utáni vákumba csapott bele Spiró Tavaszi Tárlata nálam. Anno a Fogság teljesen magával ragadott, min. az első öt legjobb könyv között szerepel nálam azóta is.

Az 56-os téma engem sosem érdekelt, és mindig szorongtam, ha szóba került, mert az érettségi előtt már nem jutottunk el odáig, így hát a könyv megjelenésekor el is döntöttem, hogy ezt a Spirót nem olvasom el. A Fogság után ráadásul a Feleségversenynek is csak a feléig jutottam, szerintem Spirónak az a fajta humor (?) nagyon nem áll jól, és én egyáltalán nem tudtam pl. a “kamatyadón” nevetgélni.

Aztán valahogy most mégis bekattant ez a könyv. Ja! Tudom is, honnan! Cs. pasija mesélt nagy lelkesedéssel róla, de az is már hónapokkal ezelőtt történt, szóval na, kurz und gut, nem volt tervbe véve, aztán mégis.

Ez a könyv SZUPER! Mármint az olvasmányélmény, ami szuper. A könyv, a regény pedig kiváló. A stílus teljesen igényes. Engem öt mondat után lehengerelt az a fajta nyelvhasználat, amit Spiró produkál. Egy ideig nem tudtam mihez kötni, aztán rájöttem, hogy pont olyan, mint anno a Szilvási-regények, vagy Berkes András Szerelem három tételben-je. (Lehet ezeket leponyvázni, de a nyelvezetük (is) klasszikus, igényes, úgyhogy vesszenek a vassvirágok, lévaikatalinok, fejősévák!)

 A történet igaz történetre (újságcikkre) alapul. (Imádom Spirónak ezt a kutatós voltát is.), és az 1956-os forradalom alatt és az azt követő időszakban játszódik. “Hősünk”, ahogy Spiró is emlegeti Fátray-t, a magyarosított nevű zsidó Klein Gyulát, a forradalom kitörése előtti napokban vonul kórházba és mire minden lecseng, ő is kijön a Rókusból, de ekkor kezdődik csak igazán a feketeleves, mert olyan nincs, hogy valaki annyira semmilyen/átlagos/szerencsés legyen, hogy ne keveredjen valami minimum rágalmazási hercehurcába. Fátray is belekeverik, miközben idióta felesége, aki kb. totál keresztül néz rajta, szervezi az 57-es Tavaszi Tárlatot a Műcsarnokban.

Hogy mi lesz Fátray sorsa, mivel vádolják, micsoda absuurditások jelennek meg életében, és mi lesz nem csupán az ő, hanem felesége történetének vége is, ahhoz el kell olvasni ezt a veretes regényt. Egyébként letehetetlen!

A mindennapi élet, a kollégák, a rendszer, a hétköznapok, a miliő ábrázolása is kiváló, egyszerűen beszippantott. Mindent láttam magam előtt: a gyár irodáját, a mérnökséget, az egy szoba hallos lakást, a besúgó kollégák fejét, mindent.

Nem mondom, hogy ezek után jobban fog érdekelni 56, viszont Spirónak köszönhetően volt pár olyan megtorpanásom olvasás közben, hogy szabályosan borzongtam, féltem, undorodtam mindattól, amilyen akkoriban a közhangulat, az élet lehetett, és talán szemléletesebben ábrázolta az időszakot, mint egy történelem óra…tehát: egy újabb kötelező.

És nagyon egyetértek Dömötör Ági origo.hu-n olvasható kritikájával, és abból is egy mondattal, miszerint: A “Tavaszi Tárlat lehetett volna a Fogság-hoz hasonló nagyregény, beszakította volna az asztalt. “ Sajnos tényleg TÚL rövid.

P.S.: Apró érdekesség: Uri-t, a Fogság főhősét és Fátrayt is aranyér gyötri, csak mondom:) Ezt mondjuk majd Spiró szerintem az analitikusával fogja megvitatni, de azért ez akkor is egy visszatérő motívum:)

Már október 16. óta sejtelmesen éreztem, de ma 10:40-kor kétszer olyat rúgott belém a drága gyermekem, hogy ezt már nem lehet másra kenni!:)))) Nagyon fura érzés:)

Vasárnapról hétfőre olyat álmodtam vele, hogy reggel a sajogó fogfájásom is elmúlt. Csak hevertem az ágyban, meredtem az illanó álomba, néztem és rögzíteni próbáltam az eleven képeket, a tekintetét, a jeleneteket és közben arra gondoltam, hogy meg vagyok győződve arról, hogy egyszer mindaz valóra válik.

Egyébként ahogy már írtam, mióta gyereket várok, sok mindenkivel álmodom, akik már meghaltak. Így volt már álmomban az orosz tanárom, nagyapám, Dóra.

Ma pedig újra anyával álmodtam. Jött felém, fiatalon, könnyeden, átölelt és annyira jó volt az elevenségét érezni…