Érdemes majd’ három órát rászánni és megnézni.

“Azt senki sem tudja, hogy működik az elektromosság, de hogy Isten hogyan, azt bezzeg tudják!”

Alapvetően nagyon szeretem a vallási témájú regényeket. Ezért tetszett nagyon Spiró Fogsága, vagy Popper Pilátus testamentuma, a kicsit más, de azért ide vágó Vörös Oroszlán.

Daniel Stein-nal nagyon lassan haladtam. Hónapokkal ezelőtt kezdtem el olvasni, aztán időről-időre félretettem. Vagy jött egy másik nagyon izgalmas könyv, vagy egyszerűen nem voltam ráhangolódva az izraeli világra.

Daniel Stein, ahogy a cím is mutatja, tolmács, is. Fiatal korában zsidóként a németeknek tolmácskodott, nyilván úgy, hogy nem tudták róla, hogy zsidó. Sok ember életét megmentette, és olyan kalandokban volt része, amit ép ésszel szerintem kevesen vészelnek át. Aztán kikeresztelkedett és keresztény szerzetes lett. Izraelben egy olyan közösséget alapított, ami szinte mesebeli. A vándorokat, bújkálókat befogadták, nem ítélkeztek, és az egészet az a fajta szellemiség hatotta át, amit minden nagy vallás képviselőitől mint idea hallhatunk - csak nem tudják megteremteni.

Daniel Stein története, életútja számtalan ember levelezéséből, beszélgetéseiből áll a könyv végére egésszé. Ezt az elején nagyon szoknom kellett. Szeretem az ilyen mozaik-regényeket, de ahhoz az kell, hogy ne akarjak rögtön mindent érteni, ne akarjam görcsösen megjegyezni a neveket, és hát, hogy merjem magam rábízni az íróra, aki nyilván nem egy káoszt, hanem katarzist próbál a fejemben-lelkemben megteremteni. Így hát a regény felére fel is tudtam venni ezt a laza lelki attitűdöt, és nem mondogattam magamban a kimondhatatlan lengyel és egyéb neveket. Csak olvastam, lássuk, mi sül ki belőle.

Daniel Steint is csak lassan szerettem meg. Sokáig idegenkedtem tőle, talán épp azért, mert egy ilyen nagy emberhez nehéz a kicsi embernek közel kerülnie.

Az egész zsidó-téma is régóta a könyökömön jön ki, régóta nem olvasok ilyen témájú, vagy holokauszt-regényeket. Letudtam őket az egyetem alatt, és azt gondoltam, hogy lerágott csont, nem lehet már újszerűt a témában művelni.

Aztán Daniel Stein története rádöbbentett arra, hogy de igen. Lehet. Daniel Stein története persze nem a holokausztról szól, ezért nem is holokauszt regény. Ez a történet nagyrészt a háború után történik, és abba enged bepillantást, hogy az ismert történelmi események után milyen élet volt Izraelben, illetve az egész világon, és nem csak zsidó körökben. Erről én gyakorlatilag semmit sem tudtam, illetve kb. annyit, mint egy átlagos ember. De a fejekbe, szívekbe még sehonnan nem nyertem betekintést. Nem tudtam egy arab, egy keresztény arab, egy zsidó, egy kikeresztelkedett zsidó szívével látni.

Elképzelni sem tudom, micsoda kutatómunka előzhette meg Ulickajanál a regény megírását. Külön tetszett, hogy a fejezetek végén rendre olvasható az író egy levele, amikben arról ír, hogy rá hogyan hat a regény megszülése.

Szóval nehezen szerettem meg Danielt, de egyszercsak azon kaptam magam, hogy érdekel, és róla gondolkodom napközben. Nehezen engedte Ulickaja megismerni őt, ha egyáltalán ez lehetséges. Daniel Stein az istenember, a megvilágosodott, a földi hajcihő fölé emelkedett spirituális lény csodálatos példája. Bátorságát, világlátását szerintem képtelenség duplikálni. Csak csodálni lehet.

Ulickaja kiválóságát mutatja, hogy képes volt tökéletesen kiegyensúlyozva egy olyan Daniel Steint megteremteni, aki amellett, hogy istenember, ugyanannyira hétköznapi is. Hogy Daniel Steint nem fosztotta meg az emberi “gyarlóságoktól”, a szerelemtől, a félelemtől, mégpedig úgy, hogy ezekkel együtt mégis mindvégig feddhetetlen maradt. Megkaphattam a kételyeit, lelkiismeret-furdalásait is.

Nagyon szerettem Daniel Stein segédje, Hilda naplórészleteit, beszámolóit is. Méltó (ellen)pólusa volt a szerzetesnek. Kritikákban azt olvastam, hogy a legtöbb visszatérő beszámoló karaktere sablonos, kidolgozatlan. Engem ez egyáltalán nem zavart. Megkaptam belőle a képet, a hangulatot mindig és nem maradtam éhes.

A regény nagysága abban (is) rejlik, hogy úgy ismertette meg velem az ortodoxiát, az arabokat, zsidókat, sőt még a németeket is, hogy mindenkit, mindegyik csoport dogmáit érteni véltem.

Spiró Fogságában Jézus mint noname rab jelenik meg, mikor Uri-t, a főszereplőt Jeruzsálemben börtönbe csukják - szerettem ezt a fura nézőpontot. Ugyanígy szerettem Daniel Stein történetében, amikor a szerzetes Rómában Karol-lal találkozott. Igen, II. János Pál pápával. Ahogy ették együtt a lengyel kolbászt, és, hogy ott két régi ismerős, két Ember beszélgetett egymással. Fura nézőpont volt, és pont ezért nagyon felvillanyozó.

És Daniel eszmefuttatásai, pl. a Szentháromságról, vagy a Szűz Mária-kultuszról? Kiváló volt! Ezekből jöhetett volna még.

Kurz und gut: egy újabb tökéletes regény. Kötelezővé tenném minden elvetemült kereszténynek, zsidónak, muszlimnak.

Daniel Stein alakja egyébként nem teljesen fikció. Az írónő alakját egy Oswald Rufeisen nevű emberről mintázta. Oswald Rufeisen egy lengyel zsidó család sarja. A család keletre menekült, Rufeisen szülei Auschwitzban pusztultak el. Mivel Rufeisen nagyon jól beszélt németül, később volksdeutsch lengyelnek tudta magát kiadni, és a Gestapo tolmácsa lett. Kapcsolatot tartott fenn a partizánokkal, akiket rendszeresen informált a németek terveiről, így arról is, mikor a miri gettó felszámolását tervezték.

Ezzel több száz zsidó életét mentette meg, de menekülnie kellett és egy apácakolostorban bújt meg. Ott olvasta az Újszövetséget és keresztelkedett is meg. A háború után a karmeliták rendjébe lépett és szerzetesi fogadalmat tett, és akkor kapta a Daniel nevet. A rend utasítására később mint lelkipásztor Izraelbe ment. Katolikus vallása ellenére, zsidó származására utalva kérvényezte az izraeli állampolgárságot, amit először megtagadtak tőle, később, elismerve a zsidó népnek nyújtott önzetlen segítségét, megkapta. 

Izraelben egy főleg lengyel katolikusokból álló közösséget vezetett, emellett pedig mint idegenvezető dolgozott. 

Napok óta dől a hársillat a lakásba.

Hajnalban, a hír, hogy anya bátyja szívinfarktust kapott. Ötször élesztették újra. Aztán beérni az irodába, ahol Péter azzal a hírrel fogad, hogy hajnalban meghalt a nagymamája. Nézni a Margitszigetet az üvegen keresztül. Nézni befelé. Az a legnehezebb.

De ami a legrosszabb, h. holnap lesz a születésnapja. Tudom, h. nem szereti a hajcihőt a születésnapja körül, meg nem is beszélünk. De gondolok rá, egész nap majd, és az anyukájára. Arra a kis lényre, aki akkor 16:15-kor a világra jött. Aki nem tudja, hogy szeretem, de attól én még úgy szeretem, mint emberek a sót.

A legszebb, legharmonikusabb pillanat és emlék az az, amikor Noli előtt a szinte esti napsütésben, bal oldalunkon a tükör tengerrel azt mondta nekem, hogy most szeretne meghallgatni egy zenét itt, és ne beszéljünk közben. Lassan csorogtunk, ringtunk az úton, tövig letekert ablakokkal. Pedig előtte utáltam ezt a zenét.