Túl a szombat hajnalig tartó bulin, beszélgetésen Évivel, túl az esti halászleves szülinapozáson, már fenn a szobámban. A könyvet már tetettem, mert olvasni már nem tudok, de szeretnék még kicsit a sötétben, csak úgy lenni.

Hangosan brekegnek a békák, ciripelnek a tücskök, szólongatnak a madarak, villog az éjszaka, közeledik a vihar. Végre tavasz van, végre jöhetnek a gyors lefolyású, intenzív záporok. Fekszem a szoba mélyén, és végre, itthon meg tudom tenni, hogy nem gondolok semmire. És elalszom.

Nagy csattanásra ébredek. Elhallgattak a békák, a tücskök, a madarak, figyelik ők is, mi fog történni. Kajti az ágy lábánál nyüszög, felsegítem magam mellé. Kicsit fészkelődik, keresi a helyét, de hamar megtalálja. Feje a lábamon. A szobában hirtelen nappali fényesség, villámlik. És már esik is. Látom, Kajti is figyel. Ketten figyelünk az ágyban, miközben én arra gondolok, ne félj, kiskutyám, de azért mindketten izgalommal veszünk részt az égzengésben.

Percenként fehér fény, nemsokra rá reccs, közben végig csatornahangú éjszakai eső. Minden tökéletes, gondolat nincs, jól fekszem, jól esik Kajti súlya a lábamon. A friss levegő folyamatosan befelé törleszkedik. Mióta Budapesten élek, sokkal jobban értékelem az itthoni levegőt is. Mozdulnék, de inkább ne, csak, hogy ne zökkentsem ki a kiskutyát. Itt jó. Itt jó, a csendben, a régi házban, a kiszámíthatóságban, az éjszakai békében, a legaranyosabb és legokosabb hunddal egy ágyban, az anyám megnyugtató hamvaival egy szinttel lejjebb, a töpörödött apámmal a teraszon, a rokonsággal az utcában, ahova bármikor visszatérhetek. Ahova nem kell beilleszkedni, ahol én is az egész része vagyok, kitörölhetetlenül, megmásíthatatlanul, mindörökre. 

A trolin utazó terhes nőnek már most gyerekszobaszaga volt.