Ezt a reggelt már megálmodtam, a telefont a nővel, a desktop-omat, hogy akkor épp mi szól a rádióban, hogyan süt a nap, és, hogy hajnalban álmodtam. Á-t láttam tibeti imazászlók között ülve (kb. mintha a teregetett ruhák közt lett volna), és azt mondtam neki, hogy “már ne az anyádat keresd”.

Miután átvette anya a kiváló pedagógusi díjat, volt még egy műsor is. Fogyatékosok zenéltek. Aztán egyszercsak felhívták a színpadra. Anya utált szerepelni, de muszáj volt felmenni a művház színpadára. És akkor azok a gyerekek és a zenekar vezetője elkezdtek zenélni. Nem tudtak semmit anyukámról. Nem tudták, hogy súlyos beteg, nem tudták, hogy négy éve súlyos beteg. És elkezdtek zenélni. Először csak az ütemeket. De rögtön mindenki felismerte a zenét.

Ott ültem a családommal a leghátsó sorban, anyukám a zenekar tagjai közt. És akkor azt hittem, hogy nem bírom ki a szituációt és elbőgöm magam. Aztán arra is gondoltam, hogy anya most mit érezhet, mit gondolhat. És szerintem mindenki, mindenki ott a teremben ugyanazt gondolta. Hogy pont ez a szám. Pont ez a szám. És ott énekeltek a gyerekek, és mindenki a teremben, és tapsoltak ütemre.