Péter barátom honlapjára posztolt az ő nagymamája. Ez már önmagában teljesen megejtő számomra. Péter verseket ír, zenét szerez, és ott a nagymama, aki mindezt elolvassa, meghallgatja. És azok az írások, azok a zenék valahol az a nagymama is. A nagymama egyenesági következményei. És ez valahogy olyan befoghatatlan csoda, amivel én nem is tudok mit kezdeni.

Lehet, hogy azért is, mert az én nagyszüleim már nem élnek. És, hogy a nagymama kommentel:

“Honlapodat olvasgatva feléledt bennem néhány gyerekkori emlék, melyek hangulata nagyon összevág a Tieddel. Azzal a különbséggel, hogy én sem szóban, sem írásban nem tudtam azt kifejezni. De ahogy visszagondolok rájuk, ma is érzem azt a különös hangulatot, vagy érzést, amit kiváltottak. Például egyik nyáron - lehettem 8-10 éves - bucsu volt a falunkban, ahol laktunk. Én elmentem, és leültem kicsit távolabb egy padra, egyedül, csak a “muzsikát” hallgatni. És belőlem az az egyszerű falusi zene is VALAMI olyan érzést váltott ki, hogy sírni kezdtem. De nem szomorúságból, hanem az a VALAMI túlcsordult bennem. A másik képek azok a csodálatos nyári éjszakák - ugyanabból az időből - amikor aludni nem tudtam, hanem valamire feltérdelve, a szúnyoghálós, nyitott ablakban könyököltem, és néztem a gyönyörű holdvilágos éjszakákat, hallgattam a csendet, és közben folytak a könnyeim. Hogy miért, nem tudtam volna szavakkal kifejezni, és ma sem tudom. De azt hiszem, ez is ettől a VALAMI - számomra - megnevezhetetlen érzéstől van, hogy az egész családomat beleértve, Téged érezlek legközelebb magamhoz, ahogy ezt már a múltkor is írtam. Ezért érzem sokszor úgy, hogy jó lenne Veled beszélgetni - persze valószinű, hogy én akkor is “megnémulnék”. “

Napok óta ezen gondolkodom. Ahogy olvastam őt, pillanatokra belé tudtam helyezkedni. Abba a régvolt kislányba, aki a csillagokat lesi, és előtte a nagy ismeretlen (és ebben a Nagy Ismeretlenben ott létezik a még ki nem kristályosodott Péter is), szinte az egész sorsa, más korok, más szokások, rendszerek.

Az írásában pedig az a finom szemérem, hogy egyszerre megnyíló és önmagát leplező-takargató. A diszkréció, a báj. A mélység. És a mágia. Hogy egy nő, egy nagymama az ő fiú unokájának feltárulkozik. Hogy megosztja, hogy hasonlóak. Hogy akit ott az ablakban állva, vagy a muzsikahallgatás közben még nem is tudott, most itt van egy emailnyi távolságra tőle, és a lelkeik érteni vélik egymást.

Régen sokat beszélgettem Szőke Györggyel, a híres József Attila-kutatóval. Habár nekem ő nem is SZGY volt, hanem “kulcs”. Ő mutatta nekem azt a román verset, amit JA fordított, és ami kicsit olyasmi nekem, mint amit Péter nagymamája érezhetett. Nagy kedvencem:

Elena Farago: Egy ember

Egy ember ment az úton este,
ment, dalolt csendben az úton.
Dalolt, talán hogy így elvesse
nagy útja gondját - nem tudom.
Dalolt, talán mert szép az este,
vagy mert anélkül rosszul esne,
hogy egymagában van úton.

A kapuban, csak álltam ottan,
ő ment, amerre útja tért.
És egyszercsak fölsóhajtottam,
nem tudnám megmondani, mért.
Elment s elfogott engem ottan
- a kaput elhagyni nem tudtam -
a vágy az egész életért.

Talán úgy van, hogy minden ember
áll egy este a kapuban
s a vándorról, ki arra ment el,
nem tudja, bús-e csakugyan -
s tán sóhajt egyet minden ember
s míg elborong, azon mereng el,
hogy az ő útja messze van.

1. Ne felejtsem: egyik legnagyobb sikernek könyvelem el, hogy A. olvassa (és alig tudja letenni) a Fogságot.

2. Én a napi utazások miatt mostanában a kis méretű, könnyű könyveket preferálom, így hát Thor Heyerdahl Kon-Tiki expedíciójáról olvasok (Tutajjal a Csendes-óceánon), és folyamatosan rájövök, hogy milyen jó, hogy van az Internet, mert bármi is kérdéses, Judit rögtön ül is a gép elé és utánolvas.

Így tudtam meg sok mindent a kaktuszfügéről (amit később a Tesco-ban meg is tekintettem, mire egy vásárló megkérdezte, hogy ez mire jó, ettem-e, mire mondtam, hogy nem-nem, csak olvastam róla, és majdnem elkezdtem neki mesélni, hogy az mennyire jó már, hogy a peruiak ősei a polinézek, mire A. is becsatlakozott és megemlítette a hölgynek, hogy viszont a méderáron eszik ilyet, mire én eléggé csúnyán néztem A.-ra és a hölgy váltott a papayára), valamint, h. Equador fővárosa Quito 3600 méteren található, és, hogy a balsafa még a parafánál is könnyebb, és elgondolkodtam azon is, hogy manapság hány napig kellene várni ahhoz, hogy egy norvég utazót fogadjon az equadori elnök, mert Heyerdahlnak csak 24 órájába telt, és egyáltalán, egy Heyerdahl a következő életében milyen életet választ, és különben is, tökre úgy néz ki, mint Joe Biden, az amerikai alelnök (aki nem mellékesen a Balatonon töltötte a nászútját, úristen, lelövöm magam, hol tartottam?, könyvek.).

Manapság már nem is írnak igazán jó expedíciós könyveket. Heyerdahl minden fejezetet úgy kezd, hogy tőmondatokban összefoglalja a fejezetben történendő momentumokat. Manapság erről is leszoktak a könyvet írók. De miért? Én ezt úgy szeretem: olyan kiszámítható, és mégis várakozással teli minden egyes megkezdett fejezet. Például tudom, hogy a Bethesda utca és az 56-osok tere közt szó fog esni huszonhat fontnyi ügyiratról, Hermant baleset éri és a Kon-Tikit felkeresztelik.

Aztán ott vannak az illusztrációk. Persze a 74-es trolin nem fogom kibontani a Dél-Amerika térképet, viszont megtehetem ezt az irodai íróasztalomnál! És a stílus. Heyerdahl szinte szépirodalmi igényességgel bontja ki a történetet. Olyannyira, hogy az irodaház liftjében is még a fantáziaképeimbe meredek és kell idő, míg fejben is megérkezem a munkába.

Spoiler: Heyerdahl-nak pedig sikerült eltutajoznia hatodmagával, így akár még igaz is lehet a perui-polinéz rokonság, és az egészben a szíve mélyén azért hitt, mert egy semmittevős estén egy bennszülött azt mesélte neki, hogy az őseik valahonnan messziről származnak, ahol sok a szárazföld és nagyon magasak a hegyek.  És épp akkor tört meg egy nagy hullám a sziget peremén, és valahogy egészen igaz volt az a pillanat, és ez szerintem olyan szép, hogy az izlandiakat már el sem mesélem, csak legközelebb.

“Van úgy néha, hogy az ember különös helyzetbe kerül. Lassanként jut ide, a legtermészetesebbnek látszó módon, de mikor már a kellős közepén tart a szokatlan élményeknek, egyszer csak csodálkozva kérdi magától: Mi is történt tulajdonképpen?” (Thor Heyerdahl: Tutajjal a Csendes-óceánon)

Az első mondat. :)

A napokban arról írtam fejben posztot, hogy milyen kis érdekes játék a trolin mp3-hallgatás közben azt képzelni, hogy nem a szerkezetből szól a zene, hanem csak az Emlékezetemet kapcsolgatom a fejemben, és mennyire jól emlékszem a zenéimre.

Most pedig fülhallgatómmal a fejemen itt ülök, és kontrollálatlan hangerőn éneklem a zenét. Elképzelem, mit gondolhatnak a hazatérő szomszédaim, amint elhaladnak a bejárati ajtóm előtt. Közben arra is koncentrálok, hogy kiénekeljem magamból a Lelket. Közben Péternek emailt szerkesztek, szigorúan hangulatjelek nélkül. Egy baráti email hangulatjelek nélkül olyan, akár egy ölelés karok nélkül.

A lelkem egy Farraday-kalitka. És szorongok, hogy semmiségekre pazarlom az időmet, ahelyett, hogy szépen elkezdeném fogyasztani az 50 gigabájtnyi filmadagomat.

Egyszerűen már nem szeretek blogolni.