Kedves kis naplóm! Megírom hát a 2010-es évértékelőmet. Már nem blogger-szellemben, hanem csak azért, hogy nyoma maradjon ennek az igen brutális évnek, és legyen honnan emlékezni.

Január: Anyukám ágynak esett, és nagyon nehéz időket éltünk meg, de még volt remény. Aztán ez a remény elég gyorsan elpárolgott…Nem is szeretnék erről bővebben írni.

Március: Március első napján meghalt anya. Életem legirracionálisabb élménye, amit a mai napig nem sikerült feldolgoznom. Nem tudok sírni. Valahol még mindig abban a fázisban járok, hogy erősnek kell lenni, nem szabad elgyengülni.

Április: Cuccolás Bécsből.

Május: Megvan a magház.

Június: Elkezdek dolgozni.

Aztán egy csodaszép nyár, fogyással, kicsi önfeledtséggel, szép ruhákkal, kalandokkal, ó, jaj, de szépek tudnak lenni az illúziók. De ott a nyár vége, brutális hír, szeptember 15. a leggyilkosabb nap az évben. Aztán innentől nagyon nehéz a felszínen maradni és nem elsüllyedni.

Viszont: csomó embert megismertem, mind egytől egyig nagyon érdekes, és párral igen közel kerültünk egymáshoz, és miattuk elhiszem, hogy élni jó (K, É, P, Á?).

Karácsony előttre marad az év legnagyobb pofáraesése, de nem baj, nagy élmény volt, lesz mit mesélni az unokáknak. Írtam sok verset is, egyiket sem lehet komolyan venni. Még mindig naív, de sokkal agresszívebb vagyok, és keresem a középutat.

Egyébként pedig 2011-re semmi mást nem kívánok magamnak, mint végre méginkább igaznak lenni. Minden más másodlagos. Welcome to the show that never ends.

Visszaadta a reményt, hogy a Kék lagúna végén (is) mindenki megdöglik. A hollywood-i Ádám és Éva, ölükben a Kijézussal. Csónak, nyílt víz, álomba szenderülés. Annyi, annyi kapitális giccskupac után minimum ennyi, ami kijár nekik. Én ezeket a filmeket tiltatnám be, hatóságilag, hozzácsapva még a Júlia-füzeteket is.