Nem mentem haza. Itt ülök a kis magház-lakásomban. És a nagyszüleimre gondolok, és Balázsra, és Dórára, és Hawah-ra, és persze az anyukámra. Nem tudok hazamenni egyszerűen. És tudom, hogy ez apukámnak fáj, de akkor sem megyek.

Este fél hat volt, sétáltam hazafelé (majdnem). Semmire sem gondoltam, csak mentem, mentem. Hideg volt, behúztam a nyakam. Az egyik kocsma (nem kocsma, kiülős) bejáratánál nagy üst forralt bor gőzölgött, és jó volt beleszippantani a tél édesíz illatába. Benéztem a kávézókba. Lányok sálban, asztalokon kávéscsészék, félhomály, ráérősség. Aztán beugrottam a boltba, cigit venni, és kivételesen nem vettem meg a Turista Magazint, mert spórolok. A pénztárnál előttem egy német fizetett, és ahogy megszólalt, az én agytekervényeim is rögtön németre váltottak, aztán örülni kezdtem, hogy nem kell németül beszélnem, az egésznapos agyvérszegénység után.

Aztán kifordultam a boltból, jobbra, tovább. Még jó, hogy nem előztem meg a párt, hanem mögöttük kullogtam. Fiatal, jól szituált, de nem elég magas férfi. Fiatal, csinos, jómódú nő - inkább lány. A lány karjait maga körül összekulcsolja, épp, mintha fázna, de én tudom, hogy azért, hogy ne kelljen a fiatal férfi kezét megfognia, illetve elhúznia, ha az kézen akarná fogni. Mert még nem történt semmi! Várjál, még nem tudom, mit gondoljak rólad. A nem elég magas, jól szituált férfi valamit szól a lánynak. Nem értem, hogy mit, nem is akarom hallani. Csak a férfi profilját nézem. Azt hiszem, csak egy szót mond neki, de úgy, hogy úgy halad, hogy végig a jobbján haladó lányra néz. A lány halad mellette, a járdába kapaszkodik, de azért csak nem bírja ki, és a végére csak a férfi szemébe néz, balra. És ekkor a nem elég magas, de jól szituált férfi olyan, de olyan mélyen néz a szemébe, annyi mindent mond a tekintete, minek ide az az egy szó is?  A tekintete csak kíséri, lépteti a a másikat. Hát persze, hogy már most (vagy csak még, egyelőre), de teljesen akarja, szeretné ezt a fiatal jómódú nőt (vagy inkább lányt). Ott a tekintetében, hogy már döntött: kell nekem, akarom, ezt a nőt akarom, (még gondolatban sem tegezi, ott még nem tart), kell, fel akarom fedezni, legyen az enyém, csak az enyém, kitartok, véghez viszem, kell.

Szóval azt hiszem, csak egy szót mond neki, de úgy, hogy úgy halad, hogy végig rá néz. A lány halad mellette, a járdába kapaszkodik, de azért csak nem bírja ki, és a végére csak a férfi szemébe néz, balra. Olyan, de olyan mélyen, olyan tisztán lobogó tekintettel néz a lányba (és nem rá! belé!), amilyet soha nem láttam még (egészen zavarba is esem, hogy szemtanúvá váltam), kivéve egyszer. Kivéve egyszer, mikor az én sandításom közepébe törleszkedett egy egész emberi lény, minden zugával, és nem maradt bennem rejtve egyetlen lényegtelen semmiség se.

Ráday utca, Budapest; én annyira drukkolok ennek a férfinak.  És boldogan, cinkosként drukkolok a lánynak, mindkettőjüknek.

És én sem tegezem őt magamban. Nem tegezem, pedig itt van. Csak messziről nézem. Van a Márai Vendégjáték Bolzanóban-jában egy rész. Kb. két oldalon keresztül semmi mást nem taglal, mint egyetlen (!) csókot. Évekkel ezelőtt olvastam, és évek óta vissza akarom olvasni ezt a két oldalt. “Látnom, kell, téged.” (3 szó) - ez volt a levélben, amiből a kiböjtölt csók született.

Különben meg nem tudok napok óta aludni, mert verset kellene írnom, csak nem megy.

Ha most lehetne szavakkal leírni, megírni, kivégezni, darabokra szedni, visszadobni a semmibe, hát az alább hallható zene szólna. A sok gond, tanácstalanság és bizonytalanság között azért mindig van valami, ami felráz. Nézek a hurrikán gyönyörű szemébe - ahogy Péter barátom  mondaná. Csak azt nem tudom, hogy a szomszédaim mennyire értékelik este fél tizenegykor, hogy full hangerőn szól ez a zene, én pedig táncolok, kiforgatom magamból a hurrikánt, kívülről támad úgyis mindig. És imádom.

Wittgenstein is megmondta: Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.

Hazajöttem, hosszú idő után. És olyan volt, mintha az anya tegnap halt volna meg. Egyszerre érzem a jelenlétét és azt a veszteséget is, amibe egyszerűen nem tudok teljesen belemenni, annyira konfrontálhatatlan, annyira fájdalmas. Nem is tudok az egésszel mit kezdeni. Csak sírni tudnék folyamatosan, aztán a következő pillanatban, gondolom önvédelmi reakcióként, már azt gondolom, majd nemsokára betoppan.

Az utóbbi időkben nagyon sok kemény dolog történt velem, és azóta most vagyok először újra itthon. És pontosan olyan, mintha anyának most mesélném. Pontosan olyan, mintha MOST kellene szembenéznem magammal, mert Vele nézek szembe.