Éljen a krízis.

szemem medrében
ott a Mátra képe:
sárga selymet ejtett rá
valami éteri cselédje,
felbőgtek
mind a rőt szarvasbikák
- az erdő termékeny szagát
másképp hogy bírta volna szívük? -
a kék ködön át
borzas őz neszelt, beült
fészkébe az utolsó csuszka,
a holdas tisztást túrta már
egy disznó, a kurta
harangszó a faluból még
utánunk settenkedett,
a föld élni kezdett alattam,
szeretőm öklére
fontam didergő kezemet

tudta ő: hol félek,
hol boldog vagyok,
s hogy arcom
a sötétben arcába lobog

Szél-jegyzet, önmagában.
Azt mondták, ez az én évem lesz.
A legrosszabb, hogy semmi sem fekete vagy fehér.
A legjobb, hogy semmi sem fekete-fehér.
Már nem hiszem, hogy valaha is olyan leszek, mint az anyukám.
Valaki itt járt.
A szentendrei meggyfa teteje.
Lassan minden felülíródik.
Ha minden felülíródik, akkor újra kell születni.
Nem a bajban kell segítséget kérni, hanem elotte vagy utána.
Tehetetlennek lenni, mert az apukámnak az anyukám volt a másik fele.
Sosem tudta ilyen biztosan, mint most.
Nem merem megírni.