Nem voltam itthon, régóta. De mikor megáll a busz, és a butító hőségben hazafelé gyaloglok, elfut a sok régi emlék. Az egész gyerekkorom kocog mellettem a gazos kis ösvényen, van, vagy negyven fok, ég a bőröm a dunántúli nap alatt. Aztán befordulok az utcába. Kell jó ötven méter, hogy élesen lássam a házat. Sugárzik. Anyukám tölti ki szívemet-lelkemet. Ott az erkély, a virágok, a tekeredő kis járda, hátra az udvarba. Minden ugyanúgy, és egészen máshogy.

Arra gondolok: anyukám itt van. Ő ITT van jelen. Itt ragadt - ha azért, mert ő teremtett meg itt mindent, hát azért - itt is lesz örökre, az emléke, a valósága, a keze, munkája nyoma.

Bejövök az előszobán keresztül, és mintha valami mágneses térbe lépnék: megelevenedik keserű és édes emlék. A mellkasomban hála a teljes gyerekkorom iránt. Anya egy kis óvó szellemmé nemesedett a hónapok során a falak közt. Vele él apukám, többnyire egyedül. Öcsém is, én is, messze. Ő itt maradt, és anyukám, mint valami hűséges angyal, itt tölti mellette, más dimenzióból a napjait. Apukám is megszelídült, talán épp ezért, mert ő a gyászban él, intenzíven, láthatatlan társával. Neki takarít, neki rendezi a házat, neki locsolja a virágokat, én tudom, pedig nem mondja. És anyukám, a gyermeki kis angyal pedig szó nélkül, de figyel, itt van.

Este halászlevet főzött apa, összeült a család. De anya minden mondatban felbukkan. Nem kesergünk rajta, hanem a szeretet miatt, a régi emlékek szitázzák ide közénk az asztal köré.

Olyan jó itthon lenni. Ahol csönd van, és nem zörög erőszakosan a villamos. Ahol tiszta a levegő, és béke üli meg az udvart, a térséget. Látom, apukám máshol jár, minden gondolata félig anyukám tenyerében. Az ő kristálytiszta jelenlétét úgy őrzi, mint valami hű lovag. Mi, többiek, hűtlenek vagyunk, éljük a saját életeinket, máshol, külön, de apukám, ő itt strázsál anyukámmal.

Nem engedem, hogy fájjon, mert leteperne, inkább csak figyelek, és vasárnap újra útra kelek innen. Nem engedem, hogy fájjon, pedig a hiány itt ólálkodik körülöttem. Hova mehetnék, hogy megengedhessem, hogy sírjak, hogy fájjon, hogy kipergessem magamból azt, ami sose jön már vissza, az anyám sima arcának érzése, ha megpuszilom, az ételei íze, a vonásai, a gondolatai szavaiban, a csinossága a szemem csodálatában, a szépen ívelt szemöldök, a csókos, dús szája? A humora. Még mindig csak azt látom, ha rá gondolok, hogy elsüvített a testéből, és kong az a test, az ezüst fülbevaló céltalanul függeszkedik egészen a nyakáig, majd ki kell venni, én nem merem, apától kapta karácsonyra, akkor még sütött-főzött, a ruhái ugyanúgy a szomszéd szobában, rajta még az illata, a kórházi táska ugyanúgy bepakolva, mennyi minden történt azóta is, de nekem már sose lesz anyukám.