Attól, hogy valaki gátlástalan, még nem szabad - mondja pálferi. És milyen igaz.

Kicsit jobban vagyok, de amikor a semmiből elő terem egy gondolat, akkor nem látom a fájdalom legvégét, mélyét. Ha itthon takarítok, úgy csinálom, ahogy anya szerette. Aztán amikor kész vagyok mindennel, arra gondolok, hogy mi lenne, ha nemsokára betoppanna? És örülne, hogy nincs rumli, hogy meg van főzve az ebéd. A ruhái is a helyén vannak. Meg ilyenek. És akkor az valahogy a felszínen tart, hogy bármikor haza érhet. Pedig nem fog.

Vagy az a mély fájdalom, mikor tényleg a semmiből a gondolataimba jön a kép, ahogy fekszik meghalva, és ott a jobb szeme sarkában a kövér, fel nem száradó könnycsepp. Valamiért ez a könnycsepp nekem annyira, de annyira fáj…Mert nem tudom, miért volt, és csak bízni tudok abban, hogy nem a fájdalom miatt. Ez a könnycsepp…nem is tudom leírni, kiírni magamból. Amikor eszembe jut, meg kell állni, és várni, míg megint kimegy belőlem a hasítás.

Egyébként meg, elköltöztem Bécsből. Budapesten találtam munkát is, és van egy cuki kis lakásom is.

Amikor ide írok, az terápia, akkor a jelenbe kerül rögtön az elmúlt négy évem. Talán egy icipicit kezdem magamon kívül látni ezeket az időket. Hátha tudok majd ide írni még.

Annak közepébe’ kinyílott a rózsa…

Utálok már ide járni, de ezeket a gondolataimat ide tudom csak letenni.

Nagyon nehéz. Azt hittem, ahogy telik az idö, majd könnyebb lesz. Épp az ellenkezöje. A hiány, a veszteség masszívan mélyül, és ülepszik le. Nekem az anyák napja mindig egy csoda volt. Ez az elsö olyan anyák napja, hogy nekem nincs kit köszöntenem. És nagyon nehezen viselem. Ráadásul olyan jó volt régen, hogy szinte egy napon van anya születésnapjával. És így lett ez az idén is. Csak most már…

Tavaly ilyenkor anya az egész családtól egy sziklakertet kapott ajándékba. Amíg csináltuk, nem nézhetett ki az ablakon, nem jöhetett ki a teraszra sem. Idénre kelt igazán életre, már befutják szépen a virágok, a növények. Ott dudorodik ki a földböl a kert közepén, olyan, mint egy eleven dobogó, pulzáló emberi szív, az anyám, a családunk szívcsakrája.

Szóval ez a nap nekem annyira üres, elárvult, olyan nehéz. Nehéz ebben az elárvultságban átvészelni. És annyi minden eszembe jut.

A mama is beteg volt már, csak feküdt, mi pedig mentünk anyával, felköszönteni virággal anyák napján. És akkor megkérdeztem mamát, hogy és mama milyen volt AZ a nap, mikor az anya megszületett? A nagymamám pedig felnézett a plafonra, elrévedt, és nagyon sírt, és azt mondta: veröfényes napsütés volt egész nap, és az volt élete legszebb napja. És ott fogta az ágyban a hatalmas csokor virágot, szinte ki sem látszott mögüle. És sírtunk mindhárman. Aztán rá három hétre meghalt.

Nagyon nehéz okosnak maradni. Rá gondolok másokra, akiknek van most kit köszönteni, és sóvárgok.