“Ő úgy élt a földön, hogy felnőtt az égre.” - ma írta ezt nekem A. keresztanyukája, miután olvasta anya nekrológját, ami a helyi újságban jelent meg. Itt az asztalomon a fényképe. Rá nézek, de érezni nem nagyon merek, mert az elviselhetetlen lenne. De egyet tudok. Sokszor mondogattam magamban: “Istenke, vedd térdedre édesanyámat, ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt”. És tudom, hogy ringatja Isten, az angyalok, minden égi jóság.

Azt hittem, ismerem a lélek fájdalmát, de most látom: nem ismertem eddig. És még most sem tudom igazán átérezni, csak pillanatokra. Felkelek hajnalokban, elszívok egy cigit, Rá gondolok, de leginkább arra, hogy nem merem érezni a hiányát, de a nagyságát sem. Mert mindkettö összefonódik, egyikböl alakul a másik, oda-vissza. Hiába tudom, hogy ez csak egyfajta elválás, nagyon-nagyon hiányzik az anyukám:(

Nem tudok azóta írni. Süt a nap, velem szemben A. egy kuncsafttal, de nekem eszembe jutnak a nárciszok, otthon a kertben, hogy valamiért mindig húsvétra nyílnak ki. Az anyukám nárciszai, az anyukám, és, hogy mennyire hiányzik, és ez a szomorú sóvárgás a szívemben, a gyerek szívében, nem látok a könnyeimtöl.

Eddig úgy ült a szívemen a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a sok négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyűléptű szívében megterem
az érett s tünődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre gazdag életen;
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ újraépül, - s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magasban élem át mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék sem varázslat, - baljós a menny felettem;
ha megpillantasz, barátom, fordul el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -
talán most senki nincs.

Nem tudok még írni, de valamit azért elmesélek. Anyukám nagyon szerette a hétvégi főzések közben a pécsi rádió német nyelvű kívánságműsorát hallgatni. Most is a szemeim előtt játszik a kép, hogy tele a pult, rotyog az étel, nyüzsög a konyha, és felcsendül az alábbi dal, és anya minden alkalommal elmondja, mennyire szereti ezt a dalt. Aki nem tud németül: a dal szövege: “Édesanyám sokszor mondta, ha nem tudod, hogyan tovább, ne sírj, van fény, amit reménynek hívnak. Higgy Istenben, ha olykor gondjaid vannak, mert ő átveszi terheid, ő az, ki ismeri utaid, melyet kiszabott neked, hogy számodra minden nap jól fog végződni…” És így tovább. Ennek a dalnak a dallama, hangulata, sugárzása az én anyukám, a maga sváb gyökereivel. “Csak mondd szépen magadnak, hogy bírod tovább.”

Anyukám március elsején, kora este elrebbent.

Kicsi anyukám nagy szenvedéseken volt túl, és azt hiszem, álmában történt. Békés volt, azt hiszem, és hiszem, hogy a létező világok legszebbikében van most már, könnyeden, mérhetetlen szeretettől ölelve, ott, és ideát, mindannyiunk által.

Mindenkinek, akik olvastatok és drukkoltatok Neki, engem pedig csitítottatok, vígasztaltatok, köszönöm.