Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.

Nem bírom. És mégis, persze.

Nincs más

Mennyire telibe talált ez a szám, ó, Isten…:)

Hajnali ötig fenn voltam, nem tudtam aludni. A tv2-n láttam egy műsort a nemezelésről. Csodaszép szőnyegek, kalapok, táskák, sálak, állatok születtek. Az egész film nagyon dögös volt, az animált részeivel, a Makám zenéjével.

Itt látható pár műalkotása, kár, hogy nincs saját oldala.

Konkrétan tavasz van.

Elgondolkodtam azon, amiket írtatok. Régóta ficereg bennem, és az utóbbi időben egyre erősebben, hogy fordítok a “technikáimon”. Azaz: ha szomorúság él, megélem. Ha csalódás él, csalódom, de igazán. Ha valamit bántónak érzek, akkor azzal is vajúdni szeretnék, ahogy kell.

Évekig nem tettem ezt. Mindig mindent megmagyaráztam, azzal a céllal, hogy azt képzeltem, az a túlélés kulcsa. És sok mindent magyaráztam meg magamnak… És rá kellett jönnöm, hogy mindez önbecsapás, hazugság, és a káromra van.

Mostantól, mindennek lemegyek az aljára. Lehet, hogy ilyen és durvább megnyilvánulások születnek itt vagy fejben, vagy a személyes beszélgetéseimben, de ÉREZNI AKAROK, nem pedig magyarázni, okoskodni. Meg akarom ÉLNI, ÉREZNI, ami velem történik. Mert velem történik! Nekem nem egy elemzőnek kell - elsősorban - lennem, hanem ÖNMAGAMNAK. És honnan tudnám meg, ki vagyok, ha nem érzek, csak okoskodom?

Hál’Istennek, olyanokkal már nem kell foglalkoznom, h. vajon mi is a tudatos figyelem, stb. Ki tudok lépni a szerepeimből, több-kevesebb sikerrel. (Ez az egész blog is egy figyelem-igény, valami, ami végre RÓLAM szól. Akkor mit is hiányolok el?) Szóval azért a legnagyobb cirkuszban is vannak jó pillanataim, amikor látom, hogy mi is történik épp velem. De CSAK FIGYELNI sem lehet!

Szóval én évek után újra ÉREZNI akarok, nem büntetni önmagamat. Az én érzéseim ugyanannyira fontosak, mint másoké. És csak akkor van esélyem az őszinteségre, egyensúlyra, ha végre mindennek az egésznek lemegyek a mélyébe, a pincébe, és ha szar, hát legyen szar. Annak is lehet örülni! De egy biztos: ÉREZNI akarok, és azt akarom, h. mások is tudják: ÉN IS érzek, nem csak figyelek. A látszat-mindent-és-mindenkit megértek csak önbecsapás volt, amit nagyon sajnálok, de próbálok fordítani rajta és tanulni belőle.

Úgy érzem, lassan beleőrülök ebbe a kibaszott örömtelenségbe, kilátástalanságba. Abba, hogy a világ, amiben élek, semmi másról nem szól, csak a betegségről. Se tervek, se örömök, se vidám pillanatok, se perspektíva, se távlat. Egymilliószor jut eszembe nap mint nap, hogy nem bírom. Menekülök fel a szobámba, de semmit nem segít. Úgyse tudom magamat belevetni semmibe, és ráadásul még lelkiismeretfurdalásom is van, amiért nem anyám mellett ülök, és próbálom tartalmassá tenni az ágyhozkötöttségét.

Nem tudok semmit tervezni. Nem tudom tanulni, amit akarok, nem tudok munkát keresni, nem tudok önfeledten örülni, egyszerűen azt érzem, hogy saját magam  kezdek belülről kifogyni, eltűnni. Minden és mindenki csak idegesít, irritál. Legfőképpen persze a saját gondolataim.

Hogy a picsába’ legyen jókedvem, ha reggel arra riadtam, hogy anya kiabál keservesen, és négykézláb találom a fürdőszobában?

Egyre mélyebbre süllyedek. Nem érdekel a világ, a politika, semmi sem érdekel. Nem motivál, hogy pénteken visszamegyek Bécsbe. Hiába olvasok valamit, nem érint meg. (Egyedül ez a Fliegauf-film volt, ami megmozgatott belülről.) Halálosan unom magamat, és szétfeszít a tehetetlenség érzése. Apám egyébként kb. ugyanilyen szinten van. Azt találtam ki, hogy ha visszajövök, elküldöm pár napra Stuttgartba a barátjához. Biztos jót tenne neki is kiszakadni.

És az anyám szájából még egyszer sem hallottam, hogy arról beszélne, hogy nem csak neki, de a családjának is nehéz lehet. Kontroll, kontroll, kontroll. Ha nincs kontroll, akkor az felbassza. Végülis erről szólt mindig is az élete. A kontroll biztonság, kapaszkodó.

Mikor lesz nekem munkám? Mikor mehetek el végre egy kurva tanfolyamra? Mikor nem tölti ki majd az életemet a betegség? Most már ott tartok, hogy a Másik Élet egyre inkább elképzelhetetlenebb és irrális. Tuti, hogy valamikor mostanában össze fogok omlani. Még tartom magam a szociális baszakodás miatt, de tudom jól, hogy ez sem vihető el a végtelenségig.

Úgy érzem itt magam, mint a világ végén, valami lakatlan szigeten. Beszűkültem, nincs tervem, nincs célom, szó szerint aktívan szenvedek, és mindenki egyre távolabb van tőlem. Belül meg szétfeszülök.

“A Csillogás három szereplője (Nádas Péter író, Dobronay László tévés rendező-operatőr és Gesztelyi Nagy Judit fuvolaművész) eltérő személyiségű emberek, ebből adódóan elbeszélésmódjuk, halálközeli-történeteik is különböznek. Annyi azonban biztos, hogy mindhárman magával ragadó, karakteres riportalanyok, elbeszéléseik érdekesen egészítik ki egymást. Az eltérő megközelítésmódok ellenére, történeteikben sok az átfedés. A legfontosabb hasonlóság az, hogy meglepő módon mindhárman arról számolnak be, semmi félelmetes vagy rossz nem volt “odaát”, sőt életük legcsodálatosabb tapasztalatának tartják.” (forrás: www.napvilag.net)

Korán keltem, és ezzel a filmmel indítottam. Szerintem én még ennyire szuggesztív filmet, úgy, hogy mindösszesen három ember - két férfi és egy nő - beszél egy fekete háttér előtt, még nem láttam. A téma, a “dramaturgia”, egyszóval minden, mesteri.

Itt pedig egy interjú a rendezővel.

Ide kattintva megtekinthető a tökéletes retró videoklip. Egyszerűen minden jó benne, a környezet, a ruhák, a nők, a férfiak, és legfőképp, a zene. (A klipben szereplő arab mátépéter pedig nagyon dögös:) )

(Számomra) érdekes gondolat jutott ma eszembe. Olyan sokat lehet hallani manapság arról, hogy milyen nagy dolog, ha valaki képes “egyedül” lenni, amikor nem igényli folyamatosan mások társaságát, a nyüzsit, a kommunikációt az emberekkel.

Tény, hogy a ma embere nem nagyon ismeri a visszavonultságot, az izolációt, hangozzék ez bármennyire is közhelyesen. Tucatszám lehet olyan könyveket venni, ami erre ad kulcsot, technikát a kezedbe. Ezerféle meditáció, böjtkúrák, visszavonulások, elmélkedések - komoly piaca van manapság, ugye? Egész évben gürcölnek az emberek, és akkor két hétre befizetnek valami wellness-meditációs táborba, és ott letudják tizennégy nap alatt az egész éves forgatagot, zavart, zajt.

Aztán ma arra gondoltam, hogy vajon nem ugyanakkora becs-e, egész évben a nyüzsiben ÚGY élni, hogy mégis képesek vagyunk csendet teremteni, belül?

Csináltunk Bécsben olyat, hogy eltekertünk egy autópálya felüljáróhoz. Alattunk zúztak a kocsik, kamionok folyamatosan. Rengett a vashíd, süvített a szél, MOZGÁS volt, szédített az autók nyomulása, ha letekintettünk. És akkor azt mondtuk egymásnak: na most próbáld meg, hogy mindezt a szcenáriót magadon kívül hagyod. Nem hagyod hatni magadra, hanem csak és kizárólag befelé figyelsz. És addig figyelsz, amíg benn csend nem lesz, és nyugalom. Hát mit mondjak, nem könnyű.

De a sok elvonult arc után tök jó lenne hallani valakit, arról beszélni, hogy mondjuk egy nagyon aktív ember hogyan tud mégis a középpontját fenntartani? Pl. ott van Böjte Csaba. Őt szívesen megkérdezném erről. Gondolom, parádézik a sok gyerek éjjel-nappal körülötte, és ahhoz, hogy ő ilyen egyensúly-ember maradhasson, valamit csak jól csinál. Tudom, hit, ima. De biztos nem engedheti meg magának, hogy havonta elvonulásokra jár.

Valami olyasmi lehet a megoldás, mint a flow. Hogy amikor valamit csinál, akkor valóban azt csinálja, és olyasmiket csinál, amit SZERET, amiben áramlik, benne van, nem nyűg, nem kalandozik másfelé az elméje, hanem a Jelenben létezik. Mindig ide lyukadunk ki:)