Egy tegnap éjszakai telefon kapcsán, gondoltam, beírom, mindenkinek érdemes kipróbálnia: amikor nagyon nagy kavarásban, idegbajban, haragban, dühben vagy, kipróbálni, hogy egy pillanat alatt kilépsz az elmédből, és megteremted egy csapásra belül a gondolatnélküliséget.

Lehetséges berepülni a hurrikán szívébe.

Kevés olyan filmjelenetet tudok, amitől évek múlva sem tudok lelkileg elszakadni, lecsatlakozni róla. Ez itt egy ilyen. Ismerni kell hozzá az egész sztorit, de azt hiszem, elég ennyi is, hogy a hangulat átjöjjön. Benne az az édes ismeretlen, a biztos beteljesedés előtti megpezsegtető várakozás. Egyensúlyozás az önmegtartóztatás és a teljes megadás között. A másik határainak kitapintható feszegetése, miközben saját magunkat kémleljük, egyszerre bentről és kintről. A small talk alatt meghúzódó, duruzsoló közeledés, a metakommunikáció semmihez sem hasonlítható bája és izgalma. Az érzékek, kihegyezve. You’re gonna really miss than plane. - I know…

Ez a goji bogyó tényleg nagyon bejön! Reggel beszedem, elrágcsálom, aztán van egy pont, amikor totál intenzíven elfut az eufória. Akkor semmi más nem megy a fejemben, csak ez a szám, és tánclépésben közlekedek:)

A hétvégén még, vasárnap este a Dráva utcánál jártam. Találkozóra mentem, és Annácska ott tett ki.

Itt, a Dráva utca mélyén lakik Imi, az én régenvolt túratársam, kategorizálhatatlan emberem. Ő az időn túl van mellettem/velem.

Álltam ott, először csak a bejárati ajtót néztem, a kaput. Hányszor álltam ott vidám izgalomban? Talpig örömben, hogy húzhatok fel a másodikra, be a kakukkfű-illatú lakásba?

Aztán mentem tovább, át a zebrán. Aztán csak felnéztem az erkélyre. Égett nála a villany, de csak egy kislámpa. Abban a pillanatban megrándultak az inak, és egy másodpercre elhittem, hogy becsöngetek, a szívbajt hozom rá, és találkozom vele. A pillanat elszállt, és csak néztem a faragott kőerkélyt: láttam ott az ő kutyáját, és láttam az én Kajtimat is, délelőtti, bántó napsütésben. De láttam én  a Kajtimat tele bogánccsal is ott, hátán egy kopott rózsaszín törölközővel, amint az erkélyen neszez hulla fáradtan, egy öt napos mátrai túrázás után. Mi elheverve a szőnyegen, a függöny lebbenésén át figyeltük őt. A combjaink vásottan sajogtak, halkulón. Mély csend volt az egész lakásban. És kakukkfű-illat.

Ha hajnalig fenn voltunk, mindig ez volt a találkozás kicsúcsosodása: Imi  feltántorgott, és bakelitlemezen (!) prezentálta egyik közös himnuszunkat. Dübörgött a lakás, a szomszédokat kollektíve leszartuk, ittuk a málnapálinkát, ő pedig hatalmasat csapott a seggemre:) De jó is volt!

Ma nem voltak anyának olyan görcsei, mint tegnap. Néha tekert-tekert, de messze nem olyan volt, mint tegnap. Gyenge, nehezen kászálódik ki a fürdőszobába. Itt volt ma a háziorvosa is, aki nagyon kedves volt. Megtapogatta a hasát, de puha, szemei is tiszták voltak. Ez azért volt fontos, mert a vizelet rozsdás színű tegnap éjszaka óta, és valószínű, hogy epefesték került bele. Széklet sajnos nincs, és ez probléma.

Apa sokat sír.

Aztán átugrottam a háziorvoshoz, mert adott neki egy morfintapaszt, a leggyengébbet, 0,25-öst. Ez a tapasz három napon keresztül van anyára ragasztva, és folyamatosan oldódik ki. Nem sok hatása volt, sőt, ha őszinte akarok lenni, semmi. Először ódzkodtam is tőle, hisz anyának nincsenek olyan fájdalmai, mint anno mamának voltak és morfiumot kapott, és úgy is voltam, hogy ha kibírja Nos-Pa fortékkal, akkor nem kell feleslegesen elkezdeni a tapaszt, de aztán ő maga végül úgy döntött este, hogy tegyem fel neki, hátha segít az ellazulásban, elalvásban is. A tapasz mellett azért bevette a két altatót+xanaxot. Nem jó, hogy egyáltalán nem tud enni, semmit sem kíván, és szedi közben a gyógyszereket. A gyógynövényes akármiket, a Culevitet ma be sem szedte.

Estére valahogy a gyomrában felgyülemlik az egész nap elfogyasztott folyadék, és iszonyatosan feszíti a hasát, ami ugye sérves is, és így a folyadéktól úgy kidudorodik a gyomorszájnál, mint egy csecsemőfej. Ilyenkor jön a hányás, de legalább megszabadul tőle. Nagyon fullad is, azt hiszem, ez a tüdőben lévő víztől van. Szedi erre a vízhajtó tablettákat, de az meg jól legyengíti (ezért is mozog nehezen).

Unokahúgom jár templomba és közelebbi viszonyban van a pappal, mint én, ezért anya őt kérte meg, hogy szóljon neki, hogy jöjjön el hozzá valamikor jövő héten. Én ettől nem rettentem meg, ez nem azt jelenti, hogy meghal, hanem anya ezt az egészet (is) teljesen tiszta tudattal szeretné letudni. Volt ilyen már több, mint fél éve is, mikor egy kemótól iszonyatos állapotba került.

Beszélgettem kicsit anya húgával, a keresztanyámmal. Úgy lopjuk az időt, mert azt se szeretném, ha anya azt hinné, a háta mögött sutyorgunk. Azt mondta keresztanyám, apámat félti igazán, hogy ha meghal anya, akkor ő ezt nem fogja tudni feldolgozni, és meghal ő is. Ettől én is félek. Apa tutira nem választana másik nőt, nagyon nem az a fajta, és míg mondjuk a nagyapámnak mama után lett élettársa, és aktívan éltek, addig apám az a fajta, aki magába roskad, és kettőt se szól, és csak belül emészti magát, de nagyon.

Aztán ugye ott van az öcsém is. Ő is ki van bukva, abban biztos vagyok. Így vizsgázni…és egyáltalán. Ő úgy nőtt fel, hogy anya már beteg volt, és csak ezt látta folyamatosan. Nagyon rossz erre gondolnom.

Magamról. Én úgy kezelem ezt az állapotot, hogy megpróbálok a Jelenben maradni. Nem gondolok arra, hogy mi volt a mamánál. Nem gondolok arra, mik lehetnek majd anyával. Nem gondolok se hátra, vissza, sem pedig előre. Itt és Most van. Azzal a feladattal foglalkozom, amit éppen csinálok. Azt oldom meg, ami közvetlenül előttem áll. Nem sírok. Akkor sírnék, ha előre vagy hátra gondolnék. Tegnap este feljöttem a gép elé, hallgattam egy pár zenét, és persze sírtam is. Nem pityergés volt, hanem fájdalmas, szaggató sírás. És annyira nem is könnyebbültem meg tőle. Nem tudom, a családom többi tagja mit gondolhat rólam, talán, hogy kicsit érzéketlen vagyok, habár ismernek ők engem teljesen, és inkább azt, hogy erős vagyok.

Lehet edzeni a gyászra, de ha most így blogírás közben belegondolok, szerintem hülyeség. Az egész élet egy edzés, és ha alapból jó állapotban vagyok, akkor az egyes állapotokat is a helyükön tudom kezelni. Persze most nekem speciális a helyzetem: egyrészt ugye mamával már végigéltem egy ilyen szituációt, másrészt az anyám lassan négy éve beteg, és sok hullámvölgyön van túl, és vele együtt én is. Edzettek a félelmeim, a szorongásaim, de velük együtt a hitem és a kitartásom is. Így talán “könnyebb”. És úgy, ha az ember részeire bontja az eseményeket, mert úgy könnyebb őket konfrontálni. Tehát: gyász akkor van, amikor valaki, akit szeretünk, meghalt, mi pedig itt maradtunk - nélküle. Az én anyám viszont él, tehát nem fogom életében elgyászolni. Nem engedek a félelmeimnek, a gyötrő emlékeknek, amik bekapcsolhatják bennem az idő előtti gyászolást.

Az én dolgom MOST, a Jelenben nem a sírás, nem a gyász, hanem ennek az állapotnak a lehető leghatékonyabb kezelése, megtöltve annyi szeretettel és odaadással, amire csak képes vagyok. Nem süppedek bele sajnálkozásba, mert akkor nem tudom hatékonyan végezni a feladatomat, de amennyire csak tudok, együttérzek az anyukámmal és segítem fizikailag, lelkileg és szellemileg.

Mindannyian, akik olvastok, kérlek titeket, hogy képzeljétek el őt fájdalmak nélkül, képesen arra, hogy pihenni tud.

Jahj, szegény, szegény anyukám:( Egész nap iszonyatos görcsei voltak, és nagyon gyenge, és mindenki titokban sír.

“kész kinyíltam mint egy fészekalja boldog perverz buta kedves darázs”

Megyek hajnalban haza, anya nincs jól.

Semmit nem vártam : az este a megszokott
csillagkosarában rengő fényt hozott
észre sem vettem, léghajóján e térnek
fent mégis szebb égifények égtek,
s mint szél tenyerén a lélek
bennem valami készült, forgolódhatott.

Mikor megállt a csend is, lejött hangtalan
ősi útján a pillanat s ha van
szerelmesség első ránézésre -
néztem a hurrikán gyönyörű szemébe -
s folyni kezdett bennem a hold ezüstvére
mint akinek boldog titka van.

Be sem mutattak, nem is szóltunk sokat
- nem szó fűzi össze a jóbarátokat -
bár mint az eső szemezni kezdett
köztünk az élet, ami felelget
és sző át minden értelmet…
de akkor már csak téged láttalak.

A társaság odébbállt, mennyi kedves részek!
S te, akár egy felelőtlen istenígéret
ültél még velem… úgy remegtek
a reményszemcsék (s bár belőlünk egyetlen perc lett)
elég volt nekik, hát mind kiperegtek
csodagondolájából az égnek.

Az éj átnyúlt az időn, karjai alatt
tombolt, bőgött, dörgött, úgymaradt
mit dajkált a vágy, minden megrepedt
fejemre hulló forró tükör csepp cserepek
igen, ilyen, ilyen lenne ha szeretek…
…s vittem szívemben újra egy marék parazsat