Rüdiger Dahlke: A lélek nyelve: a betegség c. könyv rákról szóló fejezetének végéről idézem az alábbi kérdéseket. Mindenkinek, betegnek, egészségesnek egyaránt ajánlom, hogy meditáljanak rá ezekre a felvetésekre.

1. A saját életemet élem-e, vagy hagyom, hogy kívülrõl irányítsanak?

2. Vállalom-e a kockázatát annak, hogy a fejem szerint élek, vagy az áldott béke kedvéért inkább súlyos kompromisszumokra hajlok?

3. Hagyok-e teret a saját energiáimnak, vagy minden esetben elõre meghatározott szabályoknak és meghatározásoknak rendelem õket alá?

4. Megengedem-e magamnak, hogy kifejezzem az agressziómat, vagy mindent magamban és magammal intézek el?

5. Milyen szerepet játszanak az életemben a változások? Van-e bátorságom ahhoz, hogy új területekre merészkedjek? Kreatív vagyok-e?

6. Értéknek számít-e a kommunikáció az életemben, vagy inkább magamnak való vagyok?

7. Megengedem-e magamnak idõnként, hogy kirúgjak a hámból, vagy mindenekelõtt alkalmazkodni és beilleszkedni akarok?

8. Harmóniában van-e nálam a lelki és a testi védekezés, vagy a testi védekezés legyengült a lelki kedvéért?

9. Milyen szerepet játszik ez a két alapkérdés az életemben: Honnan jövök? Hová megyek?

10. Volt-e a nagy, mindent átfogó szeretetnek esélye az életemben?

11. Milyen szerepet játszik az életemben e mottó szerint megtett út:
“ISMERD MEG ÖNMAGAD, HOGY ISTENT MEGISMERD!”?

Ebéd utáni csendes pihenő. Anya talán tud szundítani, pihenni, elernyedni. Én addig írok. Nem lesz kellemes, de muszáj leírnom, hogy könnyítsek a lelkemen. Le kell írnom, mert az életem része, a tapasztalataim fontos pontja. Így, akit ez az egész téma érzékenyen érint, navigáljon most tovább.

Szóval, tegnap este nagyon kimerült anya, mind fizikailag, mind lelkileg. Olyankor suttogva könyörög folyamatosan, és ahogy egyre jobban kiborul, közeledik ahhoz a témához, hogy jó lenne egy pisztoly, egy kötél, “kislányom, valahogy oldjuk meg”. Én ilyenkor csak nézek rá, és nem szólok semmit.

Aztán ezek után valahogy elcsendesedett. Ültünk a televízió kék fényében, és hallgattam, ahogy suttogva mondja a gondolatait. Mesélt arról, hogy milyen legyen a temetése, arról, hogy neki már nincs mondandója, mindenkivel mindent elrendezett. Megkérdezte, hányadika van. - Anya, huszonhatodika. - Huszonhatodika? - Az jó nap. Most lenne jó elaludni. Szerinted sikerül? Attól félek, huszonnyolcadika lesz. Tudod, ez itt hagyomány. (Nagymamám és az utcában szinte mindenki huszonnyolcadikai napokon halt meg.)

A szemei nagyon kábák voltak, de mégis, amikor rám tekintett, egészen más volt, mint szokott. A túlvilágról nézett, valahogy az Isten szemeivel. Mintha fókusztalanságával mégis átlátott volna az egész arcomon, testemen.

Aztán már nem fordult felém, hanem magának mondta csak. Elkezdett a nagymamámmal beszélgetni. Először csak szólongatta, - Anyukám, anyukám, vigyél oda magadhoz. Anyukám, anyukám…

És ez nekem nagyon betett. Mert soha, soha nem hallottam anyát így beszélni. Úgy beszélni, mint egy kisgyerek. És ő azokban a pillanatokban az a kislány lett, akit én csak fényképekről ismerek. Sokszor próbáltam elképzelni őt kislányként. Miféle vágyai lehettek? Milyen lehetett ártatlan kis huncutnak? Hogyan játszhatott? Hogyan bújhatott a mamához? De nem tudtam igazán sosem magam előtt látni. Mert én csak a karakán, vad szépségű, nagyonnő anyámat ismerem. És tessék, most itt, összetöpörödötten az anyukáját hívogatta.

Gondolkodtam rajta, felálljak? Hagyjam magára? Mert annyira intim pillanatok voltak ezek, közte és az édesanyja között, ahol én feleslegesnek, betolakodónak éreztem magamat. Az is eszembe jutott közben, hogy lám, ilyen az, mikor nem értjük, két ember miért ragaszkodik annyira egymáshoz. Mert nem látuk bele a köztük fennálló vonzásba. Nem látjuk az erőviszonyaikat, vonzalmi vonalaikat, csupán azt, amit a külvilág felé engednek.

Bennem nagyon sok az én-én-én-én, és mindig is meg voltam róla győződve, hogy a mamámnak is, és anyukámnak is (és apámnak, nagyapámnak is stb.) én vagyok az Első, a mindenki fölött álló Kivételezett.  Ezért tettem is mindig, intenzív kapcsolatom volt/van mindegyikükkel, és ki is követeltem magamnak a figyelmüket kiskorom óta.

És ez az élmény akkor megtorpantott, és azt éreztem: “Judit, hátra az agarakkal!”. Meghajoltam, és megrendültem az a fura hangulat előtt, hogy igenis, az én kemény, vagány anyukámnak is lehet/van valakije, egy személyes Menedéke, az Édes Anyukája, akinek a testéből keletkezett, aki az ő Legközelebbije. (És milyen érdekes, ugye, hogy a haldoklók sosem az apjuk után szólnak. Mindenki az anyukáját hívja.)

És ez a Legközelebbi mindig felfelé helyezkedik el. Én, a gyereke, értelemszerűen UTÁNA születtem, egy folyománya vagyok az anyámnak. Lehetek támasza, védelmezője, fordíthatunk a szerepeinken (kiskoromban ő óvott, most én óvom őt), de vannak örök, klasszikus hierarchiák, amik elementárisan írnak felül ilyen törékeny, szent pillanatokban mindent. A hétköznapokat, a gyakorlatokat.

Ahogy fent, úgy lent. Ahogy a kicsiben, úgy a nagyban. A haldokló ember oda vágyik vissza, testileg, lelkileg, szellemileg, ahonnan IGAZÁBÓL ered. Testileg az anyjába (az ő közelébe), lelkileg és szellemileg a Teremtőhöz. Írtam valamikor nem rég, hogy a vízcseppet csak az mentheti meg a kiszáradástól, ha visszadobják a tengerbe.

* * *

Aztán éjszaka félig ébren, félig tudatlanul peregtek az álomképek a szemgolyóimon belül, és az utolsó kép, mielőtt felriadtam volna egy férfi képe volt. A távolból közelített felém, és mikor egészen itt volt, egyszercsak a teljes fogsorát kiöklendezte. Bekapcsolt az agyam. Ha foggal álmodunk, hulló fogakkal, az halált jelent.

Felpattantam, és lementem anyához. Szendergett. Vittem neki teát, aztán visszafeküdtem, megnyugodva, mert még mindig azt hiszem, hogy nem lesz semmi baj.

Itt volt délelőtt a pap anyánál, csak úgy, beszélgetni. Magukra csukták az ajtót, én feljöttem Kajtival.

Szerettem ezt a papot; régesrég, kiskoromban csüngtem a szavain. Szerettem, ahogy meséli a bibliai történeteket. Én akkoriban még nem ismertem úgy a Bibilát, mint most. Ő volt az insider (többször azt figyeltem, hogy tényleg úgy meséli, mintha ott lett volna), én pedig a tudatlan, de tudásra szomjas kislány. 

A hittanban minden jó volt. Míg másoknak egy szigorú nő tartotta az órákat, mi a tiszi kedvenc csoportja voltunk. Csodáltam, mert sosem volt rosszkedvű, este hatkor is úgy döcögött be a terembe, mintha előtte kelt volna. 

Szóval szerettem mindent. Kezdődött azzal, hogy legelőször is még a templomkertben várakoztunk a hittanra. Jó időben a gyönyörű vöröstéglafalak tövében, a bokrok közt bújócskáztunk. A fiúk megkergettek, és mi be a zöldbe. Ha esett, a bukszus tetejébe tűztük az esernyőinket, és lapulva hallgattuk az eső kopogását. És azt is vártuk, hogy talán aznap elmarad a hittan! Nem azért, mintha nem szerettük volna; ez csak a diákok váratlan örömre való hajlama volt bennünk. 

Aztán eljött az öt óra, és az egyik fiú rohanva jött a templomkaputól, ” Jön a tiszi!!!”, mi pedig irdatlan gyorsan összetömörültünk a sekrestyeajtóban: az sem volt mindegy, ki ér fel legelőször az oratóriumba. Itt voltak az órák. Nedves szagú csigalépcsőn spuriztunk felfelé, és miközben kapkodtam a lábaim, többször beflasheltem arra, hogy ilyen, pontosan ilyen szag lehetett a Szent Sírban is. De futni kellett tovább, beoldalazni a szűk padsorok között, lezuppanni, könyv elő, és lecsitulni, hogy jó helyet kaptunk. 

Ekkor lehetett elkezdeni csodálni a rózsaablakot. Odaát, az ablakon túl, lenn a mélységben a templom, sötéten, eseménytelenül. 

Kezdtük az imát, és az pont megfelelő volt arra, hogy a fogócskától kiizzadt fiúk haja a halántékuknál megnedvesedjen, és kicsit fázni kezdjenek. Ima közben sandítottam feléjük, épp, csak oda az oldalukra, szemmagasságban. Olyanok voltak, mint a lázas betegek. Eltűnt róluk a harc, a vagányság. Kisfiúkká szelídültek az ima idejére.

Mindenki máshogy tartotta a kezeit. Voltak a görcsösen összenyomók, a lagymatagok, az összekulcsolók. Finoman egyikük sem tartotta az ujjait. 

És jöhetett eztán a mese. A tiszi tök érdekes kérdései. Olyan felvetések, amiket az iskolában sosem hallottam, és annyira hiányoltam. Amiktől mindenkinek megjött a jelentkezhetnékje, és kikívánkozott belőlünk a nyiladozó értelem gyermeki filozófiája. Még a rosszfiúknak is volt véleményük!

Sokáig jártam misére is, aztán miután mama meghalt, elmaradoztam, és kikoptam tiszi holdudvarából. Máshogy kezdtem látni a világot, olyan kérdések születtek a fejemben, amiket neki már nem tudtam feltenni. Pedig olyan volt ő nekem kiskoromban, mint valami mélyen doromboló, beteljesületlen szerelem. Érte tanultam és mentem hittanversenyekre, és még ma is az orromban érzem a kocsija illatát, és előttem a jelenet, amikor egy eredményhirdetés alkalmával a tömegből néz rám, az orrához emeli a kezeit, és megsúgja, hogy második lettem. 

Vagy a hittankirándulások. Hogy ő nem az a szigorú pedagógus volt velünk, hanem valóban egy fiatal, csélcsap juhait terelgető derűs pásztor.

És ma itt volt, és ma is ugyanúgy néztem a szemeibe, mint egy nyolcéves, a világra folyamatosan rácsodálkozó kislány. A periférikus látásommal az őt körbevevő szent aurát próbáltam kilesni, mert szomjazom azt a fényt, azt a hétköznapoktól való elemelkedettséget, ami belengte a plébániát, az ő otthonát. Ahova ha ritka alkalmakkor beléptem, a testemmel éreztem a más közeget: először a szemeimnek kellett megszoknia a lakást elülő félhomályt, aztán az egész testem rándult össze a paplak különös, borzongató atmoszférájától, míg végül megnyugodtam. 

Abból, hogy katolikus vagyok/voltam - ma láttam meg évek óta újra, és először igazán - nem lehet kiszállni. A gyermeki lelkembe égett, valami fura részem biztonságos otthona. 

És ami a legjobb volt, hogy a tiszi arcán nem láttam, hogy csalódott volna bennem: ő is a nyolcéves kislányra nézett, ebben biztos vagyok. 

Hiányzik, hogy néha eljárjak egy misére, megpihenjek a szertartás kiszámíthatóságában, hallhassak más szájából felolvasva egy evangéliumi részletet. Hogy elvégezzek egy rituálét, a magam örömére, de mégis másokkal, egy csoportban. Sajnos nem megy, azt hiszem. A világlátásom nem tud elcsitulni arra a negyvenöt percre. Nem tudok belehelyezkedni egészen a misébe, pedig csak úgy lenne értelme. Meglátjuk. Talán egy próbát megér.

Nagyon mélyet aludtam és totál kipihenve keltem, korán. Anya is jobban van, ő maga mondta, hogy még fejben is sokkal tisztább. Nincsenek görcsei, étvágya is van, pihenget. Most szundít egyet, aztán utána felolvasom neki a Pi életét.

Nagyon jó látni, hogy a gödörből csak felfelé visz az út. Ezenkívül gondolkodtam megint azon, hogy az ember mindig középen van: alattam is vannak mindig, és felettem is. Kicsit bonyolult lenne ezt itt most elmagyarázni, mindenesetre így látom.

Aztán a hét azért is indult még jól, mert az én imádnivaló barátom, Anna, bejelentette, hogy május 22-én férjhez megy! Az öröm mellett meg is hatódtam, mert Annácska egyszerre gyerekem, barátom, anyám, oviZsbarátnőm és mindenem!:) Mindenesetre május 14-15-16-ára nem tervezek semmit, ugyanis megyünk a Balatonra, a leányt búcsúztatni. Azért a Balcsira, mert nekünk az életreszóló élmény: mindig azt idézi, mikor körbebicikliztük, és röhiKcséltünk a baNba gyalogosok közt a Rabindranatttttagore-sétányon:) (rabindranattagore nem csak egy Oscar- Nobel-díjas ember, hanem a mi személyes részeKségi mutatónk is:) ) Majd mutatok képeket:)

P.s.: Javasoltam is Annának, hogy idén is tekerjük körbe, és ezzel az akcióval búcsúztatjuk majd őt a leányságától:)

Parazsa lobog. Kész vagyok ettől a zenétől. Reggeli indítás.

Ma már egyszer lefeküdtem, de csak hevertem a sötét, nagy csendben. A fejemben nem volt csend. Nagyon sok minden futott egyszerre, tucatnyi témában, több emberrel kapcsolatban, és mindez egy nagyon nehéz nap után. Nem tudtam elaludni. Nem tudtam pihenni. Felkeltem, és most megint itt ülök.

Nagyon kellemetlen érzés, mikor valamit nem tudok leállítani agy agyamban, főleg akkor, amikor az adott dolog épp nem aktuális, nem tudok ellene vagy érte tenni. És momentán semmi sem aktuális, csak anya.

Azt hiszem, ma nagyon befásultam. (És ilyenkor nem tudok kedves, együttérző lenni, hanem csak semmilyen. Mint egy zombi.) Ezen kell fordítanom, mert így nem tudok holnap felkelni. Nehéz volt ma kinn tartanom magam abból, hogy felmegyek az öcsémhez, és fekszik a szobájában, lemegyek és apám fekszik. Másik szobába megyek, anyám. Üvölteni tudnék.

Ha ennek vége lesz, valamit kezdenem kell magammal. Az világos, hogy elkezdek újra dolgozni, de fogalmam sincs egyelőre, hol, mit. És kezdenem kell magammal olyan értelemben is valamit, hogy le tudjam zárni ezt az egész fejezetét az életemnek. Most, hogy feküdtem a sötétben, próbáltam elképzelni magam valahova, és úgy, hogy nincs az univerzumomban betegség és örök készenlét.

A helyet nem láttam, csak picit érezni próbáltam önmagamat.  És valami olyat éreztem, hogy egyedül vagyok, és azt csinálok, amit akarok. Persze vannak körülöttem emberek, de úgy vagyok egyedül, hogy nincs anyám tekintete rajtam. Senki sem ismer még így, én sem, magamat. Valahova messzire, messzire, hosszú időre, a világ másik végére, ahol nem kötődöm senkihez ennyire, a világ végére, új életet kezdeni. A magamét.

gs

Egyáltalán nincs jól anya. Sokat beszélgettünk ma, és sírtam is mellette. Jó volt valahogy. Délután fürdetés, akkor kiborult szegénykém. Most nagyon fáradt vagyok. Nem is voltam régóta ilyen fáradt.

Nagyon, nagyon, nagyon szomorú vagyok, és most nem tudom látni, hogy Isten mindenkivel ugyanúgy bánik:(

Intenzíven kiszívok mindent, minden hangulatot, ütemet, vibrálást a zenékből, amiket aktuálisan hallgatok. Nagyon jót tesz! Mindegyik egy kalandtúra valakinek a szívébe-lelkébe-agyába, én meg élvezkedek:) Hát akkor legyen itt ez, kinek lesz tőle dejavu-je?:) Jump!:)

Na és akkor eszembe is jutott most valami, amiről írni akartam. VILLANÁS. Egyszer mesélte egy albérlőtársam, hogy egy szemináriumon arról kellett beszélniük, hogy melyik a legkedvencebb állapotuk. Nekem mostanában a villanás.

Felírtam a lelkembe azt a pár pillanatot, A.-val, tegnap. Együtt élni valakivel, így, az egy csoda. Sosem hittem, hogy NEM lehet részem benne! Az meg nagyon durva, amikor az amúgy is mindig intenzívről kiderül, hogy lehet MÉGintenzívebb. From here to eternity.