Nem mások, mi magunk rakjuk magunkra a keresztet. És ennek mélységes értelme van.

Abszolút hólepte utca, és a távolból vidám gyerekek fojtott hangú játéka, amint a szánkózást élvezik.

Tudtam, hogy csak kérnem kell, és majd valaki megsúgja nekem, mit is kellene olvasnom, kikapcsolódásként, tanulásként, ami pontosan beillik az életembe momentán (és nem anyával kapcsolatos).

Megjött az üzenet, és alig várom az estét, hogy elkezdhessem olvasni. Titkos, de majd referálok.

Már este fél tízkor lefeküdtem. Kicsit olvastam, aztán belealudtam a könyvbe, aztán éjjel fél kettőkor keltem, de visszaaludtam. Úgy hevertem, mint a csecsemők, fej fölé vetett, kitárt karokkal. Álmodtam össze-vissza minden baromságot is.

Azt vártam, hogy ugyanúgy lesz, mint régebben. Jól kialszom magamat, aztán majd reggel, mint akit kicseréltek, úgy ébredek. Hát nem így lett. Most már átléptem egy másik szakaszba, és nagyon nem tetszik ez. Eléggé méretes érzelemmentesség uralkodik rajtam. Nulla motiváció bármire, csak a befásultság, a gépiesség, zombiság. Se egy mosoly, se együttérzés, csak a saját lelkem betompítása, lelassítása, gondolom azért, hogy ne fájjon annyira intenzíven, amiben vagyok. Nem is fáj. Mert nem hagyom.

De annyi eszem még van, hogy ezt felismerjem. Mármint, hogy négy év után milyen állapotba kerültem mostanra. Nem szeretnék erről a továbbiakban blogolni, ennyi épp elég, 20 év múlva is tudni fogom, milyen volt ez. Másrészt másoknak ilyen sorokat olvasni eléggé deprimáló lehet, azt pedig nem kívánom senkinek.

Nem tudom, hogy hova tovább, hogyan tovább, és nem is agyalok róla, mert az csak frusztrálna. Már teljesen kialakítottam magamban azt a képet, hogy vagyok én, és rajtam kívül esve, jó nagy távolságra az Egész Világ. Az a világ, ahol nincs betegség, tervek vannak, vidámság, jókedv, konstruktív célok. Tudom azt is, hogy én választottam ezt az utat, és valamikor majd biztos a hasznomra válik, de pillanatnyilag nem tudom elég pozitívan látni a körülményeimet, önmagamat.

Az anyám nagyon rossz állapotban van, fizikailag és pszichésen is. Nem tudnék visszamenni Bécsbe, mert akkor mi lesz vele? Még egy napra se tudok elszabadulni sehova, és én EZT vállaltam, most van egy mélypont, majd biztos lesz máshogy.

Semmi nem hat meg: se könyv, se film, se semmi.

Mindenesetre, nagyon átértékelem (ez folyamatosan zajlik, alakul) magamban sok emberről alkotott véleményemet. A világ, az emberi lélek sokkal, de sokkal bonyolultabb, titokzatosabb, mint azt valaha is hittem. Pedig nem becsültem le soha. Azt is látom, egyre-egyre jobban, mélyebben, intenzívebben, hogy csakis úgy lehet igazán bármiről is nyilatkozni, hogyha azt az esetet a saját bőrünkön megtapasztaltuk. Ez volt a titka Jézusnak és Buddhának is. Ők mindenek voltak, és ezáltal tudtak minden létezővel együttérezni.

Ezért van szerintem az, hogy egy kiszállt drogos lesz a legjobb segítő. Aztán ott van az is, hogy tök sokáig hittem azt, hogy nagyon szívesen dolgoznék valami segítő szakmában. Csodáltam az onkológián a nővéreket például. Most már máshogy látom, és azért, mert látom benne a burn-out-ot. Volt egy nővér, róla írtam is korábban, a Teri nővér, a legtutibb fej az egész osztályon, aki kb. huszonöt év után az onkológiáról ment nyugdíjba. Ma mégjobban csodálom őt, mint négy éve. Benne huszonöt év után is ugyanaz a lelkesedés volt, mint bennem négy éve, friss kezdőként. Emlékszem egy mondatára: “Annyi  élet van bennem…”. Fogalmam sincs, hogy csinálta. Hogy hogy nem lett belőle egy érzéketlen, mások problémáira igazából fittyet hányó gép?

És ha már egészségügy. Nagyon-nagyon hiányolom, hogy ilyen helyeken miért nem alakítanak ki egy szobát, vagy csoportokat pl. a hozzátartozók részére is? Ki van baszva egy A4-es papír, de semmi marketingje nincs. Pedig oda kellene menni a férjhez, gyerekhez, hogy te figyi, gyere már el ide. Vagy olyan napokon kellene tartani, amikor a vidékről utazók a kórház közelében vannak.

Vagy itt van ez a kis város, ahol anyámék élnek. Tudom, hogy számtalan ilyen beteg van. Hogy nem jut eszébe senkinek szervezni valami csoportot? Ennyire álszent, vagy szemérmes mindenki? Persze én se csináltam soha semmit, és nem is itt élek. De erre kellene pénzt költeni, nem arra, hogy menükből lehessen válogatni (az egyik ugyanolyan ehetetlen, mint a másik).

Régen még haragudni tudtam apámra, amiért bambulja csak a tévét vagy a monitort, vagy az öcsémre, aki le se dugja az orrát a szobájából. Most már megértem őket. És ugyanígy próbálom megérteni szegény anyukámat is, aki, amikor este feljövök, és mondom neki, hogy na lefekszem én is, tv kikapcs, altatókat bevette, azt kérdezi tőlem kábán: “Na és velem mi lesz….?”.

Az is baj, hogy ő naponta többször elmondja, hogy “mindenki elhagyta”, meg ilyenek. Ilyenkor erősnek és okosnak kell maradnom, hogy az egóm ne kérje ki magának, hogy bazmeg, én itt vagyok! Mert ő nem tud most olyan “bölcsen” gondolkodni. Vagy amikor arról panaszkodik, hogy “látod, mindenki menekül előlem”. Próbálom neki mondani, hogy “anya, azt is látnod kell, hogy a többieknek, nekünk is nehéz nézni, hogy rosszul vagy, úgy, hogy érdemben nem tudunk javítani az állapotodon, és ez minket is megvisel”. De ő erre csak legyint, és sajnálni kezdi az Eszti nénit, aki egyedül él, a mamát, a papát, a halottait.

Aztán itt mozognak bennem Imi szavai is, aki azt írta nekem, “Az élet az élőké, éljed”. Köszi, ha ez ilyen egyszerű lenne.

Tökéletesen át tudom érezni a szívbeteg Lora anyukájából jövő fásultságot. Kiégési szindróma.

Reggel azt várom, hogy ebéd utáni csendespihenő legyen, délután az estét, amikor félre vonulhatok, és visszavonulhatok, és kicsit belemélyedhetek a gondolataimba. Amikor meg tudom emészteni az engem ért hatásokat.

És tessék, itt az este, és minden nappal egyre nehezebb minden este. Mert nem tudok jól ellenni. Örökös készültségben vagyok, a fél fejem mindig lefelé figyel. Felteszem a fülhallgatót, zenéket hallgatok, de a fülhallgatóból nem a zenére koncentrálok, hanem KIFELÉ, LEFELÉ.

Nehéz.

Anya ma egyébként totál kábulatban volt, szerintem a tapasztól. Azt mesélte, hogy csak néz, a semmibe, és önmagát látja mindenféle régi ruhákban. Tudja, hogy ő az, de mégsem, és mire elcsípné a képet, már jön is a következő, valami várban.

Ma esti témám: várni nagyon nem jó, és erősen ellenjavalt.  Minél tovább várok, annál messzibbre kerülök a saját jelenemtől, és annál rosszabb állapotba kerülök a kiinduló állapotomhoz képest. Senki és semmi nem lehet annyira érdekes, hogy a várakozás fájdalmas legyen. A fájdalommal telített várakozás = önfeladás. Örömteli várakozás = nincs nagy rés a jelen és a beteljesülés között.

Vágyj meg valamit, igazán, és rögtön utána feledkezz meg róla! - ezt mondja a Ji King. Régen az emberek aszály idején esőtáncokat jártak, megvágyták az esőt, aztán szétszéledtek, mindenki a saját dolgára. Elfeledkeztek az esőről! És akkor kezdett el esni. Követendő példa.

Képeslapom érkezett, mégpedig postával! Az én A.-m küldött nekem egy szerelmes Snoopy-t, szívvel, “Thinking of you” - felirattal, “Juditka” megszólítással. Totál levett a lábamról!:)

(Eddig ez a legnagyobb kincsem tőle. Nézem az írását, amit úgy szeretek, látom, érzem őt. Végtelen.)

az enyém vagy, pedig nem kértelek
vércsék, primitív verebek
sivolya űz,
öledben izga vihánc,
szűk
s rőt áramlatok,
dadog az értelem:
most tovább-tovább! -
különben elpattanok

látod-e? -
így hullasz tudatlan
a szerelem kotlába
- rózsás márna
oson át ölemen -
testem testednek
libegő bárkája

…hisz már tudjuk:
százszor, ezerszer érkezel
majd itt az óceánba

arcod mákszín,
torzult horizont,
már láttam: az öröm
kék eret
csikar gyöngy-halántékodon

délről aztán én is
rezge hírt adok:

mióta megláttalak,
itt párzanak bennem
millió vibráló csillagok

Munka előtt és munka helyett, mikor reggel az ágyban kávéhoz tejet, gömbölyödve és félig kinyúlva.

* * *

(Azért szeretnék egyszer élőben is látni egy olyan embert, aki ezeket a legalja, kapitális giccs klipeket gyártja, hobbiból. Mert sok időbe telik az tuti. Figyeled? A képek a dal tematikáját követik, fade in, fade out, időzítés, ehhez idő kell, na. Számomra felfoghatatlan. Sose, SOSE szeretnék a szerelemnek arra a fokára jutni, ahol megjelenik a kritikamentes, elbutult, parttalan giccs.) (Ez a szar klipp agyoncsapta egy pillanat alatt a szentimentális hangulatomat:) Nesztek:)