Írtam ma a cégnek, ahova nagyon szeretnék menni, rögtön vissza is írt a fönök, hogy majd csak február/márciusban töltik be azt az állást. Úgyhogy addig is pályázgatok, és ha valahova felvesznek, el is megyek, aztán majd lesz, ami lesz. Kissé fel is b*sztam magam, hogy mikor lesz már munkám, pénzem, életem, ismeröseim, úgyhogy dekkoltam a kádban vagy egy órát.

Statisztának érzem magam, plusz értéktelennek, feleslegesnek, úgyhogy nagyon jó lenne, ha valami történne. Valami jó. Relaxként ma elkezdtem festeni “valamit”, amiböl az lett, hogy egy vásznat totálisan be- ill. összemaszatoltam, majd úgy dobtam ki, hogy csak úgy zúgott. Nem vagyok a helyzet magaslatán, az biztos.

Helén

Ninának:)

Azt még nem is mondtam, hogy kedvenc hobbim a munkahelyek megpályázása. Mára kettö jutott: egy ügyvédi iroda és az ÖBB, az osztrák MÁV (na azért nem kalauznak).

Olyan, mintha a pokol töszomszédságában élnék.

Nos, a Budapest Bár Vol. 2-n találtam egy számot, és olyan szinten rákattantam, hogy egészen hajnal háromig végtelenítve hallgattam a nappaliban (hála a szomszédok elutaztak, úgyhogy igazán lehetett bömböltetni). Hol énekeltem magam is, hol csak a szavakat, hol a mondandót, hol a Hangulatot figyeltem. Aztán elhevertem, és hagytam magamon átmosódni a Zenét, az érzéseket, mindent, amit kiváltott belölem.

Történt persze az is (ami a tegnapi naphoz tartozik), hogy L. barátnöm postája megérkezett: egy régi vitorlázásunk fotói, ahol még a volt barátommal vagyunk, és felkavarodtak az emlékek. Jók, rosszak, boldogságok és sérelmek, és azt hiszem, ezért IS kellett nekem ez az egyszemélyes zenélés, hogy amit nem tudok kimondani, legalább kiénekeljem magamból. Olcsó vigasz, inkább valami nagy buli kellene rég nem látott barátaimmal, kommunikáció, SZÌV.

Itt a dalom, hallgassátok. Holnap

Szívemben boNba van…:) Gözkieresztés a fürdökádban, mp3-lejátszóval, hangos énekléssel. A Petöfi Csarnok-beli Quimby-koncertre elfogyott a jegy, a jövö heti Ghymes meg túl karácsonyi lesz, és ahhoz nincs kedvem. Aztán ma az is volt, hogy le lettem baszva, én pedig megsértödtem (ezért is vonultam el a kádba), de aztán semmi.

Update: Hurrá, megvan a Budapest Bár Vol. 2, és most irány a nappali és tánc! (Természetesen Kiss Tibortól származik a kedvencem: Jaj, a Helén…. Le kell töl menni hídba!)

“Dugd le az ujjad, dőlj meg egy kicsit,
Míg hánysz, én tartom a fejed.”

Végre láttam megint egy hiperszuper filmet! A Philipp Stölzl rendezte film az 1930-as évekbe visz, az Eiger, az “Alpok utolsó problémája” tövéhez.

A film a két bajor hegymászó, Toni Kurz és Andi Hinterstoisser csúcstámadását mutatja be. Fantasztikus az egész film, a miliö egészen professzionális (bútorok, ruhák stb.), az pedig külön ínyencség, hogy az ember azt láthatja, hogy majd’ nyolcvan évvel ezelött milyen felszereléssel vágtak neki egy falnak, ami a mai napig is egy rettegett helye minden mászónak.

Régebben olvastam egy regényt is, Robert Olsen: A szörny címmel, ami szintén az Eiger-rel foglalkozik, és mind a könyv, mind pedig ez a német film hatalmas élmény.

Én is támadtam csúcsokat (szerencsére én fel és le is érkeztem, persze nem ilyen méretekben, csak a Magas-Tátrában), és mindig is habzsolva olvastam hegymászós könyveket, és elkápráztat az egész akció fizikai és filozófiai töltete.

 ”Mordwand” - vagyis halálfal. Németül így gúnyolják az Eiger északi falát. A csúcsnak létezik egy irodalmi elvevezése is - ez pedig így hangzik: a szörny. Ez az egyik legszebb északi fal az Alpokban, az 1800 méter magas masszívum mágnesként vonzza a hegymászókat. Az Eiger Nordwand (északi fal) első megmászása komoly emberáldozatokat követelt. Az 1930-as években - az Alpok hőskorában - az alpinisták közt versengés folyt azért, hogy kinek sikerül elsőként megmászni. ” (forrás: extrem.hu)

Íme a trailer: Klikk!

Álmomban az otthoni utcánk közepén álltam; elöttem a mi házunk, mögöttem a nagyszüleim háza. Néztem a kertünket és tele volt hatalmas, nagy hattyúszerü madarakkal, de koromfekete színüekkel. Kajti ugrándozott feléjük, de nem tudta öket elkapni, azok meg csak csapkodtak a szárnyukkal, mert próbáltak felrepülni, sikertelenül.

Ahogy néztem ezt a borzongató képet, hirtelen megfejtettem az álmon belül az álom üzenetét, a szimbólumokat. A következö pillanatban anya jutott az eszembe, és rohanni kezdtem volna már a mi házunkba, de valahogy jött egy sugallat, hogy anya a mamáék házában van, így oda mentem be. Ott is volt. Mögötte a háttérben eltávozott nagyanyám, nagyapám és még több öreg, akik - gondolom - az öseim lehettek.

- Anya, gyere szépen, megyünk haza - mondtam neki. - Nem, nekem már itt kell maradnom - mondta nekem. Nagyon kétségbeeestem,  mert tudtam, ez azt jelenti, amit. (De csakazért sem írom le!)

Aztán találkoztam P. doktorral, a volt háziorvosommal, aki csak ennyit mondott: “Juditkám, mondd meg nekik, hogy elmentem”.  (Gondolom, most tart ott, hogy “eltávozik”. Egy-két hónapja halt meg egyébként.)

Este (hajnali háromkor) még sírdogáltam az ágyban, mert nem hagytak nyugodni a mindenféle gondolatok, félelmek, de aztán valahogy elaludtam végre. Leginkább az a baj, hogy nagyon mélyre tudok nézni, és ezek a mélységek megragadják a figyelmem. Most például azon filóztam, hogy az, ha valakinek az édesanyja hal meg, vagy az édesapja, ez egy olyan megmagyarázhatatlan, ösi fájdalom, amiben rengeteg minden húzódik meg. (És még a gyerek elvesztése lehet ilyen.)

Mert az anyánkból és az apánkból lettünk, az ö sejtjeikböl született meg a mi, a gyerek teste, és amikor elveszítjük öket, az pontosan olyan (is), mintha legalábbis a saját testünkböl tépnének ki egy darabot. Hogy nem csak a lelkünkben hal meg valami, hanem a fizikai testünkben is. És ez mélységes, ösi, kontrollálhatatlan, szétszedhetetlen fájdalom. Persze az analizálás, a konfrontálás segíthet, de attól még a fájdalmat, a veszteséget meg kell élni, bele kell menni. Segíthet még szerintem, ha az ember verset ír belöle, megfesti, kifutja, tehát valahogy esztétikai “magasságokba” emeli.

Aztán reggel felhívtam anyát és vidám volt, és jól is aludt, fözött is, és megkönnyebbültem. Istenke, segíts neki!