Ma, Sopronban a könyvesboltban beleszédültem, annyi jó könyvet láttam, amit mind-mind meg szeretnék majd venni és elolvasni. Viszont megvettem Csíkszentmihályitól a Flow-t, Jani barátom szerint érdemes elolvasni. Hát alig várom, hogy belekezdjek.

A vett két könyvet Drábiktól, a Szabad Európa volt föszerkesztöjétöl. Az egyik: “Az emberközpontú világrend”, a másik pedig  a “Korszakváltás”.

Szabó Lörinc: Szun Vu Kung lázadása

Mikor Szun Vu Kung, a majmok királya,
kit kõtojásból keltett ki a vén
föld, ég, nap és hold különös szerelme
a gyümölcsök s virágok szigetén,

ki kõtestét mozgatni tanitotta
s viharként szállni a felhõk felett
és megtanult minden emberfölötti
varázst és titkos bölcsességeket,

ki hõs vezér és szent remete volt és
szívében mégis fenevad maradt,
és feldúlta a halál városát és
megette az égi barackokat,

az istenek eledelét, hogy õ is
örökké éljen, s lett mindenható,
kinek rõt fején a villám kicsorbult,
ki már-már isten volt, de lázadó

dühében a Legfõbb Trónt követelte
s leverte az égi seregeket
s a Menny Ura s a Célok és Erények
bénultan nézték, hogy közeleg -

mikor Szun Vu Kung már a trón elõtt állt
és már senki se moccant ellene,
jött Buddha, és szelíd virágkezével
intett, hogy a fegyverét tegye le.

- Ki vagy, te jámbor? - ámult el a vad szörny,
akitõl a mindenség reszketett.
Buddha felelt: - A béke és a jóság,
s azért jöttem, hogy megfékezzelek.

- Nagyszerû! - bókolt Szun Vu Kung. De Buddha:
- Vigyázz - szólt -, még nem sejted, mit tudok! -
- Te se, hogy én mit! - válaszolt a szörny, és
mellét verve mesélni kezdte, hogy

a tejutat kavarja szigonyával,
eldicsekedett, hogyan gyõzte le
a földet, eget, az állatok és fák
szellemeit, s a halál fekete

könyvét széttépve, hogy lett halhatatlan,
s a Titkos Tudást hogy szerezte meg.
- Tizennyolcezer mérföldet repûlök
- mondta -, ha csak egy bukfencet vetek,

átváltozom hetvenkétféleképpen
és lehetek millió óriás,
ma már én vagyok a Tökéletesség
- a Menny Urához fordult -, senki más,

- bömbölte - senki nem állhat fölöttem:
legkülönb vagyok, a Trónt akarom! -
És Buddha felelt: - Tied lesz, ha gyõzöl
még valamin, az én hatalmamon:

mutasd meg, hogy ki bírsz-e törni innen,
túljutsz-e rajtam - itt a tenyerem:
ha bukfenced kivisz belõle, nyertél,
ha nem, te fogsz engedni énnekem. -

Tetszett az alku Szun Vu Kungnak. - Õrült -
gondolta - ez a Buddha: a keze
alig nagyobb egy lótusz levelénél,
igazán játék végezni vele,

gyerekjáték - gondolta és vigyorgott:
- Hát jól van, lássuk: ki gyõz, te vagy én? -
És felemelkedett a levegõbe
s megállt nevetve Buddha tenyerén.

- Készen vagy? - Készen. - Rajta! - Egyet ugrott,
s már messze szállt s eltûnt a szörnyeteg,
és viharzott, mint az ördögmotolla,
úgy hányta, hányta a bukfenceket,

és repült és hömpölygött, mint a szélvész,
mindig gyorsabban, repült, mint a fény,
repült és forgott, át az õs eónok
s csillagködök száz szigettengerén,

repült, a tértõl részegen, repült, mint
az idõmegállító gondolat,
repült, könnyû gyõzelmét végtelennel
tetõzni, amit ráadásul ad,

repült, repült, s a Végsõ Ûr határán
egyszerre csak öt roppant oszlopot
látott, amely minden világok végén
vörösen az ég felé lobogott.

Még egy bukfenc, s már ott volt, és leszállt ott,
ahol még nem járt soha senki se,
és lehasalt s fürkészve és vidáman
nézett az érthetetlen semmibe,

aztán felkelt. - Most megyek - mondta - vissza
és én leszek a Mindenség Ura,
de hogy itt jártam, nevemet felírom
ide, a világ õrtornyaira, -

és csakugyan felírta a középsõ
oszlopra: “Itt járt Szun Vu Kung király”,
s mert a szükség rájött, egy másik oszlop
tövébe még egyebet is csinált,

és indult vissza. Repült, mint a villám,
repült az ûrben, mint a néma fény,
repült és forgott, át az õs eónok
s csillagvilágok szigettengerén.

mint az idõtlen gondolat, repült most
visszafelé a végtelenen át
és megérkezett és hetykén leugrott
Buddha kezérõl s rikoltott: - No hát

ide a Trónt! A világ végén jártam
s ott hagytam a látogatás jelét! -
Buddha ránézett, hosszan, szánakozva,
és felemelte lassan a kezét,

és megszólalt: - Te nyomorult majom, te,
te barbár ész- és erõ-szörnyeteg,
azt hiszed, hogy míg féktelen hatalmad
harc s önzés fûti, lebírsz engemet?

Azt hiszed, ki tudtál szökni kezembõl?
Nézz ide, nézd a középsõ ujjamat:
“Itt járt Szung Vu Kung…” - itt van, ezt te írtad.
s nézd a piszkod, itt a hüvelykem alatt! -

És Szung Vu Kung, a Tökéletes Állat,
kitõl a Legfõbb Trón is reszketett,
látta, hogy minden erõnél erõsebb
a türelem s a jóság, s megijedt

és szökni próbált. De Buddha lefogta
s egy hegyet tett rá, kíméletesen:
- Most itt maradsz. Gondolkozz ezer évig,
s ha új szíved lesz, befogad a Menny.

Sok mennyiségi után a minöségi (változás). Ezt most már egyre inkább várom, szomjazom. Minden nap. Újra elövettem a Bensö mosolyt, mert kb. tíz éve olvastam. Müller azt még szinte forradalmárként írta, és most, hogy beleolvastam tegnap éjjel is, láttam meg igazán, hogy a mostani könyvei sajnos már csak önismétlések, sokkal hígabb trécselések. A bensö mosoly ezerszer eszenciálisabb, mint akár a Szeretetkönyv vagy az Örömkönyv.

Persze képes vagyok a jelenböl is nézni a napjaimat, a jelenlegi élethelyzemet és meglátni benne minden szükségszerüségét.  Úgy nézni, mint kívülálló, szerepmentesen, kellö távolságból, KÌVÜLRÖL. (Épp ezért is érdekes, hogy mennyire megsokasodott az, hogy kimegyek a testemböl.)

A legnehezebb azt hiszem az, hogy kitartson az ember akkor, amikor már látja a célt, vagy a hegycsúcsot, a célvonalat vagy  akármit, ahova el szeretne jutni, az Újat, az Eljövendöt, de még pár dolog hátra van. Amikor száz kilométereket bicikliztem, akkor is az utolsó kilométerek voltak a legnehezebbek; akkor “szenvedtem”.

Már igazán jó lenne, ha 2010 lenne; csak mert A. azt mondta (már 2007-ben is), hogy 2010 az én évem lesz. Valahogy nagyon szét vagyok csúszva, nem találom magamat. Alapvetö problémák vannak, amiken nagyon-nagyon kellene fordítani, de állandóan úgy érzem, mintha valami nehéz, áthatolhatatlan köd ülne felettem.

Kellene sport, kellene munka, kellene saját pénz, kellene legalább egy értelmes jó ismerös itt, hogy négy év után ne érezzem magamat úgy, mintha kb. az Északi-sarkon lennék.  Kellene ÖRÖM, boldogság-pillanatok, amiben teljesen benne vagyok, öszinteség, egyenesség, csak a pozitív, csak az elörenézés, jókedv, dinamika.

Egyszerüen szétszórja a figyelmemet, a lelkemet, hogy hajnali háromkor megyünk lefeküdni, és fél tizenkettökor kelünk fel. Idegesít, hogy még mindig cigizek, mert itt drága a cigi, és Sopronba átmenni egy tortúra, és annyira nyuszi vagyok, hogy nem merek egyedül elmenni, mert attól félek, hogy összetöröm a kocsit.

Anya ma volt egy bizottság elött a leszázalékolása ügyében. Három órán keresztül váratták szegényt. Ráadásul éjjel vérzett, valamint most a nyaka bal oldalán is kijött egy dudor…

Azt hiszem, valami rossz filmbe kerültem.

Centrum, fókusz, jelenlét, hívség.

Mindenképpen úgy van, hogy mindennek az alapja, a születés alapja is a kiüresedés. Ahhoz, hogy bármi is tartalommal teljen fel, szükséges az apály.

Itt ülök, és érzem, csiklandoz odabenn egy vers, amit kifaraghatnék önmagamból, de ahhoz elöször el kellene tudni személytelenedni. Kiüresedni, csak lenni, mint egy kehely, hogy aztán a fenekére nézhessek, ahol tudom, ott várakozik a kész vers.

Arról, hogy hogyan ég a lelkünkbe egy zene, a körülmények, az élmény maga. Nagyon rég volt, mikor Imi nálam járt Pécsett. Hatalmas hó volt a Mecskeben, és egész nap jártuk a hegyet: ö, Kajti kutyám, aki akkor még nagyon fiatal volt, és én. Akkora hó volt, hogy Kajti gyakorlatilag egész nap ugrándozva közlekedett, különben ellepte volna a hó. (Másnapra lesántult, jelezvén, hogy túl sok túrára már ne számítsunk:) ).

Szóval róttuk a nagyjából szüz utakat. Bemásztunk a fák közé, szagoltuk, haraptuk a levegöt, és elpihenve bámultuk a lábunk alatt elterülö várost. Minden szép volt. Emberek sehol, csak a mi kis furcsa triumvirátusunk. Kajti a havat nyaldosta, és erdei szagokat inhalált.

Aztán egyszercsak letértünk a Rotary-sétányról egy kiszögelléshez. Fiatal fiúk labdáztak, és valamelyikük zsebrádiójából a 67-es út szólt. Ott a tapintható csendet egyszerre csak kitöltötte ez a dal. Nem szóltunk semmit, mentünk tovább, de már ott, akkor tudtam, hogy mostantól ez a zene nekem a mecseki hótúránk lesz, méghozzá örökre. És Iminek is. Így is lett.

Most este valahogy a számhoz keveredtem a youtube-on és most hóillat bújik meg az orromban, érzem Kajti kutyám hótól összefagyott, csutakos bundájának illatát, a szemem elött Imi pulóverének norvég mintái vibrálnak. És boldog is vagyok.

(Szóismétlés!)

Akkor keltem, mikor A. lefeküdt. Imádom a kora reggeleket, egészen máshogy, teljesen tiszta elmével ébredek. Tetterös vagyok és jókedvü. Föztem gombából vadast, sütöttem egy jó nagy adag pogácsát, kétszer telefonáltam már anyával (jó kedve volt:) ), és végre kicsit megint közelebb érzem magam magamhoz.

Földtöl eloldja az eget a hajnal, s tiszta, lágy szavára a bogarak, a gyerekek kipörögnek a napvilágra. Istenem, imádom ezt a sort, és érzem is.

Van a J. barátom, gimi óta. Sok mindent, mélységeiben meg tudunk tárgyalni, és van úgy, hogy sem neki, sem nekem nem rózsás a helyzetünk, mégis, pusztán a szavaiból áradó lénye fel tud vidítani. (Múltkor a vasvillával, tudod:) - ha olvasol:) ). Olyan ö nekem, mint egy színes képeskönyv. És mindig van valami jó zenéje, és könyvajánlója.

Most pedig megyek fel az ágyacskámba, és olvasom a Vörös oroszlánt. Semmire nem emlékszem a könyvböl, és jó újr olvasni, már más szemmel, más lélekkel. Közben Szepes Máriára is gondolva.