Erősen ajánlom, Kepes éleslátása egészen pezsdítő.

És ha már Slumdog Millionaire, akkor egy kivételes regény.

“Pi Patel különös fiú. Egyesek szerint (közéjük tartoznak a szülei is) bogaras. Tizenhat évesen elhatározza, hogy nemcsak hindu akar lenni (születésénél fogva az), hanem keresztény és moszlim is. És keresztül is viszi az akaratát: nemcsak hogy megkeresztelkedik, de beszerez egy imaszőnyeget is. Hősünknek már a neve is furcsa: keresztnevét - Piscine Molitor - egy párizsi uszodáról kapta. Iskolatársai persze Pisisnek csúfolják, mire ő lerövidíti a nevét, és a gyengébbek kedvéért felírja a táblára: ?=3,14.

Az is furcsa, hogy egy állatkertben lakik Pondicherry városában, amelynek apja a tulajdonosa és vezetője. És éppen itt kezdődnek a bajok: az állatkert nem jövedelmező - a család úgy dönt, hogy eladja az állományt, s átköltöznek Kanadába. Az Észak-Amerikába szánt példányok egy része velük utazik a Cimcum nevű teherhajón. A hajó egy éjszaka valahol a Csendes-óceán kellős közepén elsüllyed. Az egyetlen túlélő Pi Patel - valamint egy mentőcsónak-rakományra való állat: egy zebra, egy orangután, egy hiéna - és egy bengáli tigris!

Kezdetét veszi a jámbor, vallásos és vegetáriánus Pi több mint kétszáz napos hányódása a végtelen vizeken. Vajon mennyi és miféle leleményességre van szükség ahhoz, hogy egy kamasz gyerek meg egy két és fél mázsás tigris kialakítson valamiféle békés egymás mellett élést? S ha ez sikerül is, honnan és hogyan szereznek ételt-italt ilyen hosszú időn át? Egyáltalán: mivel telhet ilyen hosszú idő a végtelen, de korántsem kihalt tengeren? Milyen kalandok, milyen élmények várnak rájuk? Meg lehet-e úszni ép ésszel az ilyesmit?

A Spanyolországban született, Kanadában élő Yann Martel egy csapásra világhírű lett ezzel a lebilincselően izgalmas és fájdalmasan szép könyvvel, amellyel elnyerte a Booker-díjat is, majd pedig kiadója nemzetközi pályázatot hirdetett az illusztrálására. A Pi életé-t most mi is e pályázat győztesének, a horvát Tomislav Torjanacnak a regény izgalmát és szellemiségét egyaránt ragyogóan kifejező festményeivel adjuk közre.” (forrás: libri.hu)

Annyit azért elárulok, hogy nagyon nagy durranás a vége!

Lecsengetésképp újranéztem a számomra év moziját (Jani, nagyon köszi, hogy anno ajánlottad!), és az élmény változatlan. Az utolsó húsz percet az izgulástól bekönnyezve néztem végig, hogy aztán miután a chai wallah megtalálja Latikát, és együtt táncolnak a pályaudvaron, akkor már richtig sírjak:)

És ha lenne egy osztályom, akkor tuti, hogy rá beszélném őket, hogy valami iskolai akármire betanuljuk azt a táncot, és közösen eltáncoljuk:)

Enjoy!

Ha jól magamba nézek, sokszor van, hogy a “hiányaimat” sorolom. Ez is jó lenne, az is, ez sincs, az sincs, miért nincs, pedig volt, ez is kellene, azt is meg akarom élni. Aztán, mikor jobban a középpontom közelében vagyok, akkor rendre meglátom, hogy milyen hülye vagyok:)

Mert csak el kell csendesedni, kicsit elfordítani a figyelmemet mások felé, kicsit hagyni, hogy megérezhessem a másikat. Figyelni, a lelkemmel, szellememmel lélegezni, és akkor szépen lassan elkezd belém kúszni a mások csodája, szelídsége. És azzal, hogy ennek részese lehetek, gazdagabbá tesz, mint bármilyen milliárdost.

Kurz und gut: a szívcsakrám oda-vissza-átlósan kész:)))

Az év utolsó napja, hitem szerint egy zárónap, és úgy indulok neki 2010-nek, hogy minőségében egészen új és más lesz, mint 2009.

Nehéz év volt. Sok minden történt, minden hétre jutott valami felkavaró. De anya él! - mégha gyenge is, pedig féltem nagyon, hogy a karácsonyt már nem tölti köztünk. Jó ilyenkor visszanézni, és konfrontálni magam a kicsinyes félelmeimmel.

Nehéz év volt, és épp ezért nagyon sokat tanulhattam, tapasztalhattam önmagamból: mi van a felszín alatt, mi miért történik velem, és abból mit kell tanulnom, konfrontálnom. A legtöbbet, vagy a legnagyobb tanítást U. hozta nekem - rajta keresztül igen nyilvánvalóan kristályosodott ki bennem a tény, hogy hogyan is érdemes élni. Azzal, hogy az életembe került, szembesülnöm kellett saját régi hibáimmal, és igen éles tükröt tartott elém.

A 2010-et másmilyenre tervezem, mint az előző év(ek)et, de azt is tudom, hogy a türelmemre, belátásaimra továbbra is szükségem lesz. Kb. három éve hoztam egy döntést, hogy anyukám mellett leszek, és aktívan támogatom. Tisztában vagyok vele, hogy ez a ciklus akkor zárul le, amikor anyukám már nem lesz.

Sokszor éreztem ebben az évben, hogy hiányzom önmagamnak: olyan részeim, amik régen aktívan működtek, most szunnyadtak-szunnyadnak, és kicsit elvesztem. Ezen szeretnék fordítani, amikor itt lesz az ideje. Lesz munkám, közelebb kerülök a “hivatásomhoz”, és többször tudom majd megélni a barátaim társaságát. És tudni fogok örülni annak, hogy újra csinos vagyok/leszek!:)

Kedves Olvasók! Köszönöm, hogy olvastatok, és kommenteltetek! Mindig jól esett a bíztatásotok, nyugtázásaitok. Remélem, én is tudtam nektek nyújtani pár gondolatot, ami épp jól jött, egy szép zenét, verset, könyvajánlót, akármit:)

Egy valakit szeretnék most kiemelni, ő pedig Hawah. Drága Hawah! Igaz, hogy nem ismerjük egymást, csak a blogjainkból, de azt hiszem, a körülményeinkből adódóan sokat tudunk egymásról. Neked külön köszönöm a meglátásaidat, bíztatásodat, együttérzésedet. Megszerettelek. Kívánom, hogy továbbra is olvashassalak, jó hírekkel. Az írásaid sokban gazdagítanak engem és sokakat.

Végezetül, bárki, aki ide tévedsz, kívánok Neked olyan új évet, amiben harmónia, szeretet és béke (ez mind ugyanaz:) ) uralkodik, kívánom, hogy az eléd kerülő történésekben mindig meglásd, mi is a benne rejlő tanítás, és légy képes arra, hogy fejlődésed hasznára fordíts azt. Őrizd integritásodat, és hagyd, hogy a Másik is ezt tehesse. A legszürkébb napon is keress valami szépet és igyekezz ezt megosztani valakivel!

A világban, ha a híreket nézzük, és nem csak a mainstream médiát, már egyre inkább nyilvánvalóbb, hogy sok minden nem az, mint aminek látszik (Hollandiában már beköszöntött a kecskeinfluenza!), és ha mondhatok ilyet: a Gonosz igencsak elemében van. Mint tudatos emberek, törekedjünk arra, hogy éberek maradjunk (Jézus mondta: “kiküldelek titeket mint bárányokat a farkasok közé, legyetek okosak mint a kígyók és szelídek mint a galambok”), és amellett - vagy épp azért - hogy képesek vagyunk felismerni a rosszat, mindig a jóra való törekvés vezéreljen mindannyiunkat. (Ez könnyen eldönthető, ha megvizsgáljuk egy adott dologban, mennyiben jó az nekünk, a társunknak, barátainknak, közösségeinknek, a Földnek. Minél több igen, annál jobb:) ) Szóval, ahogy egy ismerősömtől hallottam: “csak a szépet, a kellemeset”:)

Merjük meglátni a rosszat, a hibákat, de úgy, hogy ez minket abban erősítsen, hogy a jó oldalon állunk. Végül a kulcsmondat, amit kuncogva szoktam mondani A.-nak: “Kell szeretet!:) ” És tényleg.

És akkor még ezt.

Már régóta szeretnék egy jelenetet megosztani a “Doubt” (Kétely) című filmből. Kicsit botladozóan, de lefordítottam a pap prédikációját. Aki nem tud angolul, annak is javaslom, hogy nézze meg a videót. Philipp Seymour Hoffman érzékletesen prédikál nagyon. Nem kell a szövegre figyelni, csak becsukott szemmel hallgatni a hangsúlyt, és úgyis meg lehet érezni.

“Egyszer egy asszony barátjával egy férfiről pletykált, akit alig ismert – tudom, Önök közül soha senki nem tett ilyet – és aznap éjjel álmot látott. Egy hatalmas kéz jelent meg a feje felett és rá mutatott felülről. A nőt azonnal elöntötte a mindent elsöprő bűntudat. Másnap el is ment gyónni.

„Ez” – mondta O’Rourke atya – „a PLETYKA!””

Nem szoktak direkt horrorisztikus álmaim lenni, általában csodaszépeket álmodom, kevés kivétellel.

Na ilyen volt a tegnapi éjszaka: egy hatalmas hangárban voltam, ami valami titkos kórházként funkcionált. Én próbáltam kimenteni az agymosott embereket (mind azt hitte, hogy valami csodát hajtanak végre rajtuk, pedig csak a szerveik kellettek nekik), és nagyon féltem, hogy kiderül rólam, hogy nem vagyok teljesen hülye.

És ki is derült. Kergettek szikékkel, miközben a műtőasztalok közt menekültem, ahol folytak a műtéti beavatkozások, az alanyok pedig buta mosollyal az arcukon várták, hogy de jó is lesz mindjárt. Nem részletezem, de undorító volt a látvány, kb. mint gyerekkoromban egy disznóvágás.

(Nagyon ritka ajándék megélni istenélményt, egységélményt valakivel.)

Hasonló hozzá az, amikor egyszercsak a semmiből itt terem mellettem Kajti kutyám, rám néz, és csak ül. Én is visszanézek rá. Kémlelem pár másodpercig, míg végre megszületik bennem a gondolat: “le akarok menni inni”, “gyere, engedj ki”. És akkor indulunk is. Vagy inni, vagy kiengedem. Már számtalanszor lecsekkoltam, és működik. Nem keverjük össze az ivást a kiengedéssel:)

Bármikor, ha ez megesik, mindig az újdonság varázsát élem meg. Hogy egybeérek, összeérek a kutyámmal.

És a kérdésre a válasz: Ha visszadobják a tengerbe. 

Racionálisan gondolkodni, kis lépésenként (egy a másik után, nem nagy távlatokban) jó, és amikor veszélyhelyzet van, főleg indokolt.

Több más ok mellett azért sem emlékszünk előző életeinkre (általában), mert nem tudunk az ott elkövetett dolgainkért, ígéretekért felelősséget vállalni a Jelenben. De mivel meggyőződésem, hogy minden ember a szíve mélyén jó, és csak az a kérdés, ki hol tart az útjában, ezért nem vagyunk teljesen szenilisek: az életünket mégis csak úgy igazgatjuk, kisebb-nagyobb tudatossággal, hogy affelé halandjunk, hogy jóvá tegyük mulasztásainkat, vétkeinket, valamint minél több jót tegyünk másoknak és önmagunknak.(De szépen hangzik az “így hozta az élet”, “ez a sorsom” is persze:) ).

Elképzelni sem tudom számtanilag hány és hány más élet van mögöttem/bennem, amikről nem is tudok. Erről most azért írok, mert próbálom lebontani magamban, hogy miért is fáj és szenvedés nekem is, amikor anya sóhajtozik, zihál, nyög, sír, pityereg. Talán könnyít, ha ezt megnézem, és darabjaira szedem.

Szóval ott tartottam, hogy megszámlálhatatlan élet, szerep van mögöttünk. Ezek ugye nem múlnak el nyomtalanul (sőt!), és hát ez a karma. A folyamatos múltból a folyamatos jelenen keresztül a Jelenbe haladás.

Vajon hányszor hallhattam édesanyámat, bármilyen szerettemet, idegeneket, a gyerekeimet, ha voltak, a szerelmemet sírni, vajúdni, szenvedni? Megszámlálhatatlanul. Ezek olyan fájó momentumok, amik a lényembe égtek. Viszem őket magammal, mindaddig, amíg el nem jutok egy olyan tudatossági szintre, ahol a mások fájdalma semmi mást nem ébreszt fel bennem, mint szeretetet.

Ez most akár szívtelen megnyilvánulásként is értelmezhető, de nem az. A mások fájdalma által érzett szomorúság/düh/harag/fásultság egy bizonyos nézőpontból nem egyéb, mint valami nagyon alacsony tónus. Ilyenkor mi történik? Én is közelítek ahhoz az állapothoz, mint amiben a másik van, és ezzel csökkentem a hatékonyságomat. Egyszer majd csak azon kapom magam, hogy nem tudok segíteni, nem tudok jobb kedvre deríteni, hanem csak gubbasztok a másik mellett, szótlanul, fásultan. Vagy menekülök a másik elől.

Számomra csodálatraméltó az az állapot, amikor valaki a másik fájdalma kapcsán nem keseredik el, és zuhan meg, hanem az együttérzés mellett (mert az együttérzés egészen más!) képes a derűs szeretetre. Mi történhet ilyenkor? Nagy valószínűséggel az, hogy az illető egy magasabb nézőpontból képes szemlélni a fájdalmakkal/bánattal küszködő társát.

Ha magam elé veszek egy négyzetrácsos lapot, és olyan közel hajolok hozzá, hogy szinte az orrommal megérintem a lapot, mit látok? Pár négyzetet. Ha megemelem kicsit a fejem, már több négyzetet látok. Ha ez így megy tovább, egyszercsak már látom a teljes lapot. Aztán az asztalt, amin a papír hever. A szobát, ahol az asztal áll. A házat, az utcát, a várost, a vidéket, az országot, a kontinenst, a Földet.

Így nézhet egy mester, egy Jézus, egy Buddha a halandóság tudatában rekedt emberre is. Miért sajnálná? Hisz tudja, az úton van, és amiben épp van, csupán egy állomás. Ahogy a járni tanuló kisgyereknek sem javasoljuk, hogy “Hé, ugye mennyire fájt, mikor lehuppantál? Inkább ne tanulj meg járni, és nem fog semmi fájni ezentúl!”, úgy egyJézus szemében sem felesleges egyetlen szenvedés sem. És ugyanez igaz az örömökre is.

Együttérzek a másikkal, de nem süppedek bele az ő állapotába. Az az ő sorsa most, az enyém az, hogy támogassam. Szét kell tudni választani azt, hogy mennyiben vagyok képes együttérezni a másikkal, és mennyiben szól arról a személyes fájdalmam, hogy félek a veszteségtől. Attól a veszteségtől, hogy elveszítem őt, és így kevesebb leszek. Mert a veszteség is egy olyan belénk égett ősélmény, amit nagyon nehéz feltárni, szétszedni és magunk mögött hagyni.

Nincs más út, mint a Szeretet. A szeretet véd, óv és megmenekít, és attól, hogy valaki levetkezi testét, még nem kell megszűnnünk szeretni őt, és ő sem szűnik meg emlékezni ránk, egymásra.

Anyukám nagyon gyenge és sokat pityereg, csendesen. Én pedig ilyenkor tehetetlennek érzem magam, mert nem tudom ezt a témát így kibeszélni vele. Azt látom rajta, hogy rég belenyugodott abba, hogy meg fog halni. Nincsenek benne hiányérzetek, de a szenvedéstől, a kiszolgáltatottságtól retteg. És ez sokszor dühíteni tud engem, mert nem tudja önmagát annyira szeretni, hogy feltételezze, a családtagjai szeretettől indítva gondozzák. Tehernek érzi magát. Ilyenkor szoktam tőle kérdezni, hogy neki teher volt-e a nagyanyámat ápolni. Persze azt mondja, nem, “de ez más”:).

És ez megint egy új gondolatot ébreszt bennem: hogy ki mennyire képes rá bíznia magát más valakire, és “elviselni”, hogy “Igen, szükségem van rád, ez nem gyengeség bennem, és képes vagyok elfogadni a támogatásodat. Szeretem magamat a hiányosságaimmal, és hálával tudom befogadni mindazt, amit nyújtani tudsz.”.

Anya gyenge. Nagyon nehéz. Sokszor nem tudom, hogy mit kezdjek vele.