Az élet zajlik!

Faludy György: Zsuzsának a tömlöcbõl

Cellám falán akasztófákat látok,
s hatvanhat napja nem néztem eget,
de búval-bajjal, múlttal és jövővel
nem gondolok félannyit, mint veled.
Csak most látom, hogy milyen óriás vagy,
nem bír le bennem félelem, halál,
és győzöl itt is, vaksi muslicák közt,
ahogy rovom sétámat fel s alá,
s e verset mondom, melyből, mint a láva
tör fel szerelmünk árja, ritmusa,
és közben, ízes barackmagként, számban
édes nevedet forgatom, Zsuzsa.

Mit Dante szólt a vesztett boldogságról:
úgy, mint mi, más nem érti azt talán.
Jaj, hány gyönyört hagytunk megkóstolatlan
szerelmünk alig terült az asztalán.
Most egyedül vagy. Üldöznek miattam.
Ha sírsz, meghallom s együtt könnyezünk.
Szeretsz-e még? És jut eszedbe néha
kit elmulasztottunk, a gyermekünk?
Oly sokszor látom. Szemén egy szemernyi
arany cikkázik. Keze lágy moha.
Nem lesz-e késő majd, ha hazaérek,
halványan, mint holtnak hitt katona?

Találgatom, vajon hány hónap addig,
vagy év? Egy, kettő? Bármi lesz, kivárd;
emlékeink forgószelét csavarjad
magadra szűzi lobogó gyanánt.
Mit együtt láttunk, éltünk: összefűzzön,
mástól elűzzön: – fű, fa, napsugár,
beszélgetésünk elhagyott bárkája,
mit zöld hajában ringat a hinár,
bizsergő csókunk langyos eper-íze,
útunk a boldog Balaton felé,
és zsugorodott, összebújt alvásunk,
mint bronzkori sír vagy az anyaméh.

S ha tíz, ha húsz év? Akkor is kibírom.
Szemem mély lesz, mint éji mozdonyok
lámpái a mezei sorompóknál,
húsom, mint tészta lóg a csontomon,
magom kivész, mert nem a piramisok
búzája, mely bír ezeréveket,
de bénán, porban kúszva, üszkös rákkal
is eljövök még, hogy megnézzelek,
s hogy egyszer üljek ezüst hajad mellé
egy padra, nyáron – pántos és nehéz
napfényben, s akkor e rémkép keserve
édes lesz, mint egy óceán-nyi méz.

S ha meg kell halnom: sírgödrömben állva
kiáltok örök hűséget feléd.
Őszesten, hulló lombok szandáljában
küldöm hozzád tűnt lépteim neszét.
Álmokba s tejüvegbe burkolódzom,
de megmutat a félhomály s a könny,
ha széken szundítsz – madárárny a ködben –
suhanok át a csipkefüggönyön,
s a holt zörejek lomtárából hangod
szegődik mellém utamon, ahol
zokogásod láthatatlan patakja
kísér pincékből s gyökerek alól.

Ne válassz férjet! Ha majd únt közönnyel
vagy pimasz gőggel az ölébe húz:
zokoghatnál és én jutok eszedbe,
a lágy, a légi, lányos Orpheus,
kivel hiába játszotok bujócskát:
az éjben is rátok találok én,
felhő-lesen, magános csónakokban,
mély pincékben vagy lugasok ölén;
flaskák sötét üvegjén nézek rátok,
minden szőlőszem hamván ott leszek,
vizekben megnyúlt nyakkal ringatódzom,
felhőkön gőgös arcot mímelek;

közétek ülök asztalon és ágyban,
rátok koccintom emlékem nehéz
borát, mely egyre tisztább s édesebb lesz:
ettől szégyenled férjed tar fejét,
ezért utálod görcsös köhögését,
s bokáját, mely elszürkül, mint az ón.
S éjjel, ha vénen nem tudtok aludni,
dunnád csücskére állok ragyogón.
Akkor sírhattok, párnátokba fúlva.
Hiába éltek! Hol a diadal?
Én lenn a sírban, az a régi hulla,
győztes maradtam, szép és fiatal.

Szerelmünk győz – éneklem hát, a költő,
holt kedves, bús rab, mindig hű rokon
késő nászunkra édes hegedőnek
vagy orgonának túl a sírokon.
Nehéz terep! Külön vagy együtt hullunk?
E szakadékos esztendők fölött,
melyet nyílként magamnál messzebb küldök,
csak ez a vers, e vers legyen örök!
Száz év és úgyse fáj, hogy dús gyönyörrel
vagy rút görönggyel fizet e tusa –
de az idő visszhangos folyosóin
örök szerelmünk verse szól, Zsuzsa.

(Faludy ezt a csodát 1950 szeptemberében írta az ÁVÓ pincéjében, FEJBEN (!!!!). Társaival megtaníttatta, és így küldte ki a világba.)

Bolond hangszer: sír, nyerit és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az Élet melódiája.
Ez a fekete zongora.

Fejem zúgása, szemem könnye,
Tornázó vágyaim tora,
Ez mind, mind: ez a zongora.
Boros, bolond szivemnek vére
Kiömlik az õ ütemére.
Ez a fekete zongora.

Ahogy a kézírás gyakorlata nélkül (a sok billentyüzés miatt) elszokunk az írástól, úgy van ez a zongorázással is. Nyolc évig tanultam, de mindent elfelejtettem. Csak két darab elejét tudom teljesen kezdetleges módon eljátszani. A. lehozta a zongoráját a hálóból és megpróbáltunk négykezest játszani. Ö úgy játszik le bármit, mint egy bárzongorista, rögtön, hallás után.

Ott álltam a zongora mellett, és csak néztem az ujjaimra, hogy mennyire furcsa, hogy sok-sok év után nem akarnak az ujjaim engedelmeskedni és nem tudom úgy lefogni az akkordokat, a hangokat, mint rég. Sajnálom, hogy abbahagytam, mert még a béna klimpírozás is átmossa a lelket és felfrissít.

Utáltam zongoraórára járni, és szolfézsre is. Kaptam egy nagyon szép zongorát, bécsi, páncéltökés, az 1870-es zongoravilágkiállításon ki is volt állítva. De mikor abbahagytam, eladattam.

Egyetlen fotó örzi zongorázásomat: tizenegy éves lehetek, fehér kistrikóban, és fehér csipkés bugyiban (amit utáltam, mert szúrt és iskolába épp ezért nem is, csak otthon hordtam), kócos, elaludt hajjal ülök a zongora mellett (tetején csipketerítö), és játszom. Fejletlen gyerekujjak, a hátam legalább egyenes. Mindig is irtóztam és féltem a zongorától, mert régi idöket idéz vissza a lelkemben.

Anyával most beszéltem, pilleg, pihenget, és lelkizik szegénykém. Kicsit átrágtuk magunkat megint azon, hogy az egészben a bizonytalanság, az örökös bizonytalanság a legrosszabb. Hogy nem tudja, mi van, és mi zajlik a testében. Néha jó egyedül lenni, mikor kimerült, és csak fekszik a Kajtival, de egyedül is nehéz, neki, akit egész nap majd’ ezer ember zsibongása és ötven kolléga vett körül, és ö volt középen. De azért föz, és ebéddel várja az öcséméket haza Peströl.

Nagyon rossz és nehéz éjszakám volt. Le voltam zsibbadva, és mindenféle csodaszép, türkizzöld fénylények (összesen) hat darab úszkáltak felém. Csak meresztettem a szemeimet, és az egész sötét háló ilyen furcsa, északi-fényes foszforeszkálós színben játszott, mintha egy millió szentjánosbogár világított volna. Nem tudtam megszólalni, sem egyetlen végtagomat sem megmozdítani, csak meredtem, és annyira voltam képes, hogy a nyelvem hegyével szépen lassan a szájpadlásomat megérintsem, abból a célból, hogy még érzem magamat. Csak meredtem, meredtem, és jöttek ezek a türkiz lények, úszkáltak felettem, és olyan formájuk volt, mint egy királyi palástnak, de folyamatosan változott az alakjuk.

Mindeközben féltem is, de a félelemmel párhuzamosan végtelen, hatalmas nyugodtság voltam saját magam. Nem éreztem a határaimat, és arra gondoltam, olyan végtelen vagyok, mint egy óriási rét, vagy fennsík. És közben éreztem azt is, hogy süppedek. A gondolataimban ez egyrészt nagyon kellemes érzés volt, de azt a késztetést is éreztem, hogy nem szabad hagynom, hogy ez tovább menjen, mert akkor meghalok. Közben voltak olyan szakaszok is, hogy azt éreztem, mintha a fejem búbján keresztül húznának, vonszolnának ki a testemböl. Épp, mint ahogy a harisnyát húzzák le a gyerekek, hogy vonják, hozzák, vagyis az anyukájuk: a kisgyerek félig ül, félig elfekszik az ágyon, anyuka pedig hátrál a nagy harisnyakígyóval.

Aztán egyszercsak véget ért az egész, de még nagyon sokáig ébren voltam, kb. négy órakor aludhattam el.

Eléggé zavar, hogy kb. egy hete folyamatosan, minden éjjel rémálmaim vannak. Nem szoktak rémálmaim lenni egyébként, most pedig minden alkalommal azzal ébresztem magamat és A.-t, hogy azt mondogatom nyomatékkal: “rémálom, rémálom, rémálom”.

Az álmaimban elhunyt családtagjaim bukkannak fel. Nem tudok nekik örülni, csak a viszontlátás elsö pillanatában, mert miután jobban szemügyre veszem öket, meglátom, hogy hiába, hogy itt vannak, akkor is halottak, élö halottak, akiknek csak a teste mozog, de a lelkük kongó, illetve nincs is lelkük, se érzelmeik. Nem tudják, miért kötödnek hozzám, csak emlékeznek, hogy közünk volt egymáshoz, ezért hát itt vannak. De nem szeretnek, nem is beszélnek hozzám. Csak létezünk, ott, együtt. Nekik is, nekem is ezekben az álomszituációkban valami szürreális és bolond valóságunk van: nem tudunk okozók lenni, csak tompán létezünk.

Például, mikor imádott nagymamám jelent meg a régi lakásban, nem találkoztunk egymással: ha én a hálóban voltam, tudtam, ö a konyhában ül. Ha kimentem a konyhába, már nem volt ott. Aztán visszamentem a hálóba, de csak a bontott ágyat láttam: onnan tudtam, hogy az elözö percekben ott fekhetett. De a jelenléte beszötte az egész házat, az utolsó sarkig. És nagyapámra vártunk. Ha kigondoltam az utcára, tudtam, hogy néptelen és az összes szomszédos ház elhagyatott.

Máskor a nagyapám jelent meg a házban. Ott feküdt, de valami infantilis módon mutogatni kezdte nekem különbözö testrészeit, amik mind ki voltak sebesedve, és hiába mondtam neki, hogy én nem tudom meggyógyítani, csak nem akarta abbahagyni a mutogatást.

Máskor a volt fiúm apja jött. Kérte, hogy keressük meg Petit, mert mondania kell valamit. Én csak néztem rá, és arra gondoltam: hogy gondolhatja, hogy meg fogjuk találni? Innen (ahol mi akkor voltunk) nagyon messze van Peti, és nem is örülne neki, ha zavarnánk. Szomorúan nézett rám, éreztem belöle a csalódást, mert úgy tünik, bízhatott bennem.

Aztán ott volt egy álmomban Dóra is. Ült egy székben, és arról beszélt, hogy most már unja, hogy mindig egyedül van, és hiányoznak neki a húga gyerekei, menjek és kísérjem el hozzájuk. Rá is csak néztem, és nem tudtam semmit sem csinálni. Nagyon sovány volt, és beteges.

És volt az apai nagyanyám is. A régi kiskertjében találkoztam vele. Állt a kis bungaló elött, és panaszkodott, hogy senki nem gondozza a kertjét, minden csupa gaz, ö pedig nem tudja megcsinálni. Néztük a hagyma sorát, és tényleg, ötven centis gazszálakkal volt elvadulva az egész kert. Én csak arra tudtam gondolni, hogy ne haragudj, én nem tudok kijárni a kertbe, és ez már nem is a miénk.

De a legdurvább álmom Kajtival volt. Alapvetö parám, hogy a kutya elszökik, nem találom meg soha, és elüti egy autó, és örökre tudatlanságban vagyok, hogy mi történhetett a kutyámmal. Az álmomban csak egy nyitott kaput láttam, és azon nyomban összeállt a kép, hogy a Kajti ELTÜNT. Kimentem az útra, és jött a sok kamion egymás után, az én kis Kajtikám pedig az út közepén ült és várakozott. Én pedig nem tudtam, hogy hogyan tudok elindulni, be a kocsik közé. Ha rá kiabálok, felpattan, és akkor vége.

Azt hiszem, be fogok dilizni. És nem csak az álmoktól.

Nos, semmi kézzelfoghatót nem mondtak anyának. Két hónap múlva kontroll, akkor majd tumormarker, utána CT, mellkasi röntgen. Tegnap kilenckor kötötték rá az infúziót, és délután negyed ötre folyt le. Elvan a drágaságom, remélem, nem is lesz rosszabbul.

Csomó félelmem van vele kapcsolatban, de nem hagyom, hogy eluralkodjanak rajtam. Anya már olyan dolgokon ment keresztül, ami három embernek is sok lenne, mégis itt van, és relatíve jól van. Kérlek, szorítsatok neki, és küldjétek neki a sok-sok pozitív energiát!

Belecsaptam a lecsóba, miután egy tök jót beszélgettünk A.-val, és visszamondtam a munkát. Na nem azért, mert nem szeretnék dolgozni, hanem mert szépen kiderült, hogy három müszakban kellene dolgoznom, és mindezt kevés pénzért (relatíve, persze a magyar fizetésekhez képest jó, de én/mi itt élünk), napi két óra vonatozással, és semmi emelkedési lehetöségem nincs, csak ülnék amerikai filmekböl ismert kukszliban, és hát…ez nem az én világom.

Aztán ezután rögtön beszéltem is egy emberrel, akinél szintén benn van a Bewerbung-om, és pikkpakk le is zavartunk egy telefonos interjút. A. szerint szuper voltam, angolul is kellett (nagy meglepetés volt ám!), beszélnem. A kiválasztottak között vagyok. És ez a melóhely itt van 20 percre, egy spedíciós cég, ahol lehet tanulni, és emelkedni, ami nekem igen fontos, mert nem vagyok tamagochi.

Aztán benn van még kb. öt másik helyen is a pályázatom, mindegyik itt a közelben, kicsit szükítettem a keresésben, és vannak igényeim, mert hiába nem dolgoztam még Ausztriában, nem egy képzetlen hülyegyerek vagyok.

Ezek a hírek. A várkisasszony tollából, hihi:)

Igaz, még csak délre kell mennem. Elintézzük a papírokat, és utána indul a betanítás alias Einschulung. Egy biztosítónál fogok dolgozni, irodában, és elsösorban a magyar ügyfelekkel.

Mit mondjak, izgulok. Bemutatkozni, új emberek (meg tudom jegyezni mindenkinek a nevét?), mi, hogy, ésatöbbi. Tudom, hogy ezen át kell esni, és mindenki (én is) voltunk már elsö naposak egy munkahelyen, de azért, na.

Fura lesz, az biztos. De jó lesz emberek között lenni (és valami biztonság is, hogy magyarok is vannak), és fel lehet öltözni, csinoskodni, elindulni, pénzért dolgozni, megkeresni, céges karácsonyi akármin ott lenni, mert oda tartozom.

Sok minden fog változni. Pl. a szüleim hirtelen sokkal távolabb kerültek. Nem lesz egy hetes otthonlét, mert péntektöl vasárnapig alig lenne idö elutazni, ott lenni, visszautazni 700 km-t. (Fel kell nöni, tudom.)

Az is új lesz, hogy A.-val nem leszünk napi 24 órában együtt. Voltunk, három évig. Most, mikor reggel elindulok, még aludni fog:) Aztán a nagy fözések is hétvégére maradnak, és majd koordinálni kell a bevásárlást, takaritást, mosást, vasalást. Este fürdés, korán ágyba.

Kicsit tériszonyom van még, de minden új így kezdödik. Bízom a sorsomban, mert most is ide pottyant pikkpakk ez a munka, és lesz 13. és 14. havi fizetésem, és munkatársaim (!), keresetem, életem, saját. Szorítsatok:)

Végülis nem vették ki (egyelöre) anya Z-portját, hanem az ottani növérke átmosatta vagy másfél órán keresztül. Anya benn feküdt, apa a folyosón várakozott. Mikor a növér kiment a szobából, anya is kiszólt apának: “még élek ám”. És ezt nevetve mesélte ma este a telefonban és jó volt hallani.

Megultrahangozta a dokija, van egy nagy (ami ugyanakkora, mint eddig), és három kisebb daganat. Ez az utolsó kemó, de valamilyen gyógyszert kell majd szednie (már elkezdte). Aztán az onkológus is megvizsgálta délután, nem mondott semmit, de hazaengedte anyát, aminek nagyon örültünk.

Mindenesetre a szerelék benn van a Z-portban, és bízunk benne, hogy simán átereszti holnap a kemót. Aztán mehet is haza anya.

Eddig kétszer nem voltam vele. Egyszer 2007. nyarán, és most. Egész nap rá gondoltam, a szobára, kórteremre. Remélem, holnap minden zökkenömentesen megy. Aztán majd CT, mellkasröntgen.

Anya ma kemón van, nulladik nap, úgy volt, hogy ma a 11-kor Györbe induló busszal megyek Bécsböl Györbe, onnan haza. De “valamiért” nem indultam el mégsem; kigondoltam, hogy inkább majd este elmegyek öcsémhez Pestre és onnan hajnalban direkt Pécsre.

11:05-kor megcsörrent a telefonom, hogy tudnék-e holnap munkába állni. ASZTA! MEGKAPTAM AZ ÀLLÀST!:))))))))

Túl vagyok életem elsö osztrák állásinterjúján, és sokkal lazább, kedvesebb, barátságosabb, gördülékenyebb volt, mint ahogy azt juditka eddig elképzelte. Meglátjuk. Mindenesetre megkönnyebbültem és nagyon örülök, hogy megálltam a helyem:) és még csinos és kiegyensúlyozott is voltam:)