Ragyogóan süt a nap, a szomszédaink a kertjeikben dolgoznak, tárva nyitva az ablak, egyszerüen csodaszép novemberi nap van. Imádom, ahogy átvilágítja a fény az egész lakást (és nem poros semmi, hihi:) ).

Éjszaka elalvás elött csak úgy kavarogtak bennem a gondolatok, mindenféle jeleneteket nézegettem a fejemben. Leginkább nagyapám temetését, ahogy az urna ott állt, körülötte csodaszép fehér virágok, mi pedig a sorfalban. De nem hagytam, hogy mélyre zuhanjak. Arra gondoltam, ha már annyi minden bizonyosságom van, nem lehetek ennyire pesszimista és nem uralhatnak el a félelmeim. Most is azt hiszem, az én anyukám nem halhat meg.

Persze azt is tudom, hogy egyszer el fog jönni ez a nap, mert mindenki “meghal”, de akkor is majd nagyon erösnek és tudatosnak kell maradnom. Arra kell majd gondolnom, hogy anyukám, miután levetkezte testét, süppedjen békébe, szeretetbe, fénybe, heverje ki megpróbáltatásait. Csak ezekbe a gondolatokba mindig bekúsznak saját szorongásaim, a képességeim miatt. Hogy nem akarok “félni” az elhunyt anyukám lényétöl. Ez így most sokaknak, akik olvastok, furán hangozhat, de én olyan vagyok, mint egy félig nyitott ajtó, ahol olyanok is beleshetnek, akiknek nem kellene. Van pár húzós élményem, amiért ez a félelmem itt müködik bennem.

Sokkal inkább zavar és leginkább dühít, hogy anyukám sajnos soha semmit nem tud kimondani. Mindent lenyel, magába fojt, leszorít, és tessék, ott vannak a csomók most meg a nyakában. Jó nagy cirkuszaink tudnak lenni A.-val, de mindig az a vége, hogy sokkal közelebb vagyunk egymáshoz, mint elötte. Mert ha bár nagyon-nagyon húzós témákat konfrontálunk egymással, de folyamatosan építkezünk, építjük egymást. És ez a kulcs, és nagyon örülök, hogy ilyen társam van, mint ö. Sajnos anyukámnál ez nem így van/volt.

Még ülök a gép elött, nem csinálok semmi értelmeset, csak kattintgatok egyik oldalról a másikra. Ahelyett, hogy szépen felmennék a hálóba, kicsit olvasnék, és szép csendesen imádkoznék azért, hogy minden jóra forduljon, és, hogy anya jól legyen. Én barom - pedig már régóta nem olvasok rákos fórumokat - rákerestem most este arra, hogy nyirok áttét, és szörnyü dolgokat olvastam.

Megpróbálom ezeket mind kizárni a fejemböl és csak arra koncentrálni, hogy pozitív energiákat küldjek anyának. De nem tudok menekülni a gondolattól, hogy miken mehet a lelke keresztül, azon, hogy egész nap egyedül, Kajtival van, és milyen félelmei, szorongásai vannak, hogy milyen lehet konfrontálódni azzal, hogy a teste nem jól müködik, és nem tudja uralni. Istenke, segíts neki!

:(

A Bad Windsheim-i nagyon tuti sófürdözésen felbuzdulva ma átmentünk Magyarországra, és elmentünk Sárvárra. Ajánlom mindenkinek, nagyon kulturált, és az áraik is teljesen jók, föleg, hogy momentán egy email-ért cserébe egy kupont küldenek, amivel így egyet fizet, kettöt kapoztunk, tehát összvissz ketten 2000 forintért benn lehettünk egész nap és ejtözhettünk a nagyon meleg vízben, illetve, amit én nagyon szeretek, télen kültéri medencében nyakig.

Sárvár elött Sopronban ebédeltünk, 10 éves a Rosengarten és olcsó a lazac és a rántott gomba, úgyhogy ma belecsaptunk a lecsóba, és ebéd után hazafelé újra ott vacsoráztunk, ugyanazt, mint délben, megfejelve részmröl egy szelet fekete-erdei tortaszelettel, ami viszont messze volt sajnos a jótól. Ugyanígy a sárvári cukrászdában kapható sütik se voltak nyerök: se nekem az oroszkrém kocka, se A.-nak a hatalmas kókuszgolyó nem ízlett. Kb. rosszabb volt, mint bármilyen tesco-s sütemény.

Na de nekem kellett a búfelejtö édesség, mert nagyon szomorú és nagyon szorongó vagyok. Napközben felhívtam anyát, és nagyon oda van. Lelkileg és mindenhogyan. Mára a lábhajlataiban jelentek meg kidudorodó csomók a nyaka után:( És ez nagyon rosszat jelent, magyarán ez a rohadt mocskos utálos dög rák a nyirokrendszerében pusztít már:( Mi lesz? Rá gondolni sem merek. Mindenesetre hazamegyek csütörtökön a hétvégére. Állásinterjúm sem lesz, mert akire nagyon apellálok, még min. két hetet kért.

A fürdöböl felhívtam anya húgát is, de ö sem tudott semmi jót mondani. Mert nem is lehet. Nagyon rossz elöérzeteim vannak. És iszonyatos még csak a gondolata is, hogy mit érezhet az anyukám. Én nem tudok belegondolni, mert belediliznék. Öcsémmel is beszéltem most este neten, ö sem tud mit mondani. Senki sem tud semmit se mondani.

Mielött a fürdöbe mentünk,  beugrottunk a sárvári fötéren a templomba. Elöttünk surrant be négy fiatal férfi. A templom elöterébe lehetett csak bemenni, a nagy rész ráccsal el volt kerítve. Beléptem, és ott énekelt valami gregorián éneket ez a négy férfi. Olyan csodaszépen zengett a hangjuk, olyan megható volt, ahogy ez a négy ember a vasrács felé fordulva összeállt, hogy énekeljen Istennek, hogy azon nyomban elöntötték a könnyek a szemem és csak bámultam befelé a templom mélyére én is, a hideg vasrácsoknak dölve az arcommal. Aztán, ahogy befejezték, imádkoztak röviden, de nem tudtam megállapítani, milyen nyelven.

Gyújtottam mécsest, anya gyógyulásáért, mert bárhol járok a világban, minden templomban gyújtok, ahova betérek.

Nagyon aggódom anyáért. Gyenge, a hangulata katasztrofális, a nyakán csomók (tumorok?) jönnek ki, és ma azt mondta a telefonban, hogy nem fogja megérni a karácsonyt. Nagyon szorongok.

Vettem ma két lógót, úgyhogy már csimpaszkodnak az angyalok a nappali teraszajtaján.

Mindenkinek, aki le akar lazulni, cuki édes, ártalmatlan, mégsem unalmas és gagyi film. Éhesen viszont nem ajánlott, hihi. Meryl Streep persze fantasztikus, és az egész világ, az emberek, sorsok, hihetö, mégis irigylésreméltó, és nincs elrugaszkodva a valóságtól. A képi világa is tök jó, föleg a végén Julia Child kiállított konyhája. Olyan nekem is kell!:)

Már reggel nyolckor a kocsiban ültünk. Elöször Pottendorf és Neusiedler See, ahol a nagy ködben szinte semmit sem láttunk, kivéve egy kócsagot, amint épp egy halat reggelizik. Burgenland e része semmi más, mint szölötökék végtelenje. A kis faluk pedig már túl szürkék, báj nélküliek.

Aztán tovább Fertödre, az Eszterházy-kastélyba, ahol még sosem jártunk. Érdekes volt, föleg a hercegnö baldahinos zöld ágya, hujjujjujj, nagyon romantikus, nagyon dögös. A kastélyt hála restaurálják, majd 2011-ben visszamegyünk csekkolni.

Aztán irány Sopron, szuper ebéd a Rosengarten-ben, majd csavargás a plázában, kávé, cigi, majd mozi. A 2012 annyira amerikai és nyálas, hogy néhol már mondogatom, hogy nanemár…, viszont látványban tökéletesen megfelel egy délutáni mozinak. Aztán még beszabadultunk egy üzletbe, ahol én egy sálat, A. pedig kabátot, két inget és egy felsöt vett (angol futballhuligán stílusban:) ), aztán jöttünk is haza.

Valahogy úgy vagyok most az életemmel, mint régebben a hegymászással. Mentem a Krivánra, vagy a Rysyre, és alig tíz óra leforgása alatt kismilliószor kellett leküzdenem a Lustát, a Gyengét magamban. Egy-egy nehezebb szakasz elött és közben, illetve közvetlenül a vége elött mindig fel akartam adni. Szúrt a tüdöm, a lábam (csak a bal) nagyon fájt, hogy Villon szavaival éljek, nagyon éreztem, mennyire nehéz a seggem, és fájt a lelkem is, mert nagy megpróbáltatás volt minden meredek emelkedö, csak azt látni, hogy itt bizony csak felfelé visz az út.

Azt hiszem, így visszagondolva, hogy a fizikai fájdalomnál sokkal rosszabb volt a lelki tusa. Megküzdeni a fejemben ugráló démonokkal: add fel, minek caplatsz itt, nem jobb lenne úgy napozni a köveken a patak mellett, mint azok ott?

És persze, amikor az embernek a foga fáj, akkor meg semmi másra nem vágyik, mint egy lelki krízisre.

Hétfön gyorsan elkocsiztunk Nürnberg mellé találkozni egy üzletféllel. Négyesben a hétfö délutánt a Franken Therme-ben töltöttük, ahol olyan mesterséges tó (és medence) van, amiben a víz sótartalma 26 % (a Holt-tengeré kb. 30%), és lebegtünk a félhomályban, gözkabinoztunk, áztattuk magunkat. Este jót ettünk egy olasznál, majd fél háromig ültünk a szálloda bárjában, aztán kicsit vezettem is, össze-vissza. Kedden keresztül-kasul bejártuk a csodavilág Rothenburg-ot, ahol már nagyon rég jártam, aztán téptünk haza Bécsbe.

Élménybeszámolók írására nincs kedvem, hangulatom, semmim. Inkább elmegyek és veszek holt-tengeri fürdösót a DM-ben.

Gyorsan azért leírom. Történt sok minden, leginkább nem publikus dolgok. Viszont anya volt kórházban, két napot, mert a vesevezetö eldugult, de még idöben ment, megcsinálták neki. Nagyon rossz passzban van azóta is, nem találja a helyét, és totál magába van roskadva.

Nehéz, nagyon nehéz, de most nem akartam hazamenni a két napért. Persze vészhelyzetben mentem volna, de én is élni szeretném az életemet/életünket. Az pedig most nagyon intenzív, nagyon sok energiát, figyelmet igénylö.

Valahogy nincs kedvem írni.