Großvate’ - du warst mein erster Freund und das vergess i nie

Reményik Sándor: Istenarc

Egy istenarc van eltemetve bennem,
Tán lét-előtti létem emlék-képe!
Fölibe ezer réteg tornyosul,
De érzem ezer rétegen alul,
Csak nem tudom miként került a mélybe.

Egy istenarc van eltemetve bennem,
Néha magamban látom, néha másban.
Néha állok, mint fosztott ág, szegényen,
Ha rossz órámban eltűnik egészen
Alter-egóm az örök vándorlásban.

Egy istenarc van eltemetve bennem,
A rárakódott világ-szenny alatt.
A rámrakódott világ-szenny alól,
Kihűlt csillagok hamuja alól
Akarom kibányászni magamat.

Egy istenarc van eltemetve bennem,
S most ásót, kapát, csákányt ragadok,
Testvéreim, jertek, segítsetek,
Egy kapavágást ti is tegyetek,
Mert az az arc igazán én vagyok.

Egy istenarc van eltemetve bennem:
Antik szobor, tiszta, nyugodt erő.
Nem nyugszom, amíg nem hívom elő.
S bár világ-szennye rakódott reája,
Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza.

November 14-én volt anyai nagyszüleim házassági évfordulója. Már mindketten az égben kóborolnak, de az a nap óta itt mocorog bennem, hogy verset kellene írni róluk, hogy ők ketten, mint égi pár. Vagy ahogy egy Faludy-versben van, hogy szerelmünk lobogóját tekerd magad köré, ésatöbbi. Csak nagyon nehéz leülni, kiüresedni, és megszülni, amit érzek, amiket belül látok.

Sosem voltam egy rendszeresen diszkóba járó csajszi. Csak akkor mentem, mikor a barátaim annyira unszoltak, hogy na, gyere már. De ezek az alkalmak örökre emlékezetesek számomra, mert estétől hajnalig gyakorlatilag meg sem álltam a tánccal, mindenféle gyorsító nélkül.

Kitáncoltam magamból a reménytelen szerelmeimet, vagy épp az aktuális titkos szerelmemmel táncoltam, és folyamatosan azt sandítottam, milyen jól is táncol. Ráadásul karcsú voltam, jól néztem ki.

Szóval kitáncoltam magamból nem csak a szerelmeket, de a boldogságomat is, és volt miért várni a hétfő reggeli iskolakezdést, mert a Semmiről lehetett beszélni, élményezni egész nap, és bizalmasabban vigyorogtunk össze az osztályban a barátokkal. Egy élménnyel beljebb kerültünk időről időre.

IGAZI fiatalság volt: önfeledt, kevésbé tudatos, de csakis a boldogságra koncentráló, vérbő, teli szeretettel, egymás iránti végtelen rajongással.

Das waren Zeiten.

A legeslegjobb aerobic-zene a világon:) Ezzel kezdtem a napot, és ez a zene olyan elszántságot kovácsol fel bennem, hogy ihaj:)

Feldíszítettük a teljes lakást karácsonyra, és a házon kívül is égtek ma este már a fények. És ez olyan jó…és az, hogy mindenki csinált valamit, apa, anya, öcsém, Anita, és én is. Kajti nyakába öcsém csengőt kötött, és nagyon édi volt, ahogy járkált és csilingelt:) De a legjobb az, ahogy lopva anyát figyelem, hogy csillog a szeme, és tetterős, rendezkedős-dirigálós, és mindeközben önmagán nevet:)

(Később a garázsban, a szőnyegen ülve Anitával kreatívkodtunk: ő készített nekem Bécsbe egy csodaszép adventi koszorút az étkezőasztalomra, én pedig alkottam egy nagyon-angyalt, akinek a drótszárnyain fenn akadt két csillag, miközben a kezeim közt született az égből. A fotó pocsék, de azért megmutatom.)

Álmomban Bécsben voltam, és anya barátnője, Margit néni hívott. - Margit néni, ugye nem azt akarod…. - De, Juditkám, anya meghalt.

Hát kész voltam, sírtam, zokogtam, így is ébredtem, majd a jeges rémület után hallgatózni kezdtem, hogy ugye ez már az ébrenlét? És anya már lenn szöszmötöl?

Hála Istennek, így is van:) Pucolja a sárgarépát, gyúrja a túrógombócot:)

És november 27. van, a házban tárva-nyitva az ablakok, ragyogóan süt a nap, és minden világít, világos, barátságos, *harmlos*, és most hagyom végre, hogy megéljem: lehet szép a világ, MOST.

Olvastam egy kommentben, hogy úgy van a félelmekkel, hogy “nevezd meg és nincs hatalma feletted”, és tényleg. Tegnap este óta itt vagyok a szülői házban látogatóra.

Pestre érkeztem, és unokahúgommal csavarogtunk kicsit és kiöntöttük gyorsan egymásnak a lelkünk felszínén kerengő dolgokat, aztán irány haza kocsival.

És ami a lényeg, és népmesés: anya tök jól néz ki, semmi, de semmi elgyötörtség nem látszik rajta, és a kedve is elfogadható. Látom, sokat olvassa a Bibliát, ott volt mellette a kanapén könyvjelzővel. Ma reggel is együtt kávéztunk, megvitattuk az eseményeket, kommunikatív volt, és beszélgetős.

És ilyenkor tényleg azt hiszem, hogy nincs is semmi baj, és az egész csak egy rossz álom, és mindig is úgy lesz, hogy bármikor is jövök haza, mindig itt lesz, ugyanúgy. Bárcsak így lenne.

Kajti folyamatos rohamban van, nem lehet levakarni, és persze nem is akarom, mert ő a világ legplüssállatabb spánielje. Ha egymás szemeibe nézünk, én komolyan elveszek, olyan szerelmes vagyok belé. Elgyengülök, ha csak futólag rá nézek és azt figyelem meg, hogy teszi le magát fekvő helyzetbe. Mert puha, nagy-nagy fekete puhaság az egész Hund, hangtalanul képes a környezetéhez olvadni. A világ csodája ő, szent meggyőződésem ez. Én pedig megtörhetetlen híve vagyok, a szó legszorosabb értelmében IMÁDOM ŐT.

:)