Rengeteg pályázat, takarítás, fözés, este zongorázásra elalvás.

Lassan vége októbernek, és remélem, a következö hónapokban már ki sem látok a munkából. Valójában nincs kedvem írni, de a háttérben sok akció és szívdobogás fut.

Viszont mielött visszajöttem Bécsbe, gyorsan leszaladtam még a könyvtárba, és a nagyon jó fej könyvtárosom ajánlott egy könyvet, amibe esténként nyakig bele tudok merülni. Darvasi László: A könnymutatványosok legendája.

Ezt írja róla a Wiki: “A meglehetősen nagy terjedelmű regény (majdnem 600 oldal) az ország három részre szakadása és a Buda visszavétele közötti időben játszódik. A mű több szálon fut, amelyek időnként találkoznak, de nem integrálódnak egyetlen nagy egésszé. A regény apróbb történetelemekből épül fel, sokszor az az érzésünk, hogy novellaciklust olvasunk. A regénynek nincs főszereplője, a karaktereket nem lehet sem morális szempontból csoportosítani (nincsenek jók és rosszak), és nemzeti hovatartozás szempontjából is nagy tarkaságot mutatnak (vannak köztük magyarok, zsidók, törökök stb.).”

Idézet egy Népszabadság-kritikából:
“Öt könnymutatványos járja ponyvás szekéren a törökök dúlta Kelet-Európa tájait. Sírásművészeknek is nevezhetjük őket. Az egyikük égő mézet sír, a másik tükördarabkákat, a harmadik vért, a negyedik apró fekete köveket… Megjelenésük és eltűnésük kapcsolja össze a tucatnyi főszereplő sorsát, akiket a Buda bevételétől annak visszafoglalásáig eltelő bő egy évszázadon át követhetünk nyomon. „Darvasi fantasztikusan gazdagon ír, s nyelvi gesztusai olyan árnyalt »csodákra« képesek, melyek még a mai posztmodern nyelvjátékok korában is kivételes elismerést érdemelnek. A történelmi regény és a csodás legendárium feszültségei a nyelvi pompa nagy és látványos burkában szinte fel is oldódnak: Darvasi narrációja, amely egyébként kikerüli vagy átironizálja mind a hagyományos regényírói, mind a hagyományos legendaírói fogásokat, impozáns és vonzóan szuverén, radikálisan szubjektív nyelvi világot teremt.”

Végre egy nyelvében és képeiben olyan regény, amibe pár mondat után beleszerettem, és végre egy regény, ami valóban a szájízem szerint való; pont erre vártam.

Anyám szerint olyan vagyok, mintha nem is a saját gyereke lennék, úgy megváltoztam. “Tíz év múlva, lehet, hogy majd igazat adsz nekem…de olyan vagy, mintha elmentél volna, és valaki egészen más valaki tért vissza, mint aki egy szekta tagja lenne és agymosáson ment volna keresztül”.

Köszönöm a bizalmat. Nem számít, hogy mondjuk magánéleti válságban vagyok, meg, hogy meg se kérdezi senki, hogy na, mi van, hogy vagy, hogy állnak most a dolgok. És igen, félrevonulok, és senkinek a felületes pofázására nem vagyok kíváncsi, mert olyannyira megterhelnek a saját gondjaim, hogy örülök, ha két lábon meg tudok állni.

De jó érezni, hogy ezt gondolják rólam, legalább adok témát, amit ki lehet beszélni.  Jól indul ez a nap is, jól fejeződött be a tegnapi is, hurrá, imádom az életemet.

Egész éjjel, közvetlenül ébredésig a nagymamám nézett velem szemben: olyan idős volt, mint én most, de nagyon nyugodt, kisimult volt az arca. Én a kezemben egy pár hónapos kislányt tartottam, az ott ugrándozott a kezemben, a lábamon, a mama pedig csak nézett, nézett. Hiába próbáltam vele kommunikálni, vagy megszólítani, beszélgetést kezdeményezni, nem válaszolt szavakkal. Viszont annál szebben, bizakodóbban, megnyugtatóan NÉZETT.

Aztán reggel felkeltem, és látom, hogy villog a telefonom. Azt hittem, egy nem fogadott hívásom van. Megnéztem, és azt írta ki: “Mama 76″. Ma van a születésnapja. Be volt még állítva rajta az emlékeztető….Hát mit ne mondjak, kicsit furán éreztem magamat.

Azt hiszem, megérett az idő arra, hogy most már lenne kedvem elhúzni tök egyedül a világ másik felére.

Ha már itt dekkolok anyáméknál, segítek neki a nagytakarításban. Ablakpucolás, meg minden, ami kell. Csinálja egyiket a másik után, én is. Aztán azt mondja: jól legyezd meg: 2009. októbere. Ez az utolsó nagytakarításom, én többet már nem takarítom így ezt a házat, ez az utolsó.

Várok pár másodpercet. Nem szólok. Végiggondolom a mondandóját így és úgy. Hogy neki ez mennyire nyomasztó gondolat lehet, mármint a betegsége, és az örökös bizonytalanság, és, hogy minden tevékenységekor erre kell gondolnia kényszeresen.

Végiggondolom úgy, hogy egy pillanat alatt kibaszott dühös leszek, leginkább arra, ahogy mondja: nem szomorúan, hanem némi fenyegetéssel a hangjában.

Végiggondolom úgy, hogy okosan végülis erre mit reagálhat az ember? Mindig ugyanazt, amit szoktam? Hogy de hát az iskolánál is ezt mondtad,  az első műtét előtt, hogy na ez volt az utolsó kilépésem az iskola kapuján? Aztán csak volt hála istennek még egy teljes tanéved. Vagy, hogy már annyiszor gondoltad ezt, és látod, még mindig itt vagy, erősen, létrára mászol fel-le, jól vagy.

Nem vagyok én sem valami fényes hangulatban, ezért végül csak annyit reagáltam, hogy erre nem mondok semmit, mert tudod, hogy mit mondanék. Félig dacosan, félig szomorúan annyit reagált: “nem baj, majd megbeszélem ezt is magammal”.

Egyébként holnap hazajön az öcsém. Eddig a szobájában aludtam. Az volt a régi szobám, az ultimate, original. A mostanit utálom. Szerintem hangulatilag, energetikailag az egész ház legelbaszottabb helye. Alapvetően utálok itt lenni. Az ágy rosszul áll, nyomasztanak a falak, az egész egy szar. Aludhatnék a szemben levő szobában, az is üres. Anyám hálója. Ő most lenn alszik régóta, egy szinttel lejjebb. Azt se szeretem. Sivár, lélektelen szoba, mint egy szállodai szoba. Kivet magából.

Szóval, nem tudom, hogy hol fogok aludni, mert sehol sem jó. Sehova sem tartozom igazán.

Ilyenkor régesrég aludnom kellene, mert holnap folytatódik a takarítás, és elgyötört leszek reggel, de az elmém ébren tart. Pedig próbálok lazítani. Jönnek mindenféle gondolatok, hogy üljek kocsiba, menjek el valahova, vagy miért nincs nekem már itt egyetlen egy barátom sem, akivel át lehetne dumálni az éjszakát (nem az interneten!), vagy miért nem fáradtam el olyan szinten az egész napos gürcölésben, hogy már órák óta öntudatlanul hevernék az ágyban. Kurvaélet, az.

A kellő tudatossággal leszülető lénynek (is, de legfőképp neki) minden momentum patikamérlegen, mértani pontossággal van kimérve. A kérdés csak az, hogy ki mennyire FIGYEL, és hogyan képes eligazodni a labirintusban. Mert az életbe bele lehet süppedni, és elfelejtjük észrevenni a Jeleket.

Rá se jövünk egész életen, életeken (többes szám! fontos!) keresztül, hogy semmi új nem történik velünk: mókusok vagyunk a magunk mókuskerekein belül, és még annyi eszünk sincs, hogy ráeszméljünk: a folytonos körbe-körbeszaladgálástól már nagyon régóta totálisan neurotikusak vagyunk. Pedig van élet a mókuskeréken túl! Sőt! Ott van az IGAZI élet.

Egy új, fényesebb, kevésbé kopott mókuskerék, vagy egy új, még össze nem piszkolt ketrec az még mindig mókuskerék, és még mindig csak egy ketrec. Mert mókusokból rókákká, kutyákká, majd szent oroszlánokká kell alakítanunk önmagunkat.

Ébresztő, emberek! Szerintetek, amiben most vagytok, és amitől “szenvedtek”, hányszor történt már meg veletek - ilyen olyan szereposztásban?(Kérdem ám önmagamtól is.) Ki tudja hányszor. Számokkal felesleges bajlódnunk, hisz egy biztos: nem egyszer.

Egyetlen oka van, hogy itt kajtatunk a Földön: hogy felemeljük szívünket a Teljességbe. És akkor álljon itt egy dal, ami nagyon szépen elmondja mindezt.

És akkor is történik kívül, belül, a világban, bennem, mellettem VALAMI, ha csak a gép előtt ülök, és bambulok a semmibe.

Ez is a győri buszpályudvaron történt. Vártam, jeges szél fújt és nagyon fáztam. Volt vagy egy órám a soproni buszig. Ácsorogtam, tébláboltam. Nem akartam a büdös váróba ülni, de kinn sem volt jó. Cigizni sem jó süvítő szélben. Túl sok volt rajtam a ruha, a testem pedig fáradt volt a korai keléstől. És egyáltalán, a szatyor az árvácskákkal, több táska, diszkomfort-érzés.

Aztán az egyik ablakban felfedeztem a Munkácsy-kiállítás plakátját.  Végigolvastam még az apróbetűseket is. (Szokásom várakozás közben mindent elolvasni. Régen a vonaton is kismilliószor elolvastam, hogy kihajolni tilos és veszélyes, ha már eluntam a könyvemet. Téli kádas fürdők alkalmával az összes sampon, spray és kencefice hátoldalait módszeresen elolvastam. Azt gyakoroltam, hogy mennyire vagyok bármilyen jelentéktelen, ún. ‘nem érdekes’ dolgokra is maximálisan koncentrálni, kizárólag az olvasottra összpontosítani és eljutni oda, hogy a szavak mögött egyszerre csak nem lesz semmi, hanem szimplán betűk egymásutánjai, mindenféle mögöttes asszociáció és tartalom nélkül.)

Na. Szóval ezen a Munkácsy-plakáton egy számomra teljesen hipnotizáló festmény volt az illusztráció. És végre, a samponos flakonok és testápolók után egy festményen is meditálhattam.

Először az összhatást néztem. Árnyas erdei út, emberekkel. Képzelődni kezdtem: milyen nap is lehet? Inkább hétvége. Milyen napszak? Nem sokkal ebéd után. Évszak? Azt hiszem, május háromnegyede. Kik lehetnek a kép szereplői? Gazdagok és szolgáik. És múlttalan gyerekek. És mit érzek, ha nézem a képet? Gondtalanságot. Minden aggodalom visszahúzódva távoli világokba. Szombat délután még a fiatal, főkötős cseléd lelke is könnyedebb, mint szokásos.

Aztán ezen elmerengtem. Egész életeket próbáltam a kép alapján rekonstruálni. Szerelmi és családi drámákat, megpróbáltam a nemesasszonyék gazdasági naplójába tekinteni. Oda lesni a szombat déli asztalra, a tányérok mélyére, szájaikba, miféle ízek is keltek ottan. Testükbe, érzeteikbe, hogy milyen lehet viselni azt a pirosas kalapot, a csipkeruhát. A karikát kergeti gyerek izmainak bizonytalanságába. Oda szagolni az útra, hogy megérezzem az erdőt, a föld szagát. Hangokat hallani, madarakét, mások párbeszédeinek fojtott moraját.

Aztán már csak néztem. Ecsetvonásokat. Technikát. Hogy a fák közt beszűrődő napfény nem más, mint pár hirtelen-sárga ecsetvonás. Hogy a gyalogútra máshogy szűrődik a fény: ott már fehér vonások jelzik. Hogy a háttérben, az erdő mélye nem más, mint újabb, keskenyebb, apróbb (térbelinek tűnő) vonalak. Hogy a pár száradt levél az úton nem más, mint elmaszatolt barna festék.

Hogy az egész egyszerre mélységes zsenialitás, egy erdei út FÉNYKÉPE (!), és hát szimpla vonalak is. Valahogy így kell nézni az Életet is.

(Aztán be is állt a soproni busz.)

Meg volt nyitva egy új levél, de nem tudtam, kinek címezzem, mit írjak benne. Voltam keleten, jártam nyugaton, déli legelőn, északi ugaron…

Fáradt vagyok az egésznapos takarítástól, és minden mástól.