A reggelt a fájdalom ambulancián kezdtük, mert anyának varratot szedtek a Z-portjából, amit másodszor kellett betenni, és leölteni, mert először megfordult és használhatatlan volt.

Aztán felértünk az onkológiára, ahol nem volt szabad ágy, így kimentünk kettesben a városba, elmentünk az Árkádba, ettünk, fagyiztunk, kávéztunk, nézelődtünk, beszélgettünk. Nagyon jó volt anyával együtt!

Végülis a steril szobába tették, mert még délután sem volt ágy. Elütöttük az időt várakozásunkban: olvastunk, beszélgettünk. Anya is kiolvasta a Fekete István Füveskönyvet, és pont ugyanazt a részt jelölte meg legszebbnek, mint amit én.

Aztán hazajöttem a fél hetes busszal, mert kivételesen benn kellett maradnia, mert magas a kreatinin és káliumszintje kicsit, és úgy volt, hogy éjjel kap infúziót, hogy reggelre jobb legyen, de már a buszon hívott, hogy a doki mégiscsak elindította nála a kezelést (este fél nyolckor:) ), és a Taxol előtt, után, Carboplatin után is kap sok átmosót.

Félt, mert egyedül van, és múltkor is jött az allergiás rohama, de szerintem az csak azért volt, mert a nővér akkor nagyon feltekerte az infúziót, és pillanatok alatt belé zubogott a méreg. Mindenesetre folyamatosan hívogatja valaki:), úgyhogy talán kicsit így könnyebb, és legalább holnap délelőtt már jöhet is haza (remélem, lesz időben zárójelentés).

Hát ennyi történt ma, drukkoljatok neki!:)

(Még jó, hogy van az ún. művészet, ahová traumákat át lehet emelni.) Ez a mai tragédia, amiről hallottam…ha csak egy pillanatra is eszembe jut, úgy a földhöz csap, hogy nem győzök magamhoz térni. És mi vagyok én, hogy engem földhöz vágjon? Mi van az érintettel? Mostanában nem érintett meg mások személyes sorscsapása ennyire, mint ez az eset. Ez a kibaszott tragédia olyan, mint egy Arany-ballada. Nagyon-nagyon kivagyok tőle.

Kell, szabad, illik, felesleges. Ezek után a főnévi igenevet ragozva használjuk. Aki így beszél, azt én mindig megjegyzem magamnak.

Visszaolvasva előző posztomat, rávilágosodtam, hogy a kapitális giccs és nyál, ami termelődik bennem, mire kijön (kiíródik), addigra hányingerem van tőle (magamtól), és rájövök, hogy jobb lett volna magamban tartani.

Úgyhogy most gyorsan ide írok valami csúnyát, csaknemmerem. :D

Fogtam ezt a vékony dongájú könyvet, és ledőltem olvasni, mert már fáradt voltam a nemalvástól. Ez a könyv ringató csónak. A harapnivaló levegő szédítő szaga az agyban. Elgyötört lábfej felszabadulása, ha a bakancs lekerül a nagy túra után. Az első bebocsáttatás a Szerelmes ágyneműi közé. Békítő gyónás halálos bűn után. Megtérés az anyaföldbe. A szomjazó szájának akkurátus csüngése a forrás vascsövén. Egy nagyapa kegyelemből font fejsimítása. A romokon is keresztül osonó tiszta fény. Szerelmes ölelkezés többszáz éves tölggyel. Ősök hamvainak pergetése a szív szitáján. Felkapaszkodás egy csillagkép törékeny vázára. A gyarló ember megrendülése, amint a  Végtelen megsuhintja. Mély tapasztalat, magasságos üdv.

*    *    *

“Május volt akkor, távoli, érintetlen május künn a határban és benn a szívünkben. De erre akkor nem gondoltunk, csak éreztük, mert fiatalok voltunk nagyon - hét-nyolcévesek talán -, amikor még mienk volt minden csrebogár az út menti bokrokon, és minden vércsefészek a reszkető jegenyéken. Azt hiszem, akkor boldogok voltunk, ámbár ezt nem tudtuk, hiszen éppen ezért voltunk boldogok.

A mi ifjú szívünket nem bántotta a múlt, nem bántotta a múló gyász hamuja és pernyéje, mi szerető vidámsággal gondoltunk azokra, akik nemcsak voltak, de emlékeinkben élnek, amíg mi élünk.”

“Nem szerettem a tavaszt, és nem is szeretem. Olyan, mint a hisztériás fiatal anya, aki felelősség nélkül szüli meg utódait a földben, a föld alatt, a fákon, a levegőben, a fészkekben, vackokban, mégpedig mindig sietve, hogy aztán az egész virágzó, rügyező, fészkelő mászkáló, úszkáló, daloló, fütyülő, pelenka nélküli menazsériát egyetlen, túl meleg vagy túl hűvös napon átrázza a dajkáló, megtartó, szoptató, etető, őrködő szent Anya, a Nyár kötényébe. Mintha azt mondaná: “Unom az egészet, csinálj velük, amit akarsz…” - ezzel aztán el is tűnik, bár egyesek szerint dalolva, táncolva és állandóan szeretkezve körülkeringőzi a világot, fürödve az örök nászban, virágban, énekben, dalban, meg nem unva soha, mert a szerelmet összetéveszti a szeretettel, és a fájdalomtól sós és keserű pusztulást a magvetéssel.”

“Hallgatom a szívem. Ha majd egyszer megáll, és elszakad a testemtől az, ami én vagyok, lehajolok még egyszer, és megcsókolom a szívem; megcsókolom, mert szeretett engem és szerette az egész világot. Jól tudom: a fényt a szemem itta, a dalt a fülem fogta, a simogatást a kezem érezte, szép utakon a lábam vitt, és a gondolatok a fejemben születtek, mint az ég távoli villódzása, de mindezt a szívem gyűjtötte össze, és belőle lett minden, ami Szeretet.”

(Almárium, Fekete István Füveskönyve)

Múltkor ugye kihoztam több Polcz Alaine-t. Hát, sajnos egyetlen egyet sem tudtam elolvasni, nagyon nem az én világom a nő. Aztán ott voltak a Závada-könyvek. Ők sem. Már a Jadviga párnáját, majd’ tíz évvel ezelőtt, azt sem tudtam végigolvasni. Készült belőle film is: nagy unalommal ültem végig a pécsi Urániában. Tehát mind visszavittem.

Hoztam helyettük másokat:

• André Romijn: Antonio Vivaldi titkos élete
• Fekete István: Derengő hajnal
• Fekete István: Almárium
• Ilf-Petrov: Tizenkét szék
• Ilf-Petrov: Aranyborjú
• Spiró György: Feleségverseny

Egy tragédia kapcsán, csak ennyi.Többet nem tudok írni.

“Erdõszélen, erdõszéli
tölgy tövében volt egy ház.
Abban lakott hét süntestvér:

Sün Aladár,
Sün Piroska,
Sün Adorján,
Sün Dorottya,
Sün Demeter,
Sün Tihamér
s a legkisebb:
Sün Balázs.

Hogyha jól bevacsoráztak
Szûk lett nékik az a ház,
S elõfordult ilyenkor,
Hogy kívül rekedt Sün Balázs.

Furakodott, nyomakodott
Morgott, perelt dühöngve
Semmit se ért, mit tehetett,
Lefeküdt a küszöbre

Telt az idõ, múlt az idõ
Éjre éj és napra nap
Egyre többször fordult elõ,
hogy a házból a legkisebb kimaradt.

„Ebbõl elég! Torkig vagyok!”
kiáltott fel Sün Balázs
„Sokan vagyunk,
s kicsi nékünk ez a ház”.

„Éppen ezért én elmegyek
Szerbusz néktek hat testvér
Sün Aladár,
Sün Piroska,
Sün Adorján,
Sün Dorottya,
Demeter és Tihamér!”

Miután így elbúcsúzott
Fogta magát, elindult
Lába nyomán
Porzott a vén gyalogút.

Így baktatott, így poroszkált
Szomszéd tölgyig meg sem állt
Ottan aztán sürgött, forgott,
Árkot ásott, falat emelt,
Tetõt ácsolt, ajtót szegelt,
És mire a nap leszállt,
Épített egy kalyibát.

„Így ni! – mondta – most már végre kényelmesen alhatok!
Nem tolnak ki
a küszöbre a nagyok!”

Falevélbõl ágyat vetett
Kényelmeset,
belé feküdt s hortyogott
hogy csörögtek
s remegtek az ablakok.

Éjféltájban vihar támadt
Hajlítgatta a vén fákat
Fújt a szél nagy zajjal ám
S arra ébredt, hogy zörögnek
A kalyiba ajtaján.

„Ki az? – szólt ki fogvacogva -
Ki kopogtat éjnek idején?”
„Mi vagyunk az – szóltak kintrõl
Mi vagyunk a hat testvér
Sün Aladár,
Sün Piroska,
Sün Adorján,
Sün Dorottya,
Demeter és Tihamér!”

„Elvitte a szél a házunk,
engedjél be,
ázunk-fázunk idekinn,
csurom víz a kabát rajtunk
és az ing!”

„Jól van, jól van
- szólt Sün Balázs –
Jövök már”
S fordult a kulcs, nyílt a zár.

Betódultak mind a hatan
Tele lett a kalyiba
Kérdezte is Sün Tihamér:
„Mondd csak testvér,
nincs csak ez az egy szoba?”

Lefeküdtek, elaludtak
S arra ébredt Sün Balázs:
Újra kicsi lett a ház!
Mert az éjjel ide-oda lökõdve
Kiszorult a küszöbre.

„Ejnye! – mondta fejvakarva –
Mit tehetnék? Megnövök!
S akkor talán nem lesz ágyam,
Nem lesz párnám a küszöb!” 

Haj beszárítva, lábkörmök manikűrözve, padlizsánszínben, kezeim szintén, szemöldököm szedve, festve, végre. (Az élet apró, de annál fontosabb, és egyensúlyozó örömei.)

“Egy hoppra” - ezt a kifejezést Erdélyben hallottam Bucsin-tetőn, egy édes kis nő szájából; annyit tesz, hogy hirtelen, jó gyorsan, pikkpakk.

Egy hoppra itt termettem a szülői házban. Éjjel utaztam a kedvenc magánbuszommal. Éjfélkor még a vösendorfi IKEA-nál várakoztunk, fél hétkor pedig már gördültünk is be a ház elé.

Sopronnál mindig szünetet tart a busz (hiszen Stuttgart-ból jön), és nekem mindig olyan magam-vigyorogtató, hogy a Shell-kút oldalában van egy fényplakát, Müller Péter Varázskönyvét reklámozza. Itt szoktak az utasok - köztük én is - elszívni egy cigarettát. Én olyankor állok ott, nézem Müller nagy mosolyát, és szeretem, hogy a “határon” mindig itt vár rám hűen és ő köszönt.

Sokat zötykölődtem, de hát ez így szokott lenni, nem volt baj, mert a fülemben zene szólt, fejben videóklippeket forgattam (erről még külön írok), aztán ahogy meg- és felteltem a zenével, és már fájni kezdett a fülem (a legapróbb fülbedugós fülhallgató is bántja a fülem, mert olyan pici), inkább hallgattam a motorzúgást, meredtem bele az éjszakai ködbe, erre fordultam, arra fordultam, pillanatokra álomba zuhantam, aztán újra csak figyeltem az éjszakát, és, hát nagyon jól éreztem magam. Mert gondolatban imádtam a férjemet, gondolatban már anyukámat öleltem, és Kajtit gyúrtam szanaszét. Szeretek elindulni, de szeretek megérkezni is.

Most pedig itt a háziorvos, és anyától vesz vért, és ha jól hallom, sikerült neki, mert távozik. Én pedig megyek anyával kávézni, szép napot mindannyiunknak!

Minden kedves németül tudó olvasómnak ajánlom az újfent a linklistámba felvett Alles Schall und Rauch c. igényes és elgondolkodtató blogot. Kicsit más szemszögböl mutatja be korunk eseményeit, természetesen az agyonmanipulált bérenc hírközlésen túlról.