Ma megnéztük anyával a terheskiskönyvét, amikor velem volt várandós. Nagyon érdekes, és izgalmas volt látni, hogy a magzat (én) először 1977. április 25-én mozdultam meg. Látni, hogy 1977. szeptember hatodikán “javaslat: kórházi felvétel azonnal!!!’”, és egy másik szó, ami azóta is áthatja a lelkemet: “GEMINI???”.

A reggelt egy piacozással indítjuk: unokahúgom, öcsém barátnője és én. Nézelődés, paprikaválogatás, trécs, szombati piacnap, az az igazi, klasszikus, Baján.

Ebéd után először elvégeztem a minden jóhoz szükséges előkészületeket: lesöpörtem az utcát, felszedtem a szilvát a ház előtt, leszedegettem a száraz muskátlivirágokat, és a hibiszkuszokról az elnyílt pamacsokat. Felsöpörtem a járdákat, majd a fenti teraszon is. Ezután felporszívóztam, és kihordtam a kerti párnákat, kinyitottam a napernyőket.

Aztán jött Kajti fürdése. Minden egyes alkalommal forró szerelemre lobbanok a Hund iránt, mert elképesztő az okossága, ahogy szakszerűen viseli, hogy fürdetem, masszírozom, csutakolom, és csavarom ki a füleiből (konkrétan!) a vizet!:) És csak néz rám, bámul, én pedig folyamatosan dícsérem. Semmi fröcskölés, semmi türelmetlenség, semmi izgágaság. Ő nagyon is tudja, hogy neki most jó, és mégjobb lesz.

Aztán a szépségbe, tisztaságba, mélyen duruzsoló őszi, de annál melegebb sárga fényekbe ültünk ki: apa, anya és én. És beszélgettünk. Anya az élményeit, félelmeit, mindenféle hétköznapi dolgainkat. Hármunk szövetségét éltük nagybetűsen.

A nagy családban, főleg úgy, hogy mindenki egy zsákutcában lakik gyakorlatilag egy háromszög csúcspontjaiban, az is jó, hogy az ilyen erjedt gyümölcs illatú délutánokban egyszercsak elkezd szivárogni mindenki a teraszunkra. Jött unokahúgom, és mindenki szép sorban, anya testvérei, keresztfiam, öcsémék, és egyszerre csak ott ültünk, immár a sötétben, iszogatva, sztorizgatva, politizálva, nevetgélve. A világ mélyén, vérségi kapocsban, és arra gondoltam, miközben természetesen apám vitte a szót, hogy de jó is lenne látni azokat a láthatatlan szálakat, amik átszőnek, egyetlen nagy tarka térségévé boronálnak minket itt, a csillagok alatt, az egyre frissülő levegőben, mígnem az óramutatók hazakergetnek mindannyiunkat, kiket a zuhany alá, kiket álomba, azzal, hogy másnap reggel horgászni kell, de mindannyiunkat - biztos vagyok benne - valami leülepedett béke- és elégedettségérzettel, amit a család tudata ajándékoz: hogy nem vagyunk egyedül, hogy tartozunk valakikhez, és hozzánk is tartoznak és van saját szívcsakránk ebben a zsákutcában (a kertünkben a sziklakert), hogy óvóhelyünk van a Földön, halleluja.

“Újabb Márai-regény megfilmesítésére készül Sipos József, az Eszter hagyatéka című film rendezője: a Vendégjáték Bolzanóban különlegességét az adja, hogy a forgatókönyvet maga Márai Sándor írta.”(MTI)

Nem friss a hír, de én most találtam rá, csak mert próbáltam megkeresni online formában a regényt: újra szeretném olvasni azt a - ha jól emlékszem - két oldalt, ami semmi másról nem szól, mint arról, ahogy Giacomo megcsókolja azt a nőt.

Mindenesetre ugyanaz a valaki készíti ezt a filmet is, mint aki az Eszter hagyatékát csinálta. Az katasztrofálisan gyenge, hiába Cserhalmi, Nagy-Kálózy undsoweiter.  A Bolzanonak annyira negédes a sztorija (és annyira jó is), hogy csakis valami hollywoodi (de méginkább franszia) nagy volumenű kosztümös filmet tudnék elképzelni belőle. Vagy mondjuk Szabó István, ő ért a finom rezdülésekhez.

(suttogva, kedvesen) - Alszoool? - kérdezem anyát.
(suttogva, kedvesen) - Igheeeen - válaszolja.

Szívet melengető.

De jó! Hazajött öcsém és barátnője, egyből élénkebb a lakás. Megyek pörköltet főzni, szorgoskodni. Anya pihen, olvasgat, éjjel kicsit rosszabbul volt, de gyorsan megivott megint egy pohár calcimuscot, mert kezdődött az izomrángás. Borongós, nedves az idő, de most ezt is szeretem.

Hiába volt már hifink az albérletben anno, azért volt nekünk régi, nagyon jó minőségben megszólaló (LEOWE!) lemezjátszónk is. És az, amikor sötétedés után értünk haza, Annácska elvonult a szobájába, és egyszercsak felzendült ez a szám, én akkor annyira, de annyira maradéktalanul boldog voltam, és hálás, mint ritkán.

Megteltem hálával az egész élet iránt. Most is, ebben a pillanatban érzem az akkori lakás illatát, azt a ruhát érzem magamon, amiben szerettem lenni “otthon”, és lelki szemeimmel kinézek a konyhába. Látom a lábost, a poharakat, a szemközti ház fényeit (ahol mindig csókolózott egy pár), tudom, hogy épp hétfő van, és ősz, szeptember vége, és boldog, boldog, megtelt vagyok, mert imádom a barátaimat, az egész életemet. (Hova tűnt a Tanita Tikaram egyébként?)

Azt el is felejtettem mondani, hogy tegnap Pécsett láttam egy igazán, szó szerint zavarbaejtően csodaszép nőt. Volt vagy 185 magas. Hosszú, fodrokból varrt narancssárga szoknyát viselt, és fekete topot. Nem volt gebe, de karcsú volt. Nem az a mostani trendi gebe, hanem tökéletes formájú nő.

De az arca! Úgy volt festve, mint valaki az ezeregy éjszakából.  A hullámos haja lazán feltűzve. Egyszerúen egy Jelenség volt. Kézenfogva sétált a barátjával.

Persze a buszmegállóban álló balfasz sportnadrágos, ormótlan, stílustalan, bevörösödős fiúkák félhangosan röhögték ki, hogy “na mivan, ez meg honnan csöppent ide ebben a rokolyában”. Aszittem, közéjük vágok. De csak azt gondoltam, hogy kis beszari pöcsök vagytok ti még, öcsikéim.

…ebben is van, nem is egy. Munka közben édes a zenehallgatás. Az MR2-n ment Odett, hát megnéztem youtube-on a klipet is. A dallam tetszik, ha angolul énekelne, azt gondolnám, valami tinglitangli Cranberries-imitáció, de hát ehhez a számhoz Müller Péter Sziámi írta a szöveget…

Nem vagyok elég elvonódott MPSZ szövegeihez (zenéihez meg főleg), na de azért bocsánat, ez a dalszöveg úgy döcög, hogy kirázza belőlem a lelket. Egyszerűen igazán BÉNA. A szám felére már konkrétan nyűgös leszek ettől a nyivákolástól, pedig a csajszi hangja még jó is. Ha ezt MPSZ énekli, akkor aszondom, jaja, ez pontosan olyan sziámis, na de így? És a klipben az a csajszi (nem az énekes), ő, hogy Tornóczky Anita elhíresült kérdését idézzem: “ezt most akkor így hogy?“.

Ez az utca, ahol az egyetem BTK-TTK-ja található. Tegnap nosztalgia-buszoztunk ugye anyával, és mikor indultam haza, akkor is ott állhattam a harmincas buszmegállójában, a jelenlegi egyetemisták közt.

Néztem a buszmegállóval szemben a Paulust: sokat ücsörögtünk itt Annával, Évivel, órák közti szünetekben. Akkoriban még csak egy összetákolt kis terasza volt, műanyag székekkel, nem úgy mint most: műanyag-rattan székek, puccos miliőben.

Az asztaloknál gazdagnak tűnő egyetemisták beszélgetnek, harsányan, életvidáman, mint valami újgazdag gyülekezet (pedig btk-s tarisznyák elvileg, hihi). Mindenki fogyaszt, kávézik, csörömpölnek a kések-villák-kanalak, van pénz, sok, amit költeni lehet és muszáj. A Paulus már régen sem volt egy olcsó hely, de most?

A buszmegállóban csajok és fiúk örömködnek, ahogy összetalálkoznak. Szinte mindenki puccba vágva, új táska, új cipő, vasalt haj (amitől úgy néznek ki, mintha csak most léptek volna ki a fodrásztól), bizsuk fülben és nyakban. Erős smink, de mindenképpen SMINK. Sok csajon magassarkú. Úgy néznek ki, mintha sokat keresnének valami jó munkahelyen. Fiatalok, elvetemültek, nyomulósok, övék az élet, és az öregekre megvetéssel, érzelemmentesen néznek. Lelkeikben teljesen elhatárolódva tőlük.

Pedig még semmit sem csináltak: tanulnak, jegyzetelnek (laptopba?), ellógják az órákat, és hétközben PEK-bulikban évődnek (egyáltalán van még PEK?).

Úristen, de távoliak ők. Amikor mi voltunk egyetemisták, persze, akkor is volt egy-két “megcsinált” lány és fiú, de az átlag jóindulatú slamposságban járt. Persze, akkoriban még nem is voltak H&M-ek, Takko-k, NewYorker-ek, amik nyomatták volna a mainstream divatőrületet, amit muszáj követni.

Buszmegállós beszélgetéseikben előszeretettel alkalmazzák ezt a kibaszott idegesítő “én úgy gondolom” - mondatkezdést, és ahogy figyelem, hogy kommunikál egyik a másikával, szinte mindben ott húzódik sunyin az az alapmotiváció, hogy mindenki előtt menedzselni kell magamat (különben lemaradok, beelőznek).

A Széchenyi-tér felé közeledve anyával mosolygunk egymásra, ahogy egy idegesítő hangszínű fiúka önfényezésének vagyunk tanúi. Orvos apukájáról beszél, és a konklúzió: “- Ja, igaza van apámnak, az orvosnál már csak a gyógyszerész a jobb. Egy orvoslátogató, hopp egy hétvégi törökországi nyaralás. Nyugodt életem lesz, az biztos.” Nevetése lenéző, kevély. Édesfaszom…Aztán mikor leszállunk, megnézem az arcát is: már most olyan, mint egy sznob faszfej, aki hobbiborász, squasholni jár, kissé megcsúnyult és megereszkedett feleségétől nem válik el, de ropogós szeretőt tart, és a Mindentudás Egyeteme gyűjteményes kötetei ott figyelnek a polcain, minden könyve új, és betöretlen, és végül is egy gőgös Polgár.

Hol vagytok, bénácska btk-szakos lányok és fiúk, egyszerű-csinos, emberszagú fiatalok?

A lehetőségek (és megvalósulásuk) is végtelen. Valahol olvastam minap, hogy mindenkivel minden megtörténik egyszer.

Nagyon korán lefeküdtem, és szó szerint beájultam, olyan fáradt voltam, de óránkénti ébresztésre beállítottam a mobilt, és hívtam anyát. Reggel hatra folyt le neki a teljes kezelés, de azt mondta, sokkal jobb volt, hogy már a Z-portját tudták használni. Azon kapta folyamatosan magát, hogy mereven tartja a kezét, szegénykém, azt hitte mindig, hogy a kézfején van a szerelék. Sokkal könnyebb volt így felkelni, hogy nem szúrkált a tű az érben. A taxol-carboplatinon kívül még plusz négy liter átmosót is kapott.

Na de azóta csak vár, vár és vár. A sterilszobában egyébként valamitől iszonyatos büdös van, és most főleg zavarják a szagok ugye. Orvos láthatáron sincs, tehát nincs zárójelentés, pedig már úgy örültünk, hogy nyert egy napot, és reggel már itthon pihenhet a szélesre tárt ablak alatt, a friss levegőn. Az egész egészségügy egy hatalmas türelemjáték.

Nekem éjszaka olyan fejfájásom volt, mint még soha. Nyomott a fülem, a torkom pumpált, ha csak a szemgolyóimat elfordítottam, már az is elviselhetetlen fájdalom volt. Ráadásul azt álmodtam, hogy elkaptam a H1N1 vírust:)

Szóval várok, hogy indulhassunk anyáért.