Hajnalban (?) arra ébredeztem, hogy A. kelteget, mert álmomban nagyon édesen kacarásztam. Életemben, ha három ilyen esetre emlékszem, hogy arra ébredek, nevetgélek, de valami olyan fantasztikus élmény, amitöl napokig valami ártatlan lebegésben tudok leledzeni. Félig még az álomban voltam (szilvákat nézegettem valakivel), de félig már ott a sötét szobában. És pontosan olyan érzetem volt, mint mikor egy bébi talpát csiklandozhatja egy angyal.

Totál kirelaxált aggyal ébredtem egyébként, és ezt leginkább annak tudom be, hogy elalvás elött sikerült teljesen ellazítanom magamat (plus az évás beszélgetés is kisimított), végigmentem gondolatban a lábfejemtöl a fejem tetejéig minden egyes porcikámon, és hagytam, hogy csorogjon belém az istenke fénye.

Élek és majdnem virulok, rengeteg minden zajlik bennem, amiket majd egyszer, a kellö idöben ki is fogok fejteni. Mindenestre igaza van Gandalfnak, mikor azt mondja, hogy egy igazi varázsló sosem érkezik se túl korán, se túl késön, hanem mindig a legmegfelelöbb idöpontban.

Egyébként tegnap este megnéztem végre az összes Gyürük urát, és hát persze teljesen beleszerelmesedtem a történetbe, még a Drágaszágot is imádtam (és azóta szeretek is úgy beszélni:)*), és mivel - szánom-bánom bünömet - még nem olvastam a könyveket, hát ez lesz a következö nagy olvasási projektem.

Ma este pedig újra voltunk Eva-nál, akiröl már korábban is írtam, és ismét nagyon jót beszélgettünk. Feltöltödve jöttünk haza.

És még volt olyan is, hogy elalvás elött verset írtam fejben, de belealudtam, reggelre pedig csak valami kusza gondolat maradt az egészböl, valami olyasmi, hogy milyen az, mikor az Isten a fényt a földre csorgatja (merthogy az Örségben káprázatos a vénasszonyok nyara). És ha már Isten, és fény, hát nem állok félre a lecsorgó fény elöl, hanem inkább alá, hadd jöjjön belém a fejem búbján, aztán, ígérem, eresztek a földanyának is, hogy lombosodjanak az árvácskáim és még harapósabb-zöldebb legyen a fü.

*legföképpen ezt: “szietni kell, hobbitockák, dorszan, dorszan, mert meglátnak:)”

A hétvége utolsó állomása véletlenszerüen a jáki templom volt. A bejárattal szembeni padon magamra ismertem valahogy.

Az Örségben voltunk.

Mielott agyalna mindenki: ugyanugy szeretjuk egymast, nem valunk el. Nem a kapcsolatunkhoz van koze a szetkoltozesunknek, hanem egyenkent szemelyes dolgainkhoz, a masiktol fuggetlenul. Nem veszekszunk, nincs haccacare, nincs semmi baj, nem vagyok kibukva, ugyanugy osszebujva aludtunk, stb, ez az egesz SZEMELYES ugy, a szeretetunktol fuggetlenul.

Visszajöttem Bécsbe, de ezzel a lendülettel költözöm is (egyelöre) haza. Nincs másik nö, nincs cirkusz, a mi életünk annál kifinomultabb, aminek most kb. csütörtökön pontot teszünk a végére. Ahogy mindig is mondogattuk magunk között, új kalandok várnak.

Le akartam feküdni, de ide bilincselt a géphez. Este láttam a tévében egy riportot, hogy hazaérkezett Méder Áron, aki három éve vitorlázott óceánokon. Most harminc éves.

Először a hajónaplójába olvastam bele. Már ott lenyűgözött, hogy semmi sallang, csak technikai adatok, mit evett, pár szó az élményekről (ilyen egy igazi Störr kapitány!). Aztán felfedeztem a képgalériáját is.

Egyszerűen bámulatos, elképesztő, miken mehetett keresztül lelkileg (is) ez az ember. És az, hogy nem tudjuk uralni, de a szemünkbe, a tekintetünkbe ég minden apró tapasztalat. Nézem ennek a fiúnak a tekintetét, és nem, szóhoz sem jutok, ezt nem lehet elmondani, mi minden verődik vissza a szemekből. Csak valahol mélyen, a szív mélyén s e j t e n i.

Nagyon tisztelem a teljesítményéért, és vele örülök, a tapasztalatainak, megpróbáltatásainak, erejének, kalandjainak, annak a megszámolhatatlan élménynek, amik már őt magát képezik.

Nagyon örülnék, ha egyszer olvashatnám a könyvét, de van egy olyan érzésem, hogy lehet, megtartja magának. Nem tudom, olvasta-e a Pi élete c. könyvet. Szívesen ajánlanám neki.

Ő az.

Ma tizenegytől ismét nyüzsgött a ház: itt volt mindenki, főzte apa a halat, beszélgettünk egészen délután négyig a teraszon, keresztanyám a hintaágyban szundított, a szupercsajok (öcsém barátnője és unokahúgom) napoztak, és minden teljesen kerek-egész volt.

Most ünnepeltük a születésnapomat: és valami olyan csodálatos kőből faragott, cirkalmas, barokkos, ősi leletnek is beillő, vidám arcú békegalambot, és egy a keresztanyám szaporította extra kaktuszféleséget kaptam, hogy folyamatosan az elvarázsolódottság állapotában voltam. Imádom a családomat!

Vagyunk házasok. :)

Nagyon-nagyon tízpontos film, írni sem lehet róla. Látni kell, átélni, érezni. És sokat rágódni az egészen, majd a legutolsó mondaton.(!)