Nehéz lesz megbocsátani azt, amit ma az anyámmal műveltek.

Hát a mai pécsi nap….én nem tudom, mintha átok ülne rajtunk. Először is a fájdalom ambulancián nem tudták visszafordítani anya Z-portját, így majd szeptember 7-én újra felvágják, helyreteszik, levarrják. Az onkológián új nővér, akinek köszönöm, innen is, hogy megkavarta a szart, és így megint saját határainkat feszegethettük, azaz reggel tíztől este háromnegyed ötig várhattunk arra, ami máskor tíz perc, nevezetesen, hogy minden oké, mehetünk haza, másnap kemó.

Anyám kisebbfajta idegösszeroppanást kapott, végigbőgte hazafelé az utat, én pedig olyan idegben voltam, amit már nagyon-nagyon utálok érezni. Nem baj, okosok, vegyetek el mégtöbb pénzt a magyar egészségügyből, aztán majd lehet figyelgetni, mire képesek vetemedni széles, elkeseredett tömegek, szavazattal, így, úgy, amúgy.

Az ilyen napok után annyira negatív vagyok, és olyan bosszú fortyog bennem, ami leírhatatlan. Aztán nyelek nagyokat, és az egész itt marad bennem, nem jön ki sehogy, nem sülök el, és ennek nagyon nem lesz jó vége.

Nagyon kimerült mindenki, és őszintén, a tököm tele van azzal, hogy állandóan a türelmemmel játszadozik a világ, az univerzum, a jóisten, jómagam.

Reggel átmentünk Sopronba, hogy onnan induljak haza. Aztán kiderült, hogy aznap épp nem közlekedik a győri 11-es busz, így eléggé idegbajos lettem, végül úgy oldódott meg az egész, hogy A. elvitt Sárvárra, oda pedig eljött értem apa.

A.-val Sárváron lődörögtünk, ettem fagyit, ő pedig kókuszgolyót, aztán A. haza, én pedig várakoztam apára, aki meg is érkezett. Míg vártam, figyeltem az embereket a Fagylaltkertben. Ahogy jön egy terebélyes, 50-60-as asszonyság, és a bicikli hátsóüléséről lekapja fél karral az unokalányt. Az olyan érdekes volt. Egyből a karjaimban éreztem én is a mozdulatot, ahogy engem, régen, kislányként emeltek le az ülésről, és aztán ahogy én az öcsémet. Aztán a fagyizók sütizők ebben a békebeli cukrászdában, ahol nem flancos műsütik voltak, hanem mintha csak egy háziasszony készítette volna őket. Jöttek a vakációzók, akik fürdőznek a termálfürdőben, és most pedig uzsonnáznak. Olyan békés, kiszámítható, ártalmatlan délutáni hangulat volt a Városháza előtti téren. Olvastam közben az újságot, néha megnyaldosott a szökőkút vízpermete, megborzongtam, felnéztem a felhősödő égre, és arra gondoltam: én dél felé haladok, ott verőfény vár.

Aztán egyszercsak ott volt apa az utca túloldalán és indultunk hazafelé, mert várt a családi banzáj, bográcsozás, rétesezés, aztán majd kedd-szerda megint kemó. De ennyire nem szaladnék előre.

Sok-sok boldog, kikerekedett pillanatom volt útközben. Látni a Balatont, Badacsonyt, a Kőröshegyi-völgyhidat. Árválkodó csodaszép napraforgót az útszélen, dombos, lágy vidékeken autózni, közben beszélgetni (kicsit megint apám kicsilánya lettem), letérni az autópályáról, hogy néptelen, tüneményes falvakon hajtsunk keresztül, ahol még virágzanak azok a tipikus, régi időket idéző igazi virágoskertek.

Bekocsizni Bálványosra, a kis zsákfaluba, ahol, amint véget ér az út, kis fogatos, víg kedélyű lakó igazít minket útba Tab felé. Nézni azt a nyugodt süppedtséget, ahogy ebben a szerpentines (bizony! a faluban szerpentin van!) falucskában élnek szombat délután az emberek (és a történelem hülyegyerekként ténfereg az utcákon).

Megállni gyorsan az útszélén, kiszaladni a porba, hogy lefotózzam a Kőröshegyi-völgyhidat, rácsodálkozni a hídtól nem messze vágtázó lovakra, szívni magamba a balatoni dombok dorombolását, áthajtani Tengődön, meglesni Ági vállig érő, gazos házát, ami mégiscsak sok bulit idéz fel bennem, míg végül hazaérkezünk, ahol a teraszon az egész népes família már eszi a gulyást, tolja befelé a mákos-szilvás rétest, Kajti levakarhatatlan, én nagyon fáradt, de minden jó.

U.i.: És akkor rákeresek Bálványosra, és ezt találom: “Véget ért Bálványoson a 2008-as falunap. Elkelt a tombolán a rengeteg ajándék, köztük két malac és egy pónicsikó.” Hát nem tök jó?:)

Erdőkkel körülvett dombok között bújik meg a 600 főt számláló aprófalu a Balatontól 15 km-re. A Kaposvárt Szántóddal összekötő közútról 10 km-re a Balaton előtt Kőröshegynél kell elágazni Bálványos felé. A településen 629 fő él. Érdemes egy kis időt szakítani és letérni Bálványos felé, hogy megérezzük a múlt század hangulatát, melyet a szép tornácos házak és a két templom idéz fel. (forrás: balvanyos.blog.hu)

“Én gyűlölöm a hazámat!” Lehet-e ennél súlyosabb, végtelenebb, iszonytatóbb mondás? Lehet-e ennek a mondásnak megfelelő érzés? Lehet-e tett, melyben ez érzés megtestesülhet? Ismer a történelem óriási alakokat, kik e szót kimondták. De azok mind összeroskadtak alatta.

Gyűlölettel csapta be Róma kapuját a kiűzött Coriolan, s mint síró gyermek tért vissza a kaputól, midőn kezében volt a bosszú. Átkozódva futott el a csatatérről Salamon, hol hazája népe koronájától fosztá meg, s mint vezeklő remete tért vissza a fehérvári templom küszöbén hazáját megáldani.

Belizár háromszor meggyűlöli hálátlan hazáját, s midőn ellenség közelít hozzá, háromszor menti meg végveszedelméből; az utolsó bánat megöli.

A vén Foscarinak megszakad a szíve hazája gyűlöletében. Bolivár odadobja koronáját meggyűlölt hazájának, de nem harcol ellene. Béldi Pál meghal a börtönben inkább, mintsem gyűlölt hazájának idegen segéllyel fejedelme legyen.

És Krisztus, midőn a keresztfán küzd a halállal, azt mondja: “Bocsáss meg hazámfiainak, atyám”; azon hazafiainak, kiket három nappal elébb oly isteni haraggal elátkozott!

Meg kell törni, le kell roskadni e gondolat alatt mindenkinek, legyen az ember vagy ördög vagy isten, amíg lelke körül annak a földnek a porát viseli, amelyet gyűlölni akar.

Nem lehet gyűlölni a hazát. Ahhoz nincs elég nagy lélek.

Hanem eladni: az lehet. Ahhoz éppen nem kell lélek.

Nem gyűlölte Ephialtész Hellászt, csak eladta.

Távol legyen, hogy piedesztált rakjunk a törpék alá, s mint démonokat mutogassuk be őket.

Ephialtész nem volt démon. Bizonyosan mellőzte Pauszaniasz valami hivatalosztásnál, vagy tán egy theszbiai legyőzte az olimpi játékokban; tán gazdag özvegyet akart elvenni, s az elutasította a kezét, vagy lehet, hogy Epikurosz követője volt, s nem volt hozzá elég pénze, talán a hitelezői szorongatták, s az arkhónok nem voltak pártfogói. És aztán Xerxés biztatta, hogy ha elfoglalhatja Hellászt, megteszi szatrapának Tesszália felett. Bizonyosan így volt.

Erre aztán Ephialtész azt monda, hogy gyűlöli a hazáját. Pedig nem igaz - csak jól akart belőle lakni.” (Jókai Mór)

Ajánlom sok mindenki figyelmébe Attila sorait.

“Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd,
ha majd nem leszünk!…” - megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!

… Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.

…

A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.”

Most (is) például olyan lelkiállapotban vagyok, hogy ha lenne olyan csodagép, amibe be lehetne ülni, kicsit rázna, zötykölne, szétvágná az agyamat, de utána úgy lehetne kijönni belöle, hogy a fö problémáimon túl vagyok, hát én azért fontolóra venném, hogy beleülök. Tudom, én, tudom, hogy az út maga a cél, de akkor is:)

Olyan idöszak van az életemben, hogy az elmúlt pár évemröl kell számadást készítenem, és új dolgokba fogni, elkezdeni új akciókat, végre megint fordítani magamon pozitív irányba.

Eva K.-nál voltunk az este. Kivételes, mert vele beszélgetve egy pillanatra sem érzem, hogy ne értenénk egymást. Hiába német az ö anyanyelve, az enyém pedig magyar, egyszerüen ÉRTJÜK egymást. Tök jó volt:) Szabadon, nyíltan beszélgetni, sok okos és jó gondolatot kapni-adni. Ugyanazon a napon születtünk, harminc év különbséggel:)

Felfedeztük a rókagombát, és nagy kedvenc lett, ráadásul a Hoferben le is van árazva, így hát 40 perc alatt összedobtam egy fokhagymás zöldtészta cukkinival és rókagombávalt, de az egészet azzal kezdtem, hogy a töménytelen mennyiségü szilvát felszámolandó, bevágtam a sütöbe egy szilvás sütit. Mire kész lett a tészta, és megettük, a szilvás lepény is kihült, juhhhéj:)

Tegnap este hirtelen felindulásból három dolgot is elkövettem. Meglátjuk.