“Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már,
elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik,
buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad.
Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság
s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.

Látod, mennyire, félve-ocsúdva szeretlek, Flóra!
E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szivemről,
mint sebről a kötést, te leoldtad - ujra bizsergek.
Szól örökös neved árja, törékeny báju verőfény,
és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.”

Ági mondta valamikor július végén, hogy az augusztus az elengedések hónapja lesz. Nagyon csiklandós érzés, mikor ezekről a dolgokról beszél. Persze én is komolyan veszem, de ahogy ő mondja, az mindig valahogy olyan nem is tudom, vicces, és felderítő. Átragad rám a hite, bizonyossága, és minden könnyűvé válik.

Tehát augusztus az elengedések hónapja. Figyeltem, mi minden történik velem, milyen szituációk jönnek szembe velem, mit vagy kit kell elengednem, véglegesen. Voltak apró dolgok, de nálam az ilyesmi nem szokott elaprózódni, így inkább vártam.

Aztán tegnap heló, mégiscsak itt volt a szituáció. Reggel négyig ültem, írkáltam mindent, ami eszembe jutott, végül csak pár sor maradt belőle. Most azt érzem, kiment belőlem az a magyarázhatatlan kín, késztetés, hogy megírjam magamból a tutit egy versben. Nekem az mindegy, hogy nem egy egetrengető mások számára. Az a lényeg, hogy én magamban olyan mélységekig buktam-nyúltam le, hogy ez a négy sort hoztam fel. Hogy végre, annyi év és tapasztalat után meg tudtam fogni a lényeget, elméletben. Itt tartok most, és boldog vagyok. Hála Ghymes Tánc a hóban dalának. Ezt pedig szintén tegnap éjjel fedeztem fel:

Nem tudom, mi van apával, de nagyon rosszul van hajnal óta. Nagyon görcsöl a hasa, gyakorlatilag egész nap alszik, és eddig két cigit szívott el (ő, aki folyamatosan cigizik egyébként). Anyukám jól van, annyira igyekszik, együtt takarítottunk, pörög, de ott ült apa mellett, és annyira, jaj, szóval elsírta magát, hogy ő annyira aggódik apámért, és miért nem hajlandó orvoshoz menni, és hogy van, és olyan, mint egy aggódó kislány.

ölelkezésünk ma is eleven
csikorgó örömbárka
te vagy a vízjel a szívemen
mikor karodban haldokoltam
az Isten szeretkezett velem

Ami Almássy grófnak a Szerelem, szerelem, az nekem a Tánc a hóban. Méghozzá 01:55-től 02:22-ig.

Nézzük anyával a dunatv műsorát, és tényleg, ritka az ilyen, hogy valaki ilyen kerek egésszé váljon, így éljen, így menjen el. Én nem ismerem a dalait, egyetlen kivétellel (Mellettem Helga álmodik). Úgy érzem, azok a korrajzok nem hozzám szólnak, nem az én generációm. De érzem belőlük, hogy ösztönösek, szépek, igazak. Kiváncsi leszek, az én generációmnak ki lesz egy ilyen meghatározó alakja, akit mindenki egy emberként búcsúztat.

Ja, és amit még említeni szerettem volna: a republicos Cipő is beszélt róla, barátok voltak. Cipővel szerintem még sosem láttam interjút, és most, ahogy néztem, vagy inkább bambultam a riportot, pont azért, hogy beleérezzek ebbe az emberbe, hát, hú, nagyon izgalmas mélységekbe tekinthettem.

Gyerekkorom első vagány rockszáma Halász Judit Helikoffere volt. Igazi dinamikája van, és van benne valami tényleg elrugaszkodó, elrepítő, félelmetesen merész, bátor, vakmerő.

Teljesen vissza tudom idézni, ahogy lemezen hallgatom anya húgával, és miközben szól a szám, én vadul szerelmes vagyok. Vadul szerelmes! Hogy kibe, azt nem tudom. Nem lehet megfogni, nem lehet behatárolni, leszűkíteni egy személyre, de érzem, és tudom, hogy nekem a helikofferhez, a REPÜLÉSHEZ közöm van, határozottan, és nagyon-nagyon, egetrengetően (hihi). “A dédapámé volt a kofferem, a háborúban átszállt a tengeren”.

És most, huszoniksz év után gondolom csak végig, hogy az én gyerekszívem milyen sejtelmekkel lehetett telisteli? A nagyapám királyi ejtőernyős volt, első a pápaiak között. Az apám pilóta akart lenni, de nagyapám elverte, hogy mégcsak az kellene! Aztán apám titokban felvételizett Szolnokra, és mikor bejelentette, hogy felvették, nagyapám újra elverte, és nem engedte. Aztán csak nem hagyta apámat nyugodni a téma, és voltak nagy katonai kalandjai (de ezek titkosak, majd egyszer elmesélem).

Aztán amikor ezeket én még mind nem tudtam, belebuzultam a hőlégballonokba, és mikor Németországban dolgoztam, egy reggel, hatalmas zúgást hallottam, kirohantam a rétre (egy hegytetőn voltunk), és ott lebegett, úszott felettem egy 6000 m3-es ballon. A lélegzeten elállt, ahogy figyeltem az égő lángjait.

Rá két hónapra már egy hőlégballon-gyárban dolgoztam. A főnököm az első magyar ballonberepülő-pilóta. Fiatal korában a kockás Rubik apjával repült, és egyébként szenvedélyes ejtőernyős volt, később pedig gyártó is.

Aztán beleestem egy fiúba, aki a francia idegenlégióban szolgált, természetesen ejtőernyős alakulatnál (vagy hogy mondják).

Hát csak ennyit akartam mesélni. Most meg kézbe vettem egy hete a Müller Péter egyetlen regényét, amit még 2004-ben kaptam, de valami csoda folytán soha ki nem nyitottam eddig. Hát nem Kvasz Andrásról, a magyar aviatika üttörője életéről szól? Madárember.

Eszembe jutott az előbb, hogy nemsokára születésnapom lesz, és akkor majd kellene írni egy évértékelőt, így hát visszaolvastam a blogom tavaly szeptemberi passzusait. Elég röviden össze tudnám foglalni - nem azt, hogy mi minden történt velem gyakorlatilag -, de azt hiszem, nem fogom. Annyi az eredmény, hogy tavaly szeptemberben valahogy ezerszer több szebb, mélyebb, áradóbb érzelem volt még bennem. Mára csak egy túlélő vagyok.

Ma elhozta A. a tetőteraszra készülő kertibútort, úgyhogy nagyon boldog vagyok, és alig várom, hogy végre ott is teremthessem a miliőt:)

Tízkor kötötték be anyának, este fél hatig folyt neki, közben egy allergiás roham, nem részletezem, mert már elmúlt, mindenesetre percek alatt olyan külső változáson ment át, hogy hihetetlen, konkrét mérgezés volt, mert csak úgy zubogott belé a carboplatin….de a lényeg, hogy hazafelé már megkívánta a jó hideg citromfagyit, és mire hazaértünk, öcsém bundáskenyérrel várt minket, abból is evett. Legközelebb szeptember 16-án kell mennie, de már most tudjuk, hogy el fogjuk tolni egy héttel.