 |
 |
Tegnap délután volt idén először őszszaga mindennek. És már este nyolckor sötét van.
Azt úgy szeretem, mikor este kilenckor kitalálom, hogy mégiscsak kell nekem ide a lányos szobámba egy tévé, és öcsém és apám együtt kezdenek el szerelni, és zsinór, antenna, és mindkettő annyira műszaki, engem meg beletesznek ilyen teljesen béna életképtelen-ügyetlen szerepbe, de nem bánom, mert épp múltkor gondolkodtam el azon, hogy néha olyan jó a Nagyok (apámanyám) oltalmában kialudni magamból a nyűgösséget, felnőtteskedést, az egész mindent, ami épp megy bennem.
Akármi is van, ha ezt meghallgatom, valami olyan ŐRÜLT, veszedelmes boldogságrohamom van, hogy bele tudnék dögleni.
Álmomban Cseh Tamást láttam, egy hatalmas reptéri terminál hófehér padlóján állt, középen, egyedül. Tőle balra, távolabb egy csoport indián. Cseh Tamás nem nézett rájuk, ők viszont őt figyelték. Senki nem szólt egy szót sem. Cseh Tamás ekkor, láttam, felkészül, majd szökkent egyet egyhelyben. És akkor ő is, és az indiánok is tudták, hogy ennyi volt most. Ez volt a jel. Hogy elszökkent. Ez volt a búcsúja, egy közös megállapodásukra alapozva. Csoda volt. Aztán minden eltűnt.
Ezzel ébredtem ma.
Már pár bejegyzéssel korábban írtam arról, hogy Ági barátnőm kifejtette, hogy az idei augusztus az elengedések jegyében telik. Vissza kell térnem erre a témára, mert jött egy érdekes felismerésem.
Mindenki életében vannak nyitott ciklusok: dolgok, események, kommunikációk, amik valaha, valamikor elindultak, de nem zártuk le őket. Még folyamatban vannak. Még “vannak”. Itt most nem arra gondolok, amiknek folytonosságát éljük (egy kapcsolat, egy tanulmány, minden, amiben benne úszunk), hanem elvileg befejezett, gyakorlatilag azonban nem lezárt ciklusok. Lehet ez így a mi, vagy a másik oldal “hibájából”. Végül mégsem tettünk fel minket foglalkoztató kérdéseket, csak nem mondtuk a másik szemébe az őszintét, évek óta halasztgatunk egy elintéznivalót, vagy egy történést úgy kezelünk, hogy jó mélyre eltemetjük magunkban, mondván: ha nem foglalkozom az adott dologgal, hát az nem is létezik.
Olyan ez kicsit, mint mikor a szemetet a veteményes kertünk sarkába ássuk el. Az udvar megtisztult, de a szemét bomlik a föld alatt, mi pedig nem értjük, hogy miért nem jó a termés. De élhetek drasztikusabb példával is: a kertünkbe temettem 2006-ban Baggio kutyánkat. Baggio nincs, tán már felfalták a földfelszín alatti férgek hófehér bundáját is, vastag izmai bogarakba, az anyaföldbe lényegültek. De a kutya, hajdanvolt házőrzőnk még sugárzik. Eltüntettem, de itt van. Miért? Mert elvarratlan szálaim vannak vele: mert visszakísért a kép, amikor türelmetlenül viselkedtem vele, felbukkan egy nap, amikor nem jól bántam a kutyával. Na de nem is Baggio-ról akarok írni, hanem a nyitott, és lezáratlan ciklusokról.
Augusztus az elengedés hava, a nyolcadik hónap, minek jelét, ha vízszintesbe helyezem, a végtelen jelét adja.
Vannak események az életemben, mikről már több soron meggyőződtem: igen, bevégeztettek, megnéztem, letisztáztam magamban, és nincs már vele dolgom. A másik fél is ezt tehette, hisz nem jelez felém.
Aztán rá kellett jönnöm a napokban, mégsem így van. Szemeim elé kerül egy jel, és a régi ciklus felelevenedik lelkemben. Újra benne élek, újra bennem él, régi, kimerevített képkockák újfent felperegnek, és futni kezd elmémben a mozi.
Mit tehet ilyenkor az ember? Először is a hatása alá kerül. Mint mikor a hegyek szerelmeseként újra a Magas-Tátra töveiben autózol: még nem vagy a hegyen, csak kellő távolságból figyeled a vonulatot: de izmaidban érzed a rángást, a vibrálást, a lelked szuszogni kezd. Indulnál, legszívesebben csettintésre 2000 méter magasba varázsolnád magad, hogy újra benne élhess a túrázásban. Ez az, amikor valaminek a hatása alá kerülünk. Régről ismert (mert már átélt) esemény, t a p a s z t a l a t zaklatja fel lényünket.
Ez lehet akár kellemes is (épp erről szól a nosztalgia), viszont, ha túlságosan elmerülünk benne, túlságosan visszaverekedjünk magunkat oda régre, akkor egy idő után (mivel a nosztalgia csak visszaidézés, nem valós, jelen idejű élmény), elkezdünk frusztrálódni. És egyre inkább előtérbe kerül a gondolat, hogy amit érzünk, immáron csak illúzió. És elkezdjük akarni azt, hogy a nosztalgia átívelődjék a Jelenbe.
Itt kezdődhetnek a gondok. Ha az élmény rekonstruálható, ismételhető, nem kerülünk bajba. Újra elutazom a Tátrába, újra elindulok a turistaútvonalon, és Vágy és Beteljesedés szép kört zárnak be. Ez gyakorlatilag a hobbi.
Azonban, ha az élmény nem élhető újra meg, illetve át, akkor az egészséges vágyból beteges sóvárgás lesz. És a beteljesületlenség frusztrációja gyötri az embert. Ez egy lezáratlan, nyitott ciklus, amivel kezdeni kell valamit. És nem “valamit”, hanem nagyon is konkrét dolgot: le kell zárni. (Milyen egyszerűen hangzik, ugye?)
A Ji King, ez a nagyon bölcs könyv sokszor tanácsolta nekem, hogy szabjak határt a határtalanságnak. Korlátozás, mérséklet. Mederbe kell terelni parttalan vágyaidat, mert csak úgy vagy képes egészségesen, (egész-ségesen!) létezni.
Vallom, hogy amikor elszánja magát az ember egy ilyen lezáratlan ciklus lezárására, azt egyedül kell tenni: ez mindenek végtére magányos feladat. Útközben lehetnek segítőid, jöhet a külvilágtól értékes meglátás, kulcsmondatokat hallhatsz, mik munkálkodásod javát szolgálják. De végül benned kell megszületni a felismerésnek.
Minden nő és férfi tele van ilyen lezáratlan ciklusokkal: “még azt azért megkérdezném tőle..”, “ha mégegyszer beszélhetnék vele..”, “azt sajnálom, hogy akkor…”, “azt már sosem fogom megtudni…”. Ugye ismerősök ezek a mondatok? Mindannyian használjuk őket, én magam is, elég gyakran.
Aztán most befelé kellett néznem, mert ahogy írtam fent, bennem is pörögni kezdett a mozi, és választanom kellett: elmerülök benne, vagy kinn tartom a fejem a vízből, és inkább éberséggel górcső alá veszem, ami lelkemben-elmémben zajlik.
Megláttam, újra, amit a Ji King oly sokszor üzent: a korlátozás nem valami negatív felhangú személyes száműzetés, hanem a kulcs az Egyensúlyhoz. Hogy nekem akkor lesz könnyebb, ha belebújok egy régi eseménybe, ott benn körbenézek, de mivel ez puszta nosztalgia, fogom a sátorfámat, megköszönöm a Mindenségnek, hogy valaha részese lehettem valaminek, és elköszönök a tapasztalattól.
És itt ez egy nagyon fontos pont! Elköszönök a tapasztalattól, de hálával! És nem úgy, hogy a hiány továbbra is fúrja lelkemet! Hisz megtapasztaltam valamit, ami számomra fontos volt! Mi kellhet ennél több? Tapasztalhattam, tanulhattam, átélhettem. Hogy többet akartam? Mindig többet és többet? Még, még még? Megállj! A Himalaya megmászása is egyetlen lépéssel indul. Mit súg a Szív? Azt, hogy most ennyire voltam kész.
Elköszönni a tapasztalattól. Sokan azért ódzkodunk ezt megtenni, mert (tévesen!) azt hisszük, meg is kell válnunk tőle! De ez nem így van. Épp attól lesz kerek-egész, hogy felismerem: ennyi volt, köszönöm, Mindenség. Hiszen mitől is kellene félnünk? Mitől leszünk ezek után kevesebbek? Semmitől! Mert mindaz, mitől búcsút veszünk, lényünkbe épül. Immáron békével telt részünket képezi. A létezés egyik, ha nem legnagyobb csodája, hogy vannak dolgok, amiket logikával, sakkozó, patikamérleggel dolgozó emberi számításokkal nem lehet megközelíteni. Ha ezzel dolgozunk, nem jutunk sehova.
Ne akarjuk tudni, hogy “de akkor most mondd meg, mit tett ez hozzám?”, “de most mondd meg, hogy én ettől hogyan lettem több?”. Éljük az Életet, a belénk lényegült tapasztalattal, a megszerzett, kimunkált harmóniával, és majd az Élet visszaválaszol! Tükrében: a lelkiállapotodban fog megnyilvánulni. Csak ne felejtsünk el FIGYELNI.
Ez az elengedés, nem pedig az, amely fogalom mellé olyan negatív tartalmakat társítunk, mint veszteség, és lemondás. Az igaz elengedés az beépülés, átlényegülés, minőségi ugrás szellemi fejlődésünkben, több harmónia, egész-ségesebbség.
De most nem “úgy”, hanem konkrétan. Volt tegnap éjjel egy nagyon jó pillanatom (vagy több is). Találtam egy zenét, amit még nem tudok megmutatni, de hamarosan jön. Ezt hallgattam fülhallgatóval, aztán gondoltam egyet, felkeltem a székről, az asztal mellől, és elnyúltam a földön.
Éjszaka volt, már visszahúzódott a fülledtség, és jól járt a levegő. A nagy, nyitott ablak előtt feküdtem. Testemen végighúzódott a fülhallgatózsinór és éreztem, amint zsong a zene a huzalban. És a fülemben a dallam, ez a himnusz.
És akkor ott, abban a momentumban felszabadultam. Képes voltam átadni magam mélységeimnek-magasságaimnak, kizárni mindent és mindenkit, és vitorla tudtam lenni, akibe belekaptak a végtelenség áramai. Én pedig gömbölyűre feszesedtem.
Szerelem-termikeken suhantam, súlytalanul süvítettem keresztül mindazokon az eseményeken, amitől azt tudom érezni, a létezés csodája vagyok én is, mások is. Önnön gazdagságom voltam, valami anyagtalan összesség, zárak nélküli kincseskamra.
“Tenger titkait
Hányszor gondolom,
Hangját mormolom,
Annyi utaim elfogadom.
Fontos dolgaim
Úgy elmúljatok,
Mint az értelem,
Ha eszembe jut a szerelem.
S újra látom ám,
Ott az óceán,
Túl a gondokon
Írjunk krónikát új utakon.
Mi a csók: a béke, kényelem,
Pár szép megtorpanás,
Mi, ha vitorla húz a szélben:
Életben maradás.”
- szólt, és mosott át a dallam, én pedig kihajóztam szívem-lelkem végtelen vizeire. (”Mi, ha vitorla húz a szélben: életbenmaradás”.)
Na v i g a r e n e c e s s e e s t … !
Apával a helyzet változatlan. Fekszik egész nap, nagyon gyenge, nincs jól, nagyon rossz a közérzete. A vérnyomása továbbra is 160 körül van, de úgy, hogy már két darab vérnyomáscsökkentőt is bevett. Nem cigizik, nem kávézik, ami tőle, hát nem is tudom, szinte hihetetlen. Hétfőn újra van a háziorvosuk, ahova mindenképp el kell mennie, és szerintem ki kell erőszakolni egy ekg-t, vagy vérvételt, vagy valamit, nem tudom, mit, mert ez nem normális, és szerintem, ha valakinek gyomorgyulladása, bélgyulladása van, annak nem általánosan van rossz közérzete, hanem iszonyatos konkrét fájdalmai vannak, hány, vagy hasmenése van, és egy falatot nem tud enni. Apa evett ma krumplifőzeléket és egy pudingot is.
Anyát nagyon rossz nézni. Ő jól van, hála Istennek, de nagyon-nagyon szorong, és fél. Azt mondta ma, ahogy ültünk a teraszon, hogy szerinte ő most fog összeomlani. “Mi sem omlottunk össze, mikor te voltál rosszul, kivoltunk, de csináltuk, és neked sem kell összeomlanod, és nem szabad a legrosszabb dolgokat vizionálnod” - mondtam neki. Könnyű pofázni, nem vagyok az ő helyében. Sok minden aggasztja. A betegségeken kívül az is, hogy mostantól ugye nincs szeptembertől iskolakezdés. Ez nagyon hiányzik neki, egy vezetőnek, akinek a lételeme az iskola. (Látnotok kellene, átjön anyám húga, elkezdődik az iskola-téma, és anyám, aki addig csöndben pihent, felpattan, felül, és ezer millió hőfokon beszél:) ) Aztán ugye szeptembertől öcsém sem lesz itthon, megy vissza Pestre az egyetemre, ketten maradnak. Másrészt a táppénz, amit kapni fog, nagyon kevés, a szerei pedig nagyon drágák.
Hát erre is sor került, kapott injekciót, megvizsgálták, én még nem vagyok nyugodt, a szívére gyanakszom továbbra is, a doki aszonta, bél-, és gyomorgyulladásra gyanakszik. Hát szárad a szája folyamatosan, gyomorszájnál fájdalom, mellkasi nyomás, 190-es vérnyomás vérnyomáscsökkentő mellett. Nagyon remélem, semmi baja nincs és nem is lesz, szörnyű látni, ahogy elhagyja magát és rosszul van, mellette anya sír, mert nagyon fél, egymást támogatják, hát szóval szól a gitár.
…akkor szeretnék egy Ghymes, egy Csík Zenekar, egy Morcheeba, és egy Quimby koncertet, egy Müller Péter beszélgetős közönségtalálkozót, és amit nagyon-nagyon szeretnék, az az, hogy A.-val valami jó kis helyen úszkáljunk naphosszat, mint a boldog delfinek, egy barátságos fürdőben, és ahogy szoktuk, átbeszélgessük az egész napot, ő ugorjon fejeseket, én majd tapsolok, én pedig megmutatom neki, hogy és milyen sokáig tudok lebegni a vízfelszínen.