Ma csak tiszteletünket tettük az onkológián, holnap reggel kezelés. Bízom benne, hogy ezt a mostanit már könnyebben fogja anya viselni. Jó látni egyébként, ahogy apám nagyon sokat fordított magán. Pozitív irányba.

Tudom, hogy sokaknak gáz a Joshi Bharat, és valóban, az a fertő, ami ott felvonul, szomorú, de hát ez van. Én azért nézek vissza néhány adást, mert ezt az embert nagyon bölcs, magas tudású valakinek tartom. Hogy a média kapva kapott rajta, ő meg partner, az most nem fontos.

Volt egy tíz perces interjúja egy tizennégy éves kislánnyal, aki hét éve küzd az agydaganatával. Az egész megrendítő volt, de csodáltam, ahogy a műsorvezető a kislánnyal bánt. De a legfontosabb, amit kiszűrtem, az az a metódus volt, amit én is élek, és amit nagyon jól megfogalmazott JB. Hogy hogyan kell elviselni nehéz dolgokat. Lelassítani magunk körül az időt. Kivonulni a saját bajaink örvényéből. Nem tudom itt visszaadni, ehhez látni kellene, ahogy ő mondja. Talán nem is a szavai által értettem meg, hanem mélyebbről, ami már szavakkal nem elmondható.

Talán miattam, de hát nem az igazi már nekem - legalábbis most - ez a wassalbert. Olvasom, de nem akkora hévvel, mint a többi regényét. Szép meg minden, tanulságos, mély is, de hát nem az igazi.

Irkálom egymás után a posztokat, hogy lebontsam magamról a hallgatást. Amíg a lényegről nem tudok írni.

Agyi pihentetőként tegnap este az mtv videótárjából visszanéztem egy Záróra-adást, amiben Udvaros Dorottya volt a vendég. Már írtam róla, mennyire nem szeretem Veiszer Alindát, viszont érdekes vendégeket organizálnak neki, és kisiskolás-stérber módra nagyon alaposan készül az interjúira. Na, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy nagy élmény volt elmélyedni Udvarosban, belelopódzni abba a tűzbe, ami ebben a nőben éghet. Az interjú vége felé kezdett kicsit megnyílni, és magával ragadó volt, ahogy kicsaptak lelkéből a lángok. Belehelyezkedni abba a lénybe, aki ez a nagy színésznő.

Rengeteg mesélnivalóm van, emberekről, viszonyokról, de még dolgoznak bennem az élmények, ezért csak ülök, szép zenéket hallgatok, és hagyom, hogy érlelődjenek, letisztuljanak, ülepedjenek bennem a látottak.

Ezennel most egy kicsit kivonom magam a forgalomból. Majd jövök.

Arról, hogy milyen éjszakám volt, senkivel e kerek földön nem tudok beszélni. Aztán ma felkeltem, bevásároltunk, megföztem, és még most is ott a mosogatnivaló a konyhában, mert rögtön utána, du. kettökor lefeküdtem, és most keltem fel este fél hétkor. Nem azért, mert kivetett az ágy, hanem mert nyolcra megyünk egy hastáncos show-ra, amire belépöket kaptunk.

Teljesen erötlen, dekoncentrált vagyok. Agyongyötört és ötvenhat méter mélyen érzem magam. Nagyon nehezemre esik most felöltöznöm normálisan, emberek közé mennem, és egyáltalán: élnem, viselnem önmagamat.

Igazából nem is tudom, miröl írhatnék. Elvagyunk, ma dolgos nap volt, aztán elmentünk a Wein&Co-ba, mert a szomszédok, a viráglocsolásért megajándékoztak minket egy húsz eurós borkártyával. Ezt vásároltuk le, aztán  gyorsan beugrottunk még a DM-be, és itt jegyezném fel, hogy ahogy ruhát vásárolni sem, úgy DM-be sem megyek többet A.-val. Nem neki való, na:) Én meg ideges vagyok, ha gyorsan kell dönteni. Így hát nagyon bunkón, nagyon hangosan puffogtam-durrogtam az üzletben, mindenkit utáltam, legföképp azt a balfasz famíliát, aki teljes szélességében elfoglalta a tisztítószeres polc elötti teret. Hiába kerülgettem öket látványosan, csak bambultak.

Az a baj, hogy amikor igy kizökkenek, akkor elkezd forogni az észkerék, és szép lassan gondolatban mindenfélén felhúzom magam, és végül belefájdul a mandulám, abba, hogy ott a DM-ben nem üvölthettem telitorokból:) Még azt is megfogadtam ma, hogy soha többet nem veszek olcsó kenceficéket. Szart se érnek.

É. barátnöm se jön ki hozzánk, ez is egy idegességi pontom volt a mai nap során, nem is részletezném, mindenesetre kedden elmegyünk anyósomékhoz a Dunára, aztán szerdán este onnan megyek anyámékhoz, mert csüt-péntek kemó. Öszintén szólva semmi kedvem hazamenni. Nagyon frusztráló, hogy mire belerázódom az egyikbe, jön a másik. Nem is nagyon gondolok erre, mert akkor már most idegbeteg leszek. Viszont ami nagyon jó hír: tök jó lett anya vérképe, vese-májfunkció és a szérumállandók is, és a tumormarkere is csökkent.

Valamelyik nap gondolkodtam locsolás közben (mikor még nem táncikálva kellett a rengeteg szúnyogtól öntözni), hogy istenem, három éve várom, hogy felébredjek ebböl a rémálomból, egy olyan reggelre, mikor anya felhív, az iskolából, és azt mondja: “kislányom, egészséges vagyok!”.

Reggel fogtuk magunkat és kikocsiztunk Stájerországba, Mariazell-be. Az út, miután már lejöttünk az autópályáról, valami mesés volt. Tekeregtünk nagy hegyeken, aztán völgyekben, át Semmeringen, számos hihetetlenül tüchtig, gyönyörü, ízléses minifalun keresztül. Csak csodáltam a rengeteg balkont, tele virággal, a teljesen tiszta utcákat, a portákat. A szemem-lelkem régóta kívánta már eztafajta látványt.

Aztán megérkeztünk Mariazellbe. Megnéztük a templomot, felgyalogoltunk a Kálvária-dombra, és ott ücsörögtünk és beszélgettünk édeskettesben. Elöttünk hatalmas hegyek mély ölén a kisváros. Csend, néha harang. Késöbb fagyi, és egyéb finomságok. Fáradtan, de jókedvüen kocsiztunk vissza Bécsbe, kiabáltunk kifelé az alagútban, mennyire viszi a hangot:)

Jó volt kimozdulni, és ennyi, de ennyi szépet látni. Nem érdekel a katolikus egyház, és megint csak ugyanazt konstatáltam, amit szoktam: ami itt Mariazell-ben is megy, az a bálványimádás. Nem tudom, Jézus, akit nagyon csípek, és Mária, számomra az idök eddigi legbölcsebb, legteljesebb asszonya mit is szólnának a bazársorhoz, és ahhoz, hogy a kegyeleti templomban két lépésenként egy perselybe ütközöl. Nekünk végülis nem is ez volt a lényeg, hanem a töltekezés, az pedig megvolt. Tele voltak a falak magyar hálaadók üzeneteivel, és azt sem tudtam, hogy 1991-ig itt volt eltemetve Mindszenty. Jó volt látni a kegyeleti templom ajtaján a szép feliratot: Magna Hungarorum Domina (Magyarok Nagyasszonya).

Hazafelé tekeregve plusz ráadásként felfedeztünk Neuberg-ben egy Hundertwasser-házat is.

Iszonyatos szúnyoginvázió van, a lakásban minden ablak csukva, este pedig, ha kiülünk a kertbe, elötte fél órával már égetem a szúnyogriasztó bigyókat. Amúgy tök jól elvagyunk, vitázunk a földönkívüliekröl, mozizunk a pincében, és mégsem megyünk ebben a kánikulában Stuttgartba, aminek mindketten örülünk. Inkább élvezzük a kánikulát a kertünkben. Napozunk és spricceljük magunkat folyamatosan, mert 36 fok van, hurrá:)

Tegnap hatalmas sikert aratott a cukkinis borzacskám, úgyhogy ma is ugyanazt csináltam, dupla adagban.

Anyával sokat telefonálok, és ahogy a hangjából kiveszem, nagyjából jól elvan. Mindig megy valamelyik kollégája látogatóba hozzá (amiért nagyon hálás vagyok), a család figyel rá, és a hihetetlen akaraterejével mindennap ellátja a családot. Most is tököt reszel a hütöládába, fözöcskézik. Ma reggelment hozzá a háziorvos, és másodszorra már sikerült is levenni a vért, aztán apa bevitte Szekszárdra a központi laborba. A lába dagad, de fáslizza folyamatosan.

Nekem nagyon megnyugtató, és imádom, hogy nagy családunk van, és mikor nem vagyok otthon, tudom, hogy akkor is vannak anya körül. A húga, a bátyja, apám, öcsém, öcsém barátnöje. Most egy hétig ott voltak rokonaink is, és ök is rengeteget segítettek neki. Én is vagy három gyereket, népes tömeget szeretnék, mert az az igazi érték, semmi más.

Szóval most nyugodt vagyok valahogy, tele reménnyel és hittel, és hálával. Istenke, segítsd továbbra is anyukámat:)

És ha már család, akkor a papa. 13-án volt négy hónapja, hogy meghalt. Sokszor-sokszor beúszik a lelkembe, de mindig valami olyan csoda-békével, amiben én magam is szívesen idözöm. Mindig azt érzem felöle áramlani, hogy végtelenül megbékélt, kisimult a lelke, könnyed és szabad mindenféle szomorúságtól, bajtól. És én mélységesen szeretem öt.