Sajnos kísért egy kép, ami ma született a fejemben. Átmentem anya húgához, és beszélgettünk. Előjött egy téma, ami kapcsán elmesélte, hogy eszébe jutott, mikor a mama kiborult régen. (Mama időről időre, nem sűrűn, de én magam is több alkalomra emlékszem, kiborult. Olyankor min. két napot csak feküdt a sötét szobában.) És mesélte, hogy az esküvőjük előtti napon érte el mama azt a pontot, amikor felmondta a lelke a szolgálatot.

“Emlékszem, - te nem emlékszel - az esküvőnk előtti nap volt, és a mama feküdt a gangon, elnyúlva, teljesen kibukva, öregapád meg állt felette és mondta a magát, én meg arra gondoltam, hogy úristen, holnap lesz a lakodalmam. Vagy mikor megszületett a T., és ti nyaralni voltatok, és a mama megint kibukott, és fogta magát, és átköltözött arra az időre hozzátok, és nekem ez annyira fájt, hogy hogy képes megtenni ilyet, hogy itt hagy a két gyerekkel.”

De emlékszem. Legalábbis erre az utóbbira. Megérkeztünk a nyaralásból. A mama jött szembe velem lenn a garázsban. Olyan volt az arca, mintha húsz évet öregedett volna egy hét alatt. Hiányzott egy foga, épp kiesett, ettől beesett volt a szája tájéka, és méginkább elgyötörtnek nézett ki. Emlékszem az első pillanatokra, arra a jeges riadalomra, hogy nem értettem, mi történhetett. Zilált volt a haja, már kiment belőle a dauer is.

“És tudod, most, hogy így kibuktam, és eszembe jutottak ezek a történetek, ahogy visszaemlékeztem, azt láttam meg, hogy ugyanolyan vagyok, mint az anyám, és nagyon megijedtem. Hogy úristen, ezek az idegkitörések, ezek a lelki gyötrelmek, ezektől lett a mama is beteg, és anyád is, és hogy rám is ez vár?”

Nem szoktam mamára fájdalommal, csak vágyódással, hiánnyal gondolni. De most olyan töményen nyílt ki bennem a fájdalom-keserűség-csap, pillanatok alatt úgy ellepett a mamám szerencsétlen sorsa, a magát emésztő lelkülete, hogy fizikailag fájt az, hogy egyáltalán valaha megszületett a mama, és ilyen életet élt.

Persze, tudom én az eszemmel, hogy semmi sem felesleges és kikerülhető a személyes sorsunkban, és nem csak szenvedésből állt az élete, sőt, de ez az élmény kapcsán fájt, és nagyon erősen éreztem a végtelen távolságot közte és köztem.

Hiszem, sőt tudom, hogy újra találkozni fogunk, és akkor majd ezek a külön töltött idők másodperceknek fognak tűnni, de attól még vannak ilyen sötét pillanataim.

Aztán ma felhívott papa volt élettársa is, Rózsika. Kérdem, hogy van. És annyira szomorúan hallottam, ahogy panaszolja, hogy nagyon hiányzik neki a “papa” (mert ő is így hívta) és mi is, az egész család.

Úgy, de úgy szeretnék valami személyes, nagy-nagy sikert megélni, olyan régóta hiányolom. Egy nagy fogyás utáni elégedett pillanatot a ruhapróbán, a gyerekemet a karjaimban, az anyámat, ahogy Mariazell-ben sétálunk, a férjemmel egy szerelmes napot.

Régóta dédelgetett (de szép szó! de ritkán használom) vágyam, hogy mesekönyvet írjak “Kajti kalandjai” címmel. Csak semmi tanulságosat nem tudok kitalálni a meg nem írt mese végére. Így várni egy gyereket, egy komplett mesekönyvvel, micsoda tuti dolog is lehetne.

Már arra is gondoltam, milyen jó lenne az is, ha minden év utolsó napján fognék egy kicsi kartondobozt, és beletennék mindenféle papírt. Például egy számlát, egy reklámújságot, egy Milchschnitte-papírt, egy margarinos dobozt, valami kozmetikumot, az alján kis maradékkal, hogy tizenévek múltán egyszer majd megtalálja a gyerekem, és meglegyintse a történelem szele. Beleszippantson az anyja arckrémébe, amit egykoron használt, lássa, miket ettünk, mi volt a mindennapos szemét a postaládában.

Milyen kár, hogy ez nem jutott eszébe a szüleimnek, nagyszüleimnek. Most fel tudnám idézni a régi Atrix illatát, amit mama használt - nem a kézkrémet, hanem a nyomósat, ami apró tubusban volt a WC feletti polcon, vagy lenne egy Margaréta vajkrémes dobozom, vagy egy újság, 1977. szeptember 6.-i dátummal. Ma a harminc évvel ezelőtti dolgokat, ha a kezembe kaphatnám, elfutna az édes emlékezés, a boldog nosztalgia, valami örök-szagú béke.

Régen ugye a nagy öregek megfestették a kertben heverésző, ábrándozó leányokat. Megfestették a krumplipucoló szegényeket, és a távolba meredő vándort a Rügen-i sziklákon. Készült festmény egy elnyűtt-levetett bakancs formájában az örökkévalóság kapujáról, és sok ábrándos, de leginkább unott képű, vájlinghasú nőről.

A jövőben készülnek-e olyan festmények, hogy például egy kurvára magába mélyedt, nem éppen vidám csaj, telt idomokkal, melltartó nélkül, feltűzött hajjal (nyakában pihék, hajszálak) ül egy szobában, arcának csak keleti felét világítja be az energiatakarékos asztali lámpa, füstölög mellett egy szál cigaretta, jobbra tőle egy elárvult telefonkészülék, fejében (felnagyítható lenne - ez lenne a kép középpontja) gondjai egyenként kifeszítve, lógva, megnyúlva a szájüregig, akár a teregetett ágynemű, koponyáját egy ormótlan nagy fülhallgató tartja egyben, megmentve az alanyt a széthullástól, (felőlem hangjegyek is lehetnének a fül körül), szívtájékon mellkasra implikálva Edvard Munch Sikolya, és a kép címe az lenne, hogy Judit?

Az emberi lélek vonzódik a klasszikához. Még mindig (és szerintem örökre) idegenül hat egy festményen egy telefon, egy reklámfelirat vagy egy autóbusz.

Vannak még új élményeim: például letekert ablakkal vezetni a nyáréjszakában, miközben szól Nick Cave-től és P.J. Harvey-tól a Henry Lee.

Órákon keresztül tudnám fürkészni őseim fényképeit. Anya most mutatta anyai dédanyám és dédapám vasúti igazolványait. Dédapám állát öcsém hordozza, dédanyám száját pedig anyám bátyja.

Dédanyám kendőben, fiatal, feltűnően tiszta arcú nő, csodaszép szemöldökkel, pont, mint anyámé. Tizenegy gyereket szült, három meghalt, nyolcat felnevelt.

Mesélt róluk anya, és ilyenkor mindig azt érzem, hogy ezekbe a régi történetekbe olyan végtelen nyugalommal lehetne beleszenderedni, hogy csak na.

És ha már itt nagyon analizálom magam, akkor ki kell írnom magamból, hol is volt a fordulópont.

A múltkori kemó során a nővér betelepedett a szobába, és finom utalásokkal, de végig arról filozofált, hogy a beteget nem kell sajnálni, anyám, ha beteg is, főzzön csak meg minden nap, vegyenek neki bárszéket a gáztűzhelyhez, és nem szabad a családtagoknak az anyám feladatait komplett át- ill. ELvenni tőle, mert akkor megszűnik önmagát fontosnak tartani, és belesüpped abba, hogy “én már semmire nem vagyok alkalmas, le vagyok írva, undsoweiter”.

Ahogy ezeket mondta, kezdtem meglátni, és később anya is mondta, hogy ez a nővérke, azért, mert én az anyát minden kemóra elkísérem, és ott vagyok vele végig, azt képzelheti, hogy anyám három éve játssza a hattyú halálát, és még a kaját is a szájába tesszük, annyira elhagyja magát a betegségében.

Na ez kurvára nem így van, sőt. Pont az ellenkezője. Anyám kemó utáni napon is képes volt menni dolgozni, és ha már egy kicsit is jól volt, az első dolga a főzés, takarítás, vasalás volt. A betegsége három éve alatt össz-vissz, ha pár napra “állt meg az élet”, de akkor is én, vagy öcsém barátnője besegítettünk, de amint jól volt anya, folytatta a feladatait ott, ahol abbahagyta. Szerintem ő sokkal erősebb, mint az átlag, a felelősségtudata meg enyhén szólva túlfejlett, szóval egyáltalán nem az az elhagyom-magam típus.

De ez az észosztás azóta sem megy ki a fejemből és nem hagy nyugodni. És például most arra koncentráltam, bárcsak ne ez a nő lenne a beosztott nővér. Tegnap nem is ő volt, viszont ma egész nap igen. És valahogy érzem rajta, hogy nem tetszik neki, hogy ott lebzselek, hol a szobában, hol a folyosón, engem meg bánt, hogy anyámról totális fals képet alkothat.

Erre az én reakcióm mi? Nagyon nehéz ám nem belecsúszni abba a VÉLT elgondolás kompenzációba! Éreztem ma magamon, hogy csak azért, hogy az a kurva nővér ne gondolja anyámról, hogy egy elhagyós, sokkal restebb volt a segítésben. És ez nagy feszültség volt bennem: egyrészt anyám helyzetét ahogy csak tudom, szeretném megkönnyíteni a kórházban, másrészt nem akarom, hogy balfasznak gondolják, mert attól fényévnyi távolságokra van. És ahelyett, hogy kiállok az igazság mellett, elbizonytalanodom, és kezdek belecsúszni a nővér VÉLT felfogását KISZOLGÁLÓ szerepbe.

Ezek mennek. Meg a bárányfelhők. Messze még a Nirvana:)

Nem tudom, az olvasók közül hányan vagytok, akik tudatosan figyelitek magatoknál azt, hogy mikor, milyen szituációkban, kivel, hányszor hogyan csúsztok bele erőltetett kommunikációba, hogy hogyan érzitek magatokat közben és utána, hogy megnézitek-e, a másik fél látszólag hogyan szállt be ebbe, és miért is kellett, mire volt jó, mit kerültetek, vagy teremtettetek erőltetett kommunikációval.

Én többnyire figyelem ezt magamnál és nagy ellensége vagyok.

Volt azonban ezzel kapcsolatban egy merőben új élményem. Az egyik szobatárshoz késő délután bejött a fia és a lánya. Olyan idősek lehettek, mint én, legalábbis a csaj; a fiú valamivel fiatalabb, talán öcsém korabeli.

Én ültem anya ágya szélén, ők velünk szemben. Nem voltam jó hangulatban, csak hallgattam, és szuggeráltam az infúzió csepegését.

És hallgattam, amint legfőképp a csaj az anyukájával beszélget. Miket mond, hogyan buzdítja, hogyan reagálja le az anyuka negatív megnyilvánulásait, mennyire segíti, fizikailag, egyáltalán: ők hogyan mozognak a beteg anyjuk környezetében.

És mikor felismertem, hogy a csaj egyazegyben, pontosan ugyanolyan mondatokat használ, pontosan olyan technikával kommunikál az anyukájával, ugyanúgy reagál kényes dolgokra, mint én, az számomra sokkoló volt. De nem kicsit.

Hallgattam, döbbenten, és ott, akkor, valahogy mélységesen csalódtam magamban, és el is eredtek a könnyeim attól, amit éreztem. Mert azt éreztem, minden idegszálammal, hogy eddig kivétel nélkül pontosan ilyen ERŐLTETETT KOMMUNIKÁCIÓBAN voltam az anyukámmal! És soha ennyire tisztán nem világlott fel előttem, csak most, hogy kívülről néztem a csajt. És idegesített is a csaj.

A fiú sokkal természetesebb, lágyabb volt. Ki merte mutatni az aggódását és nem kerekedett a saját anyja fölé. Nem azt csinálta, mint a lány. A lány mindvégig azt játszotta, hogy á, ugyanmár, ez semmiség, na, pikkpakk, gyerünk, mindent megoldunk, mindenen túl leszünk, ráadásul úgy, hogy még humorizálunk is hozzá! Bizony! Komolyan, mint egy járni tanuló kisgyerekkel: “naaaa, hát minek sííírsz, ez katonadolog! holnap már nem is emlékszel rá!”. Jázusmária. Pontosan ilyen vagyok én is.

És vajon mit és mennyire észlel ebből valamit az anyukája, az anyukám? Hol van ebben is az egyensúly? Hogy bíztatok egy beteget, és megpróbálom kedélyes állapotban tartani, és mikortól kibaszottul megjátszott, őszintétlen, erőltetett a pofázás?

Fogalmazni kezdtem egy mailt az onkopszichológusnak, aztán négy mondat után töröltem az egészet, mondván: semmi újat nem tudna mondani, semmi olyat, amit magam ne tudnék. Akkor meg minek?

Végülis minek is? Mire jók a “független szakértők”? Arra, hogy nem merünk a társainkkal egészen őszinték lenni. Arra, hogy/mert nem merjük önmagunkat társaink előtt nyíltan, félelmek nélkül felvállalni. Így hát vállaljuk az egyszerűbb (kevésbé konfrontáló), de annál költségesebb verziót. Befizetünk a hivatásos hallgatósághoz.

Mert annak tartom a pszichológust. Sosem voltam még, de magamat ismerve, csak hallgatna, ahogy felvázolom az életemet, relációimat. Újat nem tudna mondani: ahhoz túl sok nézőpontot tudok felvenni, és még nehezemre sem esik.

Nálam ez az “elmenni a pszichológushoz”-téma leginkább azért bukkan fel mostanában, mert úgy érzem, el vagyok veszve a bábák közt, és valami olyat akarok, ahol csak én vagyok a porondon, én vagyok A Valaki, és vagyok a középpont, a főszereplő, a nagybetűs protagonista, és végre tök egyedül szétnézhetnék a fejemben/lelkemben.

Pedig vannak barátaim, de nem találkozom velük. Mert vagy Bécsben vagyok, vagy jövök anyámhoz, és ha én érnék rá, ők nem érnek rá, és még az is van, hogy nem olyan vagyok már, mint rég, hogy mindent kipofázok. Titkaim lettek, komoly titkaim, amik nem akaródznak kisurranni a szívemből. Még nekik sem.

És túl sokat “viselkedem”. És azt képzelem, a pszichológusnál nem kellene viselkednem. Ezt a “viselkedést” is szeretném kiiktatni magamból.

Ott a mai példa. Anyám dokijával beszélek. Behív a kezelőbe. Érzem rajta: az idők során megszeretett, bizalmas, kedves velem, nem magas lóról beszél, hanem olyan, mint egy bölcs nagybácsi. Már meg is érint, megszorítja a kezem, távozóban végigsimít a karomon. Úgy néz a szememben, ahogy a kezdeti időkben nem: melegbarna, hűséges kutyatekintete van, abszolút bizalomgerjesztő.

Szóval ülünk a kezelőben, és anyám esélyeit latolgatja, ami gyakorlatilag az, hogy semmit sem lehet tudni: minden ember más, hinni kell. És kezdi mondani nekem, hogy ő mennyire látja anyám szemében, hogy micsoda támasz, hogy ott vagyok vele minden kemón, és hogy anyában megint ezt a hit-tüzet kell felcsiholni, mint rég. És dícsér engem, és melenget a szavaival.

És ott ülök én, bőszen bólogatok, és amikor ott ülök vele szemben, akkor azokban a percekben én is úgy gondolok mindent, és elhiszem neki magamat, anyámat, azonosulok mindazzal, amit mond. Gyakorlatilag leszűkül az univerzumom anyám univerzumára, amiben egy segítő vagyok. És a saját univerzumom akkor épp nincs. Így visszagondolva nagyon érdekes érzés.

Aztán kikísér az ajtóig, és az ajtóban megkérdezi: és akkor, Juditka, mikor megy vissza Bécsbe? Na ez a kérdés már más. Mondom neki: ilyenkor, míg átmegy rajta, vele vagyok, aztán mikor kezd javulni, akkor. Búcsúzunk, elválunk egymástól.

És EKKOR kezdek magamhoz térni. Én nem azt várom, tényleg, hogy anyám dokija az én lelkivilágommal foglalkozzon, csak érdekes maga a szituáció. Az, hogy egyre jobban kiabálok belülről, hogy elég, hogy itt vagyok én is, Valaki, vegyetek észre, tartsátok tiszteletben, hogy van egy életem, egy saját életem, ami szét van zilálva, és frusztrál a kétlakiságom már nagyon-nagyon.

Mikor vagyok jó kislány? Ha ezt csinálom? Nem hiszem. Miért akarok egyáltalán a jókislány szerepében tetszelegni? Mert anyám ezt nevelte belém, a pedagógusgyerekbe? Hogy én mindig mosolyogjak, legyek tisztelettudó, és ne kirívó, megbotránkoztató, mert különben szégyent hozok rá a tanáriban?

Hol van az én igazi arcom? Előbukkant-e valaha is már az igazi arcom? Mindenféle rámaggatott és felvett szereptől mentesen, csupaszon, szociális és ilyen-olyan manírok nélkül? Félek én attól, hogy ha nem vagyok jó kislány, akkor csalódást okozok? Akkor megítélnek? Akkor elveszítek egy szimpatikus szerepemet?

Hány felé kell, ha egyáltalán kell szerepeket játszanom? Mondta valaha is valaki, hogy csak akkor szeret, ha ilyen és ilyen vagyok? Valójában mi a fontos? Másoknak vagy magamnak megfelelni? Hányszor kell figyelmeztetnem magamat, hogy a saját szememmel nézzem a világot, ne pedig mások vélt szemüvegén keresztül?

Meddig kompromisszum valami, és mikortól megalkuvás? Meddig oké, és honnantól integritásprobléma valami?

Ezeket és még sok más kérdést lenne jó letisztáznom.

Az elmúlt három év legeslegnehezebb napját éltem ma meg. Reggel hatkor már a kocsiban ültünk, és most este, fél tízkor értünk haza. Talán ennyi elég is lenne. Mást nem is kellene mondani.

Napközben, ahogy lejártam elszívni egy-két cigit, fejben minimum tíz posztot írtam. Nagyon-nagyon nehezen viseltem az egész napot. Fizikailag, lelkileg, szellemileg, mindenhogyan.

Nézzük: azt hittük, hogy mint szokásos, a reggeli vizit után bekötik az infúziót, és olyan egy-kettő felé - mert gyorsan megcsinálják a zárójelentést - húzunk is haza. Aha. Először is: anyám Z-portja megfordult, így nem lehetett azon keresztül adni a kemót neki. A nővér kitalálta, hogy menjünk le a négyszázágyasba, a fájdalom ambulanciára, és majd ott megfordítják neki. Jaja, persze, ötszáz fokban, mikor anyám bal lába totál feldagadva, és kb. 10 lépés után teljesen kimerült. Így gyalogoljunk le a hegyről a kánikulában egy másik helyre, majd FEL a hegyre, vissza. Hogyne. Ígyhát várakoztunk.

Egyszercsak mondja a nővér, hogy menjünk le a másik onkológiai részlegbe, keressük ott a főnővért, ő jobban ért a Z-porthoz, hátha ő meg tudja fordítani. Jó, ez olyan 100 méterre van anya helyétől.

Csak volt ezzel más gond is. Utoljára ott tizenöt éve jártam. Ez az a hely, ahol a nagymamám is volt, ő ott kapta a kemót. Ott volt, mikor már iszonyatos fájdalmai voltak, és ott történt meg, hogy mivel éjjel annyira szenvedett, mit csinált a nővér? Milyen látvány fogadott minket reggel, mikor mentünk hozzá? Egyrészt a nővér köcsög pofája, másrészt a nagyanyám, egy ágyban, aminek az oldala ki van deszkázva, és ő meg csuklójánál fogva kikötve, hogy ne vagdalódzon.

Most, tizenöt év után oda bemenni, hát az nekem olyan volt, mint egy kriptába alászállni. Egy hajszál választott el fizikai rosszulléttől. Attól, hogy ott helyben összecsuklok, és kész. Mert ahogy beléptem, minden, minden, amit régesrég eltemettem magamban, előtört. Tizenötéves jelenetek vibráltak a szemem előtt. A nagyanyám illatát éreztem, a hálóingjét láttam, tudtam, milyen ruhában voltam aznap, és milyen íze volt a számnak, és milyen meleg volt, és hol volt csík a padlón a felmosástól.

Álltunk ott lenn anyámmal, egy kurva szót nem szóltunk. Gondolom, ő is a saját démonaival küzdött. Közben köröttünk rengeteg beteg, szobákban, mint a méhkas, székeken egymás mellé ültetve, és ott ambuláncan lóg felettük az infúzió. Öregemberek pizsamában, kopaszon. Az egyiknek olyan sérülés a homlokán, hogy csak egy századmásodpercre mertem oda nézni, mert már éreztem, hogy jön a hányás. Ha csak az embert láttam volna, azt mondom, halántékon lőtték, és nyílt sebbel mászkál.

Anya Z-portjával semmit nem tudtak kezdeni, visszamentünk, megmásztuk a dombot, és anyámnak nagy kegyesen azt mondták, miután ő maga kérte, hogy szúrjanak már neki egy vénát, hogy na jó. “Öltözzön gyorsan vissza, aztán jövök is, és szúrok” - mondta a kisdoki. Ezután HÁROM (bazmeg, HÁROM!!!!) óra telt el a SEMMIVEL. Már kiültem a folyosóra. A nővér és a doki sztoriztak az irodában. Azt hittem, hogy szétbasz az ideg. Aztán végül három óra elteltével a kisdoki próbálkozott, de nem jött össze, és végül egy aneszteziológus talált egy vénát, és délután fél kettőkor (!!!!) elindult az infúzió. Mondanom sem kell, kibaszott lassan. Máskor ilyenkor már útban vagyunk hazafelé.

Magyar egészségügy, bazmeg. Azt is elmeséljem, h. a szomszéd ágyon fekvő kis hölgy mit várt ki türelemmel? Tegnap 5 órát várt egy UH-ra, hogy három másodperc alatt rárajzoljanak egy X-et a hasára, mert ma leszívják a műtőben a hasüregben felgyűlt folyadékot. Ma reggel óta se innia, se ennie nem szabadott, tekintve, h. megy a műtőbe. Délután fél négykor derült ki, h. áááá, nem csinálják a műtőben, nem-nem, majd ott a szobában. (Ezért kellett szomjazni, éhezni.) És valóban, ott a többiek mellett beledugtak az X betűbe egy 20 centis tűt, majd bele a slagot, és az ágy alá tett vödörbe csorgott szépen a hasüregi folyadék.

Azt sem kellene részleteznem, hogy ez a nő mennyire félt, hol az altatástól, hol attól, hogy MÉGSEM altatják. És rögtön utána ment a gyomrába a kemó. De azt is meghallgattatnám visszamenőleg az összes kurvaokos minisztériumi döntéshozó fasszal, hogy a professzornak csak úgy sorolta a nővér: “az ambulancián őrjöngenek a betegek, h. miért nincs ott professzor úr rendelési időben, (ja, mert reggeltől fél kettőig műtőben volt), és itt lenne ez a hascsapolás, de a kismama, aki már szülőszobán van, még várhat, igen, ja, de most szóltak át, h. viszont most azonnal menjen vissza a műtőbe, mert egy nem várt császározás az első”. Kérdem én: hogy tud ez a szerencsétlen orvos FIGYELNI arra, amit csinál, meg a betegre? Magyar egészségügy, helószia.

És a kórtermekben ötven fok, szikrázó napsütés, és olyan mocsok, hogy okádhatnékom volt egész nap.

És akkor arról még nem is írtam, hogy valójában ma ha száz nagyhasú kismamát nem láttam, akkor egyet sem, akik már a saját lelki bajaim miatt jól oda tudnak baszni a lelkivilágomnak. Az is, mikor cigizek, és hallom, odafenn sírnak a cuki újszülöttek, meg az is, hogy állok a műtő előtt, hogy elcsípjem anyám orvosát, és ott tömörülnek az izguló apukák, nagymamák, népes családok, full édes-csodaváró izgalomban, beizzított fényképezőkkel, a turbékoló párocskák a kerti padokon, hassimogató megszeppent férfiak, és kikerekedett, telt kismamák. És én nem gyereket várok, hanem kemóról, meg esélyekről tárgyalok.

Ma nagyon-nagyon azt éreztem, hogy a tűrőképességem, toleranciám, türelmem határán táncolok hisztérikusan. Ültem anyám ágya szélén, és semmit nem tudtam mondani. Nem bíztattam, nem vidítottam fel, semmit nem csináltam, csak SZENVEDTEM, a látottak és a lelkemben rejtőző fájdalmak miatt. Ültem, bambultam ki az ablakon, és elfutották a szemem a könnyek, én meg visszaszorítottam őket, mert olyan erős vagyok, és azon gondolkodtam délidőben, hogy kurvára lett volna ma kedvem elmenni az onkopszichológushoz, úgyis déltől rendelt, és kibőgni magam ott, egy idegennek, lerakni a terheimet, és kiabálni, hogy egészséges, NORMÁLIS életet akarok, és hallani nem akarok betegségről!

Valami megoldásnak jönnie kell, mert ezt nem bírom már. Nem akarok három hét múlva megint buszozni vissza ide, és menni, és baszni az agyamat, a lelkemet, egyszerűen a saját életemet akarom.

Néztem múltkor egy interjút annak a szívbeteg kiscsajnak az anyjával, a Loráéval, és pontosan magamat láttam a nőben: azt a fásultságot, azt az elgyötörtséget. Az a nő is kurvára kész van. Gonosz vagyok, vagy sem: egyszerűen úgy érzem, jöjjön már valami jó, a SAJÁTOM, nem akarok elveszni, elmerülni, azt hinni, hogy csak tragédiákból áll az élet, nekem férjem van, vele akarok lenni, élni KETTŐNK életét. Ha szemét vagyok, hát az vagyok, akkor is így érzem.

Persze minden tisztelet anyának, ahogy tűrte a mai nap viszontagságait, én már kikúrtam volna az infúziós állványt az ablakon. Már alszik, és nagyon remélem, ezt jobban fogja viselni, mint a múltkorit. Drukkoljatok neki.

Most felkelt, és mondtam neki, hogy ő sokkal jobban viselte a napot, mint én.

Jani barátom az a valaki, aki filmekben és zenékben tévedhetetlen. Amire ma rákattantam általa, alább. A szövegére kifejezetten érdemes oda figyelni.Holnap erre vezetek.