Az a felnőttség, amikor már egyedül önmagunk vagyunk saját vigaszunk.

Ma azt mondta nekem, hogy néha nem szereti már a kedvenc, érzelmes számait hallgatni, mert mindegyik csak arra emlékezteti őt, hogy mennyire hiányoznak a megénekelt érzelmek az ő személyes életéből. (Kata)

“…hogy mindenik embernek a lelkében dal van, és a saját lelkét hallja minden dalban…és akinek szép a lelkében az ének, az hallja a mások énekét is szépnek…”

Volt nekem egy nagyon nagy szerelmem. Megérne egy százoldalas post-ot leírnom, mit hogyan éltem meg és át. 1998-ban nem volt még blog, viszont volt internet, és interneteztem is. És ő is. Toulon-ból. Aztán Nizzából. Mindegy is. Csak hát néha beszélgetünk MSN-en, és eddig, az egész tizenegy év óta, mióta ismerem őt, nem sok mindent ismertem fel, keveset okultam ebből a nagyon fura “kapcsolat”-ból.

Most pedig itt MSN-ezem vele, és figyelem magamat: nézem mintegy kívülről, milyen érzetek, dramatizációk játszódnak le bennem. Rengeteg minden. A reggeli kocsizás közben Attilán is gondolkodtam. És elég durva, hogy tizenegy év után most először sikerült meglátnom azt, hogy attól, hogy nekem ő hatalmas-jelentős volt, az nem jelenti azt, hogy én, neki, ugyanannyira, ugyanúgy. Akkoriban, régen, vakon, dramatizálva, tök hülyén (és asztakurva, leírni is döbbenet nekem), én _tényleg_ azt képzeltem, hogy hajszál pontosan ugyanazt érzi, mint én. És mennyi fájdalmam, mennyi félreértésem, kegyetlen napom, hetem, hónapom volt emiatt!

Végülis, semmit nem mondtam most, és oly’ sok lenne a lényeg, és úgy kifárad a lelkem, kész. Micsoda, micsoda, mekkora szerelem, mekkora illúzió volt, mégis gyönyörű, dinamikus, és széjjelb*szta a lelkemet, és még élveztem is. Azt éreztem több éven át: egy isten van a közvetlen közelemben.

*Kút típusú ember: fölé hajolni és beleveszni, csobb.

Ez a zene szól, és csak nézegetem a tavalyi képeket. De jó volt, de jó volt!

Még asszem gimis korom végén láttam a filmet először, aztán többször is megnéztem. Szerettem elsőre, és Döndö meg is vette nekem a Beethowen-cd-t, ami a filmben is szerepel.

Most, hogy majd’ tíz év után újra megnéztem, döbbentem rá, hogy régen, hiába is véltem érteni a filmet, egy kukkot sem fogtam fel a lényegéből.

Kern szuper forgatókönyvének és rendezésének köszönhetően egy teljesen feszes és több rétegű film a Sztracsatella, egy korosztály - igaz, nem az enyém, hanem inkább anyáméké, és az övék sem, hanem sokkal inkább egy pesti emberé - szorongása kerül a vászonra, sok humorral, marha jó jelenetekkel. Az meg, hogy belecsentek postabank-reklámot, meg még ezt-azt-amazt, az is pont a mondandót sugallja. Hogy unom az életemet, a feleségemet, hogy az egész városban nem lehet sehol szalontüdőt adni, hogy minden, ez az egész város, az egész ország olyan megváltozott, mintha mindennek csak a másolata lenne, hogy a nemtudoménmilyen kiskocsma helyén ma McDonalds van, meg, hogy “halálosan szerelmes vagyok a feleségembe, de nem szeretem már”. És a sztracsatella. Az adja meg a kulcsot a megfejtéshez.

Ez a film még abban a korszakban készült, mikor a Gesztesi Károly max. a taxisofőr szerepét játszhatta. Nagyon nagy tévedésben vannak azok, akik a Sztracsatellát egy kalap alatt említik Koltai-filmszakmunkás gagyi, együgyű, nulla mondandóval megspékelt, abszurd, de mégis balfasz filmjeivel. Közük nincs egymáshoz.

Kern Woody Allen magyarhangja, és tényleg, ez a film valóban a magyar woodyallen magyar szorongásait mutatja be. De leginkább csak apámék korosztálya értheti tényleg. Ha pesti, ha értelmiségi. A többiek meg valahogy érzik azért. Szóval ajánlatos megnézni.

Először is bekapcsolom a fülhallgatóval a Lolita-t, aztán mesélek is.

Az erő, a potenciál - akár mi is van, és mindenek ellenére is - kifogyhatatlan. Tegnap este még mindenki összeveszett mindenkivel a szülői házban. Én annyira ki voltam merülve idegileg, mint még soha. Nem éreztem még ennyire lenullázva magam. Aztán fogtam magam, és megnéztem a Sztracsatella című filmet, hosszú évek után újra, de erről majd egy külön posztban írok.

Reggel elég csendesen indultunk. A kocsiban hátradöntöttem a fejem, és csak voltam, volta, voltam. Aztán beértünk a klinikára. Hála istennek teljes pangás volt (csodálkoztunk is), és a recepciós-betegfelvételis nő idegbaja után már jött a jó rész.

Még tegnap este háromnegyed nyolckor jött egy ötletem: fel kellene hívnom a professzort, és annak ürügyén, hogy holnap hányra menjünk, megkérdezem tőle, haza is jöhetünk-e. Első nap úgysem adják be a kemót. Kedd volt, és este nyolcig rendelt a privát rendelésén, sima ügy volt, és mondta is, persze, van rá mód, hogy ne maradjunk benn. Áldom az eszemet ezért az akcióért.

Ugyanis, ma ahogy beléptem az épületbe, a prof jött le a lépcsőn. Rám nézett, láttam, nem tud hova tenni, de azért kedvesen odaszólt nekem: “kontrollra jött?”, mire én: “ööööö, igen…”. Anyám épp a mosdóban volt.

Úgy készültünk, hogy minimum du. négyig benn kell lennünk, mert hazamenetel előtt szokott a prof feljönni az onkológiára, és csak akkor tudjuk megkérdezni, hogy akkor tényleg húzhatunk-e haza.

Anya ki a mosdóból, beszálltunk a liftbe, hármas gomb. Ment is a lift, aztán nyílt az ajtó. És a lifajtóval szemben épp jön ki az irodájából, na kicsoda? A professzor úr. Á! Jó napot kívánok - mondja, anyámat persze már rögtön megismerte. - Na, ha itt van, menjen csak fel, vérképe már van? ja, jó, és mindjárt jövök, megnézem, aztán mehet is haza - mondta és elsétált.

Oké, na de hova menjünk FEL, mikor a harmadikon vagyunk, nem? - gondoltuk, és csak ebben a pillanatban ocsúdtunk fel, hogy valami csoda (hihi!) folytán a lift a földszintre vitt minket!:) És én _tudom_, hogy pontosan azért, hogy ne kelljen délutánig ott dekkolnunk, hanem összefuthassunk a proffal:)

Ezek után a legtutibb nővér várt minket fenn, és mint a jászlányoknak (:)))) ), anyának is beültetnek egy portot majd a következő kemó előtt.

Így hát 10:45-kor már a városhatárban kocsiztunk, és nagyon-nagyon örültem ennek az isteni csodának! Hazafelé bambultam, merengtem a gyönyörű mecseki tájon, tovább pedig a haragoszöld legelőkön, a magyar toszkán tájon (én így hívom:)), és nagyon fájt a fejem, de hálás vagyok az Univerzumnak, hogy nem hagyott cserben.

Mióta csak beteg anyám, azt próbálom a fejébe verni, hogy a következő szabály szerint élje az életét, és főleg a problémásnak tűnő szitukat megelőző időt: kérje az Univerzumtól, Istentől, Sorstól - hívja, ahogy akarja akárki - hogy minden a lehető legjobban alakuljon, de azt ne mondja meg Istennek, Szellemnek, Univerzumnak, Sorsnak, hogy ezt hogyan intézi! Azt bízza rá!

A logikát ilyen esetekben nagyon ajánlatos teljesen kikapcsolni. Az elménket, az analizáló mániát, ugyanis azzal az élet ilyen területein soha senki semmire nem fog menni. A Bizalom, ami sikerhez segíthet. Az, hogy képes vagyok magamat rábízni valami felsőbb, nagyobb, tágabb hatalomra, aki magasabb nézőpontból látja az én apró életem eseményeit, és ő az, aki TUDJA, mi hogy legyen.

Az emberi logika és észérv sosem tette volna lehetővé, hogy mi pont akkor, pont azzal a lifttel, ne a harmadik emeletre menjünk (pedig oda AKARTUNK), hanem le a földszintre, ahol a lifttel szemben ott a professzor irodája. De csak két hete ám, mert átrendezések vannak.

Csung!

Ez az a zene, amiről ha hallgatom, mindig az jut eszembe, hogy valójában én pontosan ilyen vagyok. Ugyanúgy süt bennem a nap, nagy a fényesség bennem, ilyen törékeny, de dinamikus vagyok, és szenvedélyes, vasakaratú, végtelenül nőies. Mert a franszia nyelv nekem maga a “nőnek lenni, ízig-vérig”.

És ha nem lenne még elég, akkor én vagyok a Lolita is.

Most nekem is lenne kedvem lefeküdni, és meghalni.

Az a legmarkánsabb különbség a férjem és az összes többi férfiember között, akiket eddigi életemben megfigyelni volt lehetőségem, hogy a férjemben nincs meg a jóra való restség. Ő minden nap csiszolja, javítja, tökéletesíti magát. Elképesztő tudatossággal vezeti és éli az életét, és nem lusta meghallani mások tanácsait, és amennyiben azok jók, azonnal el is kezdi beépíteni az életébe és azok a természetévé válnak.

Másoknál meg állandóan azt érzem, mintha valami hülyegyerekkel beszélnék, és alapvető dolgokat kell elmagyarázni.

A jóra, a pozitívra kell koncentrálni. Nagyon zaklatottan aludtam, gyomorideggel, és nem is keltem jobban, pedig anya szinte az egész éjszakát végigaludta.

Reggel rögtön beszóltam apámnak, de nem bírom, hogy ágyazok be, anyám (!) megy, vonszolja magát a portörléssel, ő meg már megint a gép előtt.

Remélem, minden oké lesz ma a kontrollon, szorítsatok!