Egymással szemben vannak a szobáink: az én lányos szobám, és vele szemben anyám hálója. Ahol máskor hajnalig is hangosan szól a fülhallgatón a zene, ott most minden lenyomott billentyű durva zaj. És attól félek, felébred rá anyukám. Nyitva mindkét ajtó. Éjszakai nővér vagyok most. Őrzöm az álmát.

Hát van bennem sok könny, amit nem engedek kifolyni egyelőre.

Késő délután átvittem a szomszédba anya táppénzes papírjait: ott lakik az iskolai irodás. Erzsi néni - láttam a bokrokon keresztül - csak állt az erkélyükön, nézett valahova, az is lehet, a lelke mélyére.

Erzsi néni nagyon szép asszony: még most is hosszú hajat hord, és a bőre makulátlan, bronzos. A kecskéi a hobbija. Reggelente hallom, amint sírnak a gidák. Sajtot is gyárt, és unokázik.  Irigylésreméltó, tőlem most nagyon távoli béke lengte be azt a portát.

Szóval mentem-közeledtem, és láttam, ahogy ez az asszony látszólag semmittevésben áll ott. Vagy magába nézett, vagy legeltette szívét-lelkét a szép kertjén, a zöldjein, hiszen vasárnap volt, késő délután. Ilyenkor már falun se dolgozik senki, ott volt pont az ideje végre megállni, és gyönyörködni az elvégzett munkában.

Valami angyalos mosollyal köszöntött. Kérdezte rögtön, hogy van anya. Állt - immár a kapunál - én pedig egy pillanatra zavarba jöttem arca bőrétől. Hogy milyen szép, hogy puha, és fiatal az a bársony. Mert bársonyos volt. Megkapta már az idei nap is. Aztán mondom neki, anya nincs valami jól. Néz rám, és mosollyal - mi nekem szól, vigaszként - mondja: - Annyira sajnálom. Nem is tudod. Annyira.

És énnálam ekkor eltört a mécses. Szólni akartam, válaszolni, de nem tudtam. Éreztem rögtön a forró könnyeket a szememben, bólogattam egyet, és kicsikartam: - Na, megyek is…

Aztán tíz lépés, míg átérek a mi oldalunkra. Addig hagytam, hogy kicsit könnyebbüljön a lélek, és sírjon a test. Aztán megláttam magam a garázsajtó üvegében, nyeltem egyet. Nem sírhatok. Nem megyek fel vissza anyához kisírt szemekkel.

Arra gondoltam: mennyi szenvedés, tragédia, bánat, de öröm is, boldogság zajlódhat csak itt, ebben a kis zsákutcában, amiről semmit nem tudunk, szomszédok.

De nem is erről akartam ám írni most. Arról, mindig figyelmeztetnem kell magamat, hogy ha nekem igen, azért mások számára nem áll meg az élet, de legalábbis nem a betegség, a szorongás tölti ki a napot. És ezért nem szabad senkire neheztelni. Ez - most - velem történik. Ez a feladatom most. Csak hát szomorú vagyok, végtelen szomorú, este főleg, egyedül a gép előtt.

A férjemre sokat vártam ma, míg gép elé került, és neki is sikerei vannak, és azokat éli, így természetes. Az Anna nem jött MSN-re, pedig nagyon vártam, Évi sem, pedig megbeszéltük. Hát jó éjszakát, többet ér, ha meditálok, elmerengek az ágyban, vagy imádkozom. Ez a blog pedig azért jó, hogy van. Egy csorba lelki szemetesláda.

Itt ülök, és merengek, gondolkodom, fél füllel anya szobája felé hallgatok, hiányolom A.-t, hogy legalább az internetben jelenne meg, és amúgy meg semmi. Annyira nem jó.

Így lehetne mondani. Anya kicsit jobban van, felült, átült a nyugágyába is, néztük a tévét, kicsit sétálgatott is. Persze kába a gyógyszerektől. Holnap reggel elmegyek a háziorvosához, és beszélek vele. Azt még nem tudom, miről.

Érdekes, hogy ahogy kicsit jobban van, egyből máshogy látom a világot. Nem annyira úgy, mint az előző posztban. De valahogy most nyugodt vagyok. Remélem, hogy éjjel tud pihenni és holnapra jobban lesz. Mert változatlanul azt gondolom: nincs lehetetlen.

A Kajti követi minden lépésemet, százszázalékos árnyékom. Tutira érzi ő is, hogy nincsen rendben a környezete, és ő is aggódik a kutyalelkével.

Hiába van nyár, nagyon hiányzik. Hiányzik a kertem is, A. mondja, mekkorát nőttek megint a petúniák. Sokszor érzem azt, hogy nagyon mehetnékem van, és azt, hogy de jó lenne a gondok nélkül, de ugyanakkor tudom, hogy most anyám mellett a helyem. Ültünk az ágy szélén, nekem dőlt, a karomban tartottam, és sosem fogom elfelejteni, ahogy sóhajtozza: “látod, kislányom, te vagy az egyetlen támaszom”.

Anya eléggé rosszul van. Ha nem lett volna túl már megannyi mélyponton, akkor most azt mondanám, nem tudni, mennyi van neki hátra. De nagyon szeretné már, hogy vége legyen. Én magamban elmondtam, hogy ha szeretne menni, hát menjen, nem akarom az önzésemmel, hogy nem akarom elveszíteni az anyámat, itt tartani. És azt sem akarom, hogy embertelen módra szenvedjen.

Volt most délután két furcsa nézése. Nem is ő nézett rám, hanem az Isten.

Ma megállás nélkül munka volt: kitakarítottam, főztem egy isteni rakott zöldbabot, kimostam, leporszívóztam a teraszt, kigazoltam a járdaközét, összeszedtem szilvát-barackot-almát, felsöpörtem, a garázsban letöröltem mindent, porszívóztam és felmostam ott is. Mindent csakis anyámért, hogy neki tegyek jót, nem a többiekért, mert senki nem csinált ma semmit, öcsém barátnője kivételével. Eléggé dühös tudok ilyenkor lenni. De ezt most nem is részletezem, mert csak magamnak csinálok rosszat.

Anya egész nap feküdt, szúrkál a hasa, de gondolom dolgozik a kemó rendesen. Néha émelygett, de inkább az a jellemző, hogy nagyon kimerült. De legalább nem volt izomrángás, nem hányt, és szundikált. Sajnos keveset voltam ma mellette, mert egyfolytában csináltam a háztartási munkákat.

Kajtihoz kihívtam reggel az állatorvost, kis hőemelkedés, de a beleivel minden rendben, kapott azért két szurit, valami görcsoldót és antibiotikumot. De nagy franc ő ám: mikor kísértem ki a dokit, már szaladt, futott, semmi, de semmi baja nem volt. Pedig előtte reggel kézben kellett levinni a kertbe és visszahozni, mert egyszerűen nem járt.

Azt hiszem, tényleg az volt a probléma, hogy elege lett abból, hogy nem körülötte forog a világ, nem a saját szobánkban alszunk, nem ő van a középpontban, hanem anyám, és kicsikart némi figyelmet:) Nem ez az első eset, teszem hozzá. Volt, hogy régen hazajöttünk a sátrazásból, és azzal büntetett minket, hogy másnap lesántult a bal hátsó lábára, és első utunk az állatklinikára vezetett, mert nem evett, nem ivott, nem járt a Hund…:)

Jó fáradt vagyok a barackért-szilváért hajolgatástól, de ez olyan jóleső fáradtság. Ha nyugdíjas leszek, egész nap kertezni-kapálni akarok, szedni a paradicsomot a gyerekeimnek-unokáimnak.

Valamelyik nap beszélgettem egy régi ismerőssel, aki azt kérdezte tőlem, tanulható-e az, hogy “jól szeretni”. Lazulásként az Örömkönyvet szoktam olvasni, és ezt olvastam benne.

“Azt mondta az Angyal:
“Amíg nem éled át, milyen a másiknak, addig nem tudsz szeretni. Amíg nem fáj neked a fájdalom, amit másnak okozol, nem tudsz szeretni. A karma nem büntetés, hanem tanítás: megtanít, milyen a másiknak lenni; mit érez, hol fáj neki. Amíg nem fáj a seb, amit másokon ejtesz, és nem vérzel tőle te is, addig nem tudod, mi az, hogy “vele” és “együtt” és “közösen”. Együtt érezni valakivel csak akkor lehet, ha az én idegeim is összerándulnak attól, amit benne én okozok.
A szeretet - mondja az Angyal - minél erősebb, annál érzékenyebb. Nem nekem fáj, hanem együtt fájunk. Ezért, akiben megérik a valódi szeretet - és ez rendszerint nagy fájdalommal, katarzissal jár -, mérhetetlen tapintattal és óvatossággal működik az emberek között. Idegei nem végződnek az ujjai hegyénél, túlfutnak a saját testén, beleérnek másokba, és átérzi fájdalmaikat.
Megtanulja, hogy bármit tesz vele - magával is teszi.
És másokkal is.
Két ember ügye egy családé, népé, az egész emberiségé - mert amikor ezek az érző idegszálak elindulnak az ujjad hegyéből, behálóznak embereket, állatokat, fákat, virágokat - az egész világot érzed majd. Végül eljutsz odáig, hogy egy éhező macska távoli jajgatása nem sajnálatot ébreszt benned, hanem éhséget és kétségbeesést, mert lényed elér a macskáig, átöleli, átérzi, s megszenvedi szenvedéseit.
Valószínű, hogy a szeretetnek nincs határa.
De ez nem olyasmi, amit tanulnunk kellene. Mert bennünk van.
Lelkünk mélyén, eltemetve.
A tanulás nem egyéb, mint kiszabadítás. Ahogy egy mentőosztag felszínre hozza egy bányaomlás mélyéről az élőket, úgy szabadítja ki az érlelő szenvedés a még élő és dobohó szívünket az önzés romjai alól.”

(Kiemelés tőlem.)

Komolyan mondom, bűznek ennyire még nem örültem, mint mikor Kajti szelei beborították a szobát. Espumisan-t adtam neki, anyám bélmozgató (?) gyöngyeiből, kettőt, mert hát kicsi kutya ő.

Jaj, mekkora riadalom is volt! Minden, minden eltörpült és elillant. Az én szerelmetes Kajti kutyám nagyon rosszul lett. Nyüszített, szenvedett, dörgölődzött hozzám és csak mondta-mondta a szomorú szemeivel, hogy “csináljál már valamiiiiit”.

Hát én simogattam, sírtam, mondtam neki, kiskutyám, ne bassz ki velem, ugye semmi komoly? Édeskishundelem, mid fáj, hol fáj, gyere, simogatlak, jó kutya, szép kutya, legillatosabb, puhaszőrű kiskutya, nem szabad betegeskedni, tessék meggyógyulni.

Nem tudott lábra állni, illetve a hátsófele lógott lefelé, valami bélpanasz lehetett, de kurvára ráparáztam, aszittem, meghalok. Most itt szuszmákol az asztal alatt, és félpercenként elmozdul a hálókábel, megszakad az internet, de kit érdekel, ha az én kiskutyám, az Epekedő Tekintetű Kajtató Eb már jobban van?

Anyám is jobban lett egyből, át is jött a szobába, simogatta a kis hasát nekije, és mondta neki, hogy kisszívem, nincs semmi baj, a betegszoba eggyel arrébb van, nálam, és fogalt az ágy, úgyhogy szedd össze magad, és agyonpuszilgattuk, aztán az öcsém meg hozott neki a kertből füvet (pedig nem is kiskecske, hanem ébenfekete kutJa), mert azt szokta legelni, de prüszkölt, mikor az orrához dugtam. Mondom anyámnak, jaj, kivagyok, ezt nem bírom. Mire ő, tétova mosollyal, de valahogy humorral: “hát ez jó, az anyád, meg a kutyád”.

Hát nagyon rám ijesztett ez a Hund. Most meg itt virrasztok mellette. Július 11-én lesz nyolc éve, hogy Kajti napvilágra bújt a pécsi Bogár utcában. Szülinapi ajándék volt, és pontosan olyan hosszú az átadás-átvételkor, mint a tenyerem.

A monszun elmosta a takarítást: nappali sötétségben inkább öcsém barátnőjével főztünk-sütöttünk. Lett tökfőzelék, kerti tökből, kerti, friss kaporral. Sütöttem egy piskótát, rá puding, a fáról barack és zselatin, most hűl.

Anya pedig fekszik, egész nap kába, de jól van ez így. Ha ennyivel átvészeli, nagyon hálásak leszünk.

Békabrekegésre állítottam a handy-met, és nagyon szeretem, mikor kuruttyolni kezd, mert tudom, hogy akkor A. hív:)

Hát ilyen volt. Ki kellett hívnom az ügyeletet, és áldom érte az eszemet, bármennyire is ellenkezett anyám, de magán kívül volt egyrészt attól, hogy izomrángása volt, de súlyos, a carboplatintól, a dereka szaggatott, és sírt, üvöltött, verdeste magát, hogy nem tud szegénykém végre egyet pihenni. Rengeteg nyugtatót és fájdalomcsillapítót nyomtam belé, aztán mégiscsak felhívtam az ügyeletet, és utána tudott aludni, aludni, aludni.

Félelmetes volt az egész, de megoldottuk, és mindig meg is fogjuk oldani.

Azt mondta, bárcsak lenne egy pisztoly, és valaki lelőné. Én pedig megmondtam neki, hogy ha tudnám, hogy az a helyes, és ezzel minden el lenne intézve, én le is lőném. Meg tudnám tenni neki, de higgye el, mint halhatatlan léleknek, semmi nem érne véget, és csak mégtöbb bajt hozna magára, ezért nem mint gyerek, hanem mint ember nagyon nyomatékosan felhívom a figyelmét erre, és arra is, hogy önmaga érdekében ne csináljon semmi hülyeséget.

Elsőre sikerült vénát találni, szépen le is folyt, közben sokat gondoltam jászlányra, hogy neki is csepeg, reggel hétkor már a klinikán voltunk, ezért egész nap iszonyatosan kimerült, és fáradt voltam/vagyok, és még az is, hogy minden terhes kismamát utáltam ma sajnos, meg, hogy van olyan is, ami szintén zajlik, de nem írok róla, a lényegalényeg, ami nem öl meg, az erősít.

A lényeg, hogy anya annál ne legyen rosszabbul, mint ahogy most van. Piheg a másik szobában. Nekem ey hete fáj a fejem, és hajszálon múlt, hogy hazafelé nem hánytam be a kocsiba, fogalmam sincs miért. Idegből.