Jászlány post-ja kapcsán jött az ihlet, hogy én is írjak erről a témáról - gyerekszemmel.

Nagyon öntörvényű, éles eszű gyerek voltam. Tudtam viselkedni, bárhol is voltunk - mint pedagógusgyerek nagyon ki voltam képezve. Egy nagy házban laktunk anyai nagyszüleimmel, és anyám két másik testvérének családjával. Valahogy kedvenc voltam a nagyszülőknek, testvérem nem volt, ígyhát körbe voltam rajongva (főleg apámtól), de volt szigor is rendesen (anyámtól).

Voltak másoknak furcsa kérdéseim. Például, mikor a majdnemválás után anyámék végre összeköltöztek, ráadásul az új házba, egy reggel apám azt mondja: “mától új életet kezdünk”. Mire én: “jaj, ne már, megint meg kell halni, és megszületni? már megint csak kislány vagyok még”. Aztán volt, hogy megjósoltam, hatévesen, ki lesz az első fiú, akivel járni fogok. Majd egyszer ezt is megírom egy post-ban. Szóval olyan gyerek voltam, akit jól lehetett, és hagyta is magát, idomítani, de voltak fura dolgaim, amikből sosem engedtem. Lehet, hogy titkoltam őket, de akkor sem adtam fel valami fura világnézetet, amiről magam sem tudtam részleteket, de születésem óta én magam vagyok.

Aztán 17 éves koromban meghalt a nagymamám, és ez egy nagyon nagy fordulat volt az életemben. Ezután rendszeresen kinn voltam a testemből, és le is csekkoltam: megjegyeztem dolgokat, amikről “elvileg” nem tudtam, visszamondtam másnap, ki miben, milyen mintás alsógatyában aludt (előtte nem láttam), és számtalan supernatural érzékelésem volt. Jósálmok, eltávozott emberekkel való kommunikáció. A mai napig megvannak ezek, hol erősebb, hol gyengébb intenzitással.

A szüleim ezt sosem fogadták el. Bolondnak, furcsának tartottak, ha pedig valami mégis bejött, amit előre megmondtam, inkább borzongtak, de nem érdekelte őket a világlátásom. Nekik belőlem csak az a gyakorlatias, karakán, belevaló csaj kellett, aki voltam.

Sváb família vagyunk, német gimibe jártam, egyenes út vezetett a bölcsészkarra. De valójában külkerre akartam menni, csak a matek miatt fel sem vettek volna. Így hát a bölcsészkar semmitérő német szakán basztam el az éveket, egy elképesztő bensőséges albérletben. Nem is öt év alatt végeztem el…

Aztán volt kb. három év, mikor az egyetem alatt egy cégnél is dolgoztam. Imádtam a munkámat, sokkal jobban élveztem, mint a lagymatag egyetemi szemináriumokat. A cégtulaj mindenese voltam, és szerintem nagyon jól végeztem a feladataimat. Csak hát ugye be kellett fejezni az egyetemet, anyámék is cseszegettek, és főleg a sok “hivatalból elégtelen”, ehhez hozzájött egy munkahelyi sérelmem, és végül felmondtam. És nagy nehezen (jóval később) lediplomáztam.

Sosem akartam tanítani, és fogalmam sem volt, végülis mi a szart is kezdhetnék a diplomámmal. Az albérletből mindenki hazaköltözött, így én is: és apám egyesületénél lettem uniós pályázatíró. Két elég jó évem volt ott, a kollégákkal teljesen jól kijöttünk, de utáltam, hogy apám tudatalatt magához akart láncolni. A két év alatt max, ha három nem nyertes projektem volt, az is csupán forráshiány miatt. Nagyon jól csináltam, de nem volt ez sem egy életcél. Nem vetettem bele magam, pedig tudom, ha azt teszem, ma már valami megyei, vagy akármilyen cégnél ülök, vagy önálló vagyok, vagy másokat okítok projektmenedzsmentre.

Anyám szerintem mindig is lenézte ezt a munkát egyébként. Na de közben megismerkedtem A.-val, és elég gyorsan ki is költöztem és összeházasodtunk. A családnak óriási sokk volt (több szempontból is), ráadásul akkoriban derült ki anyám betegsége, műtét, kemó, ingázás Bécs és a szülői ház között.

Furcsának, hülyének, álmodozónak, életcélnélkülinek tartottak mindig is a szüleim, mégis, épp ez a betegség mutatta meg nekik, hogy mégsem az a link valaki vagyok, akinek szerettek titulálni.

Nem lettem menő munkás, sem főnök, a diplomámat úgy szarom le, ahogy van, olyan férjet választottam magamnak, amit nem értettek. De ha gáz van, akkor a Judit az első. A mai napig nem értenek engem, de már elfogadtak, vagy ami tőlük kitelik: rám hagyták a “hülyeségeimet”, mert muszáj volt meglátniuk, nem csak lila köd, amiről pofázom.

Egészen más valaki vagyok, az biztos, mint amit fejben kimatekoztak maguknak, viszont engem végtelen boldogsággal tölt el, hogy ki tudok állni a világlátásom mellett, nem sorvadtak el bennem a képességeim, a férjem igaz társam, igen különleges kapcsolatban élünk.

És nagyon kiváncsi vagyok, hogy ha lesz gyerekünk, én mennyire tudom majd egyszerre nevelni és mégis hagyni a maga sorsát beteljesíteni, kibontani, megfejteni, megoldani. Próbálom úgy várni őt, hogy nincsenek elvárásaim, és bízom abban, hogy ő nagyon is tudja, miért is választ minket szüleinek. (Én is tudtam, nem is bántam meg.)

Tegnap meséli a holland haverom, akinek fél éve halt meg anyukája, hogy nemsokára elszórják a hamvakat (Hollandiában szokás, hogy csak fél év után teszik ezt meg). Ennek kapcsán meséli, hogy megtalálta anyja naplóját, amiben a halála előtti utolsó tizenöt év minden eseményét rögzítette mindenkiről. Elolvasta, és sokat sírt, és végtelenül hálás neki. Benne van, mikor ő (a haverom) először utazott Magyarországra, és sok minden személyes ügy. Nagyon nagy kincs lehet egy ilyen napló.

Én tizennégy éves koromtól 22 éves koromig írtam kézzel naplót. Aztán szünet. Aztán lett egy blogom 2004-től 2006-ig, aminek a teljes tartalma elszállt. Most meg itt van ez.  Több, mint a semmi, de korántsem teljes.

Azt hiszem, sokkal személyesebbre (talán unalmasabbra) veszem a blogot. Nem lehet és nem is szabad másokat a jelenlegi életemmel terhelnem. Segíteni nem tudnak, és akkor meg mi értelme van? A férjemnek sem fogok részletesen beszámolni. Megtartom magamnak és a blognak, ez az én életem, mégcsak nem is a közös életünk.

Tegnap este kicsit beszélgettem a barátaimmal, kicsit el tudtam lazulni. Anya gyenge, de jót aludt éjjel. Most volt zuhany, stb. Rengeteg a tennivaló, én viszont tök fáradt vagyok már reggel, de felturbózom magam, és csinálom egyiket a másik után. Apa is a kertben, barackot szed, a többi fát aládúcolta, mert annyi rajtuk a gyümölcs, hogy letörne az ág.

Volt ma. Kinn a doki, hogy anya tudjon egyet pihenni. Én sokat sírtam eddig.

Eddig tartott az olvasás. Anyám nagyon rosszul lett, sírt, zokogott, magán kívül volt, és állandóan csak hangosan kiabálja, hogy miért nem halhat meg. Nagyon nehéz hallgatni. Most felhívom A.-t, hogy kicsit kimeneküljek.

Leginkább szánalom van bennem vele kapcsolatban. Az biztos, hogy például a nagyapám ezerszer boldogabb életet élt, mint ő. És Michael Jackson sem maradhat kívül azon az univerzális törvényen, miszerint az Isten középen lakik. Egyre inkább meggyőződésem, (pedig mondjuk tíz éve nem így gondoltam), hogy nem lehet állandóan ezer fokon égni, hanem valóban a harminchat fokos láz az ideális. Nem is tudok hirtelen olyan művészt, akinek ez sikerült.

Tudom én, hogy kell a hév, elengedhetetlen az a szent őrület, ami nélkül alkotni, eredetit, leközvetíteni, megjeleníteni, formába szorítani az istenitegyszerűen képtelenség (különben Picasso, Jacko, Müller, stb. mind csakis szakmunkások, kisiparosok maradtak volna), de az is meggyőződésem, hogy minden ember életében van, ha csak egyetlen vagy pár pillanat, amikor megláthatja, hogy merre vezetne a középút, a harmónia, a lelki béke, az egyensúly. Mi az, amin adott pillanatban fordítani kell(ene), tudatossággal, sok fájdalommal, épp ezek érdekében.

Jacksonnak ez látszólag nem sikerült. A maga műfajában egyedülálló művész volt, de túl sokba került neki a halhatatlanság. Kurvára elhúzott valami fals irányba, és bármilyen idézeteket is idéznek a híradók tőle, valójában az összeset nyálas szájtépésnek, pofázásnak tartom. Jackson-nak túl sok handycap jutott, és túl kevés volt egyedül ahhoz, hogy felülkerekedjen azokon, így nem maradt más, mint egy furcsa, megértetlen, testfixált roncs.

Mindig, mindig egy egész élet letétele a példa, a bizonyíték arra, hogy valaki jól élte-e meg az életét, sikerült-e a halhatalansághoz, az istenihez közel kerülnie, és tartósan ott melegednie. Jacko-nak nem sikerült. Az abszolút kedvencem tőle ez a szám.

Igaz, gyenge még, de anya felkelt, lezuhanyozott, kávézott, most pedig a teraszon ül és olvas:) Nem szeretnék semmit elkiabálni, de nagyon bízom benne, hogy napról napra jobban lesz, és szépen összeszedi újra magát, mint ahogy már számtalanszor!

Drukkoljatok neki, és ti is kérjétek az Univerzumot, Sorsot, Istent, hogy eressze meg az energiacsapot kicsit jobban:)

Nagyon hiányzik a férjem, az otthonom, az életem.