Igaz, kicsit késön, de a mai délutánnal megnyitottam az idei bringázási szezonomat:) Tekertem 35 km-t, ami magamhoz képest semmi, de a cél ma az volt, hogy feltérképezzem a környéket biciklizés szempontjából is, mivel tavaly összel költöztünk a kerületbe, így fogalmam sem volt, merrefelé lehet tekerni.

Régebben, mikor még a 2. kerületben laktunk, bicikliztünk sokat A.-val, leginkább a Duna-szigeten, és a belvárosban, de én nem azt a fajta tekerést szeretem, hanem pontosan azt, ami itt várni fog rám:) Ugyanis kb. 10 percnyi tekerésre van tölünk Lobau, egy nemzeti park, kiépített bringaúttal. Lehet tekerni konkrétan benne a természetben, bodzabokrok mellett, Duna-ártéren, szuperjó utakon, amik ki is vannak táblázva.

Már terveket is gyártottam, merre mindenfelé fogok eltekerni. Közvetlen a Duna-parton el tudok tekerni egészen a szlovák határig, Wolfsthal-ba, onnan pedig már csak egy ugrás Pozsony, ahol végre vehetek majd magamnak füstöltsajt-korbácsot, amit már olyan rég kívánok. Az odaút ca. 66 km, tehát a teljes út 132 km, végig zöldben, nulla autóval. Ez a legközelebbi, mondjuk hétvégi egésznapos túrám.

Imádok tekerni, imádom azt a monoton ébermeditációt, amibe kerülök, az isten háta mögé is képes lennék eltekerni. Imádom, hogy a tekerés végére átfúj a menetszél, és olyan az arcom, mintha a legdrágább pakolásokkal nyüstöltem volna. Imádom, hogy erös a lábam, és hogy nagyon jóban vagyok a biciklimmel:)

Csak még azt nem tudom, ki fog velem eltekerni innen Bécsböl Passau-ig:) 325 km, végig szintén a Duna mentén, közvetlenül, a Donauradweg-en. Olcsó és lélektisztító projekt, útközben vadkempingben, kissátorban megalszunk, egyetlen városba se akarok betekerni bámészkodni, csak hajtani, hogy égjen a zsír, fáradjon a test, és repessen a lélek.

Az a torna. Láss csodát, két napja lejárok a pincébe aerobikozni, és újra élvezem. Semmi sem reménytelen:)

Tényleg nagyon szuper hely ez a Bécs. Mindig is szerettem az elönyei miatt, de tegnap éjjel kapott még egy pluszpontot tölem. Hiába, hogy nagyváros, föváros, mégis, itt, ahol mi lakunk, a 22. kerületben, szinte a város peremén, de mégis kb. max. 15 perc kocsikázásra a Stephansdom-tól, olyan nyugis minden, mintha falun élnénk.

A. tegnap este a felsö tetöteraszra kipakolta a vendégeink számára fenntartott duplaágyat, és kinn aludtunk a csillagos ég alatt. Izgi is volt, meg nem is, de annak nagyon örültem, hogy legalább itt nincs akkora fényszennyezettség, hogy ne lehetne látni a csillagokat. Látni lehetett.

Nem igazán aludtam jól, és reggel hétkor már fel is ébredtem, pedig még nem sütött a hasamra a nap, viszont olyan iszonyatos büz volt, hogy bemenekültem a házba (szippantóztak valahol a közelben). És ha már felkeltem, vissza se feküdtem, mert szeretem a koránkelést, a reggel hangulatát. Elmosogattam, ami estéröl megmaradt, lezuhanyoztam, és eltekertem bevásárolni.

Ma viszont inkább szúnyoghálót szerelek az erkélyajtóra:) Az igazi kinnalvás nekem a Mátra marad, a Csórréti-tó partján, szemben a Galya-tetövel, mikor agyonnyomtak a csillagok.

Amióta meghalt a papa, egyfolytában vele álmodom, heti három alkalommal, tuti, és egyébként is, az álmaim teljesen kuszák, úgy ébredek, hogy inkább fel sem idézem öket, mert csak megalázó szituációkat teremtek magamnak ezekben a tudatlan-béna álomsztorikban, amik bennem baszódnak egész nap.

Mostanában horkolok, ezért éjszaka A. át szokott menni az ún. gyerekszobába, ami vendégszoba valójában. Gyerek sehol, de ki a f*szt érdekel. Néha zavar, hogy arra ébredek, hogy egyedül aludtam már megint, de még mindig jobb, mintha arra ébrednék, hogy mindig egyedül alszom.

Kemény napok vannak mögöttem- inkább nem is részletezem. Cirkuszoltam az éjszaka kellös közepén, majdnem a kocsiban aludtam, hisztériára föl bevettem egyböl két fejfájáscsillapítót, konstans zavar a melltartóm, és az, hogy nincs még meg a kellö eröm, hogy fejest ugorjak a fogyókúrába - csak fejben vallom, hogy tüneményes nöci lehetnék. De így?

Madame Pompadourt néztünk a vásznon, lenn a pincében, és mikor vége lett, letelepedtem a szivacsra A. mellé, de a falon, lenn, cipömagasságban a tükörben megláttam magam, hogy mennyire vastag vagyok, és mikor odabújtam hozzá, már újra nem tudtam elhinni, hogy mint nö szerethetö, becézhetö, megkívánható vagyok, ö meg mondta, hogy nincs most kedve itt lenni, inkább megy fel a géphez, és én meg is értettem. A kérdés már csak az (és mindig ugyanaz), hogy hová tünt az a pár plusz kilóval rendelkezö, de nöi áramvonalas, csinimini kis nöcimöci, aki mondjuk úgy három és fél évvel ezelött voltam.

Hát ezek a kérdéseim. Hogy miért nem kezdek el bringázni, hogy miért nem megyek el uszodába, hogy miért nem kezdem el a 90 napost, hogy miért nem megyek le a pincébe aerobikozni, hogy mikor kezdem el végre kifaragni ebböl az amorfiából azt a nöt, aki voltam, aki lenni szeretnék, ámen.

Hát, szó, ami szó, most aztán már igazán vissza kellene fogynom a versenysúlyomra.

Nagyon-nagyon ijesztő volt arra ébredni, hogy öcsém beront a szobába, hogy menjek, mert anyát haza kellett hoznia az iskolából, mert rosszul lett. Még most is remegek. Egyszerűen lement a pulzusa, volt vagy 40, hányt, és nagyon szédült. És ez leírhatatlan, a tehetetlenség-érzés, hogy hiába fekszem ott mellette, semmit nem tudok segíteni. De az épp annyira hihetetlen, hogy fogta magát, és mikor kicsit jobban lett, visszament az iskolába, mert órája volt. Én meg csak utána buktam ki. Spontán rám jött a sírás, annyira befeszültem és annyira féltem. Istenke, vigyázz rá!

Húztam aludni:) Függöny behúz. Ó.! De nagyon! 

Attilára, ki szerint terjengős vagyok. Hét ez van, na, igazat kell adjak neki. Mit csinájjak, nem tudok úgy írni, mit mások (a niké vagy a szöveges). Olyat lehetne, hogy én vezetem kurvajól a VW golf bérautót, és a magnóból a Henry Lee szól (lehetőleg nem koncertfelvételen), és már nem balfaszkodok, ha kanyarodok, ő meg csodál, amiért nő létemre ennyire vagány módon vezetek (mindig ez a handycap). (Az Attila azt is mondta, hogy kifejezetten zavaróak az állandó zárójeleim.) (Baszod.) Szóval úgy képzelném, Rendező Úr, hogy én vezetek, ő meg a félig-szabad combjaimat bámulja, nem-rejtett ámulattal, csak nem beszélünk róla. (Mert elég hangosan szól a magnó.) (Ha nem lenne meg a Henry Lee, lehetne a Dance me to the end fo love is, sőt.) (Jaj, véletlen a ctrl+tab-nál megjelent a képe, megijedtem.)

Na, igen, ott tartottam, hogy jön a kanyar és jól veszem be, ja, hogy ide valami dinamikusabb kellene? Akkor legyen ez. Csak erre azt képzelgem, hogy bele is markol a combomba, de a kurvaanyjátnemmondkisemmit, én meg ettől hogyismondjam, mégjobban vezetek.

Egyébként meg csicseregnek a madarak, hajnalodik, én még mindig nem alszom, és kanyarodásnál állandóan nyomom a kuplungot, öcsém azt mondta, így el fogok szállni, dehát Bécsben nem is merek vezetni, állandóan a Mecsekről álmodom, hogy ott végighajtok, de éjszaka, reflektorral, a fenti zenére. Nem ereszt a gondolat, hogy kifeszül az egész lábszáram a gázpedálig, (mint Bunny Lebowskinak, megvan a jelenet?), lenne ott minden, ne félj, kerekre reszelt, meggyvörös lábkörmök, nyakspiccbe szórt parfüm, lezsírozott szállodaszoba.

“..others the sex game, the glamour…” (micsináljak, ha elolvadok ettől az kiejtéstől)

Hát én kész.