A.: - Édike, te vagy a legjobb ember a világon…
Én: (aranyos hangon, vicceskedve) - És ha lefogyok, én leszek a legjobb nő is:)
A.: - Na asssse holnap lesz.

Ezután felvilágosítottam, h. a jónőség nem csap seggkordinátákból és számoktól adódik. Ő bocsánatott kért, én meg azért nagyon-nagyon szeretem az őszinteségéért is:)

Tompításként, hogy ne hagyjam magam belemenni a szomorúságba, a félelmeimbe, Spice Girls-t hallgatok. A teljes felületesség a víz felett tart.

Miután eljöttünk anyósoméktól, rám tört a félelem. Attól, hogy haza kell jönni. Hogy mi vár. A hangulat. A minden. Menekülési útvonalakat terveztem fejben, míg csorogtunk át Tökölön, Szigetcsépen. Aztán végül mégis felültem a buszra. Mert itt a helyem, és ez a helyes. És mikor bejöttem a házba, és megláttam az anyámat, nagyon örültem neki. Nagyon.

Mai angyalkám Jani barátom, akinek sikerült így éjféltájra egy beszélgetéssel egészen kisimítania engemet. Most pedig lemegyünk a pincébe, és szélesvásznon megnézzük a Gandhit.

Pedig vidáman, kvázi vidáman keltem. Átmentem Rolanddal Györbe, mindenféle gyógyteákat és salaktalanítókat venni. Meg is történt, még édi cuccokat is vásároltam A.-nak is és magamnak is.

Aztán jött a telefonhívás, anya, az orvos után. Daganat a hüvelynél, daganat, kettö is, majd’ tíz centisek a hasban, daganat a nyakában. Tényleg úgy volt, mint a filmekben. Forgott velem a világ, remegtem, ott voltam a faszban, sehol, idegen földön, tök egyedül, ültem a Tesco kávézójában, szívtam a cigit, és azt éreztem, összeomlik, darabjaira hullik velem az egész univerzum.

Nagyon, nagyon, nagyon félek.

Azért titkon kicsit nagyon boldog tudok lenni, mikor A. miután megvettük a Tesco-ban az Abigél DVD-t (az ö javaslatára!), elmerülve nézi a sorozatot, néha nagyokat röhög. Lehet, hogy még azt is megérem, hogy elolvas egy Szabó Magdát (na nem az ifjúsági sorozatból). Mindenesetre a következö vállakozásom a Régimódi történet dvd lesz. Hát mit ne mondjak, kurva nagyot kell majd a Gubás Gabiéknak alakítani ahhoz, hogy megközelítöleg is annyira élvezzem a filmsorozatot (6 rész), mint amilyen mohón a könyvet olvastam.

Azért mindig elcsodálkozom, mint kisgyerek a Disneyland-ben, amikor feltünik az utcán egy-egy feketekalapos, harisnyás, pajeszos zsidó pasi. Tisztára, mintha egy filmforgatásba csöppennénk. Még a biciklijük is teljesen old-school. Négyévestöl az aggastyánig egyencucc, egyenszemüveg, az a furcsa valami az arcukon. Lenne kedvem egyszer belesni az otthonaikba, tuti idöutazás lenne. Egyszerre viszolygom és kiváncsian kutatom öket arra a pár másodpercre, míg látom öket elsuhanni mondjuk a Karmelitenkirche környékén.

Közben azt képzelem, a pincékben megült szele a történelemnek, ami kifújta öket véletlenül az ócska handyshopok, olcsó áruk boltjai, a villamos, a DM és Billák világába.

Egy köpésre tölünk van a Josefstädter Theater kellékes raktára, ahol is mabolhapiacot tartottak. Jelmezek, régi díszletek, színházi plakátok minden mennyiségben - volt meghirdetve 11-re az akció. 10:39-kor már nyitva voltak, A. idegesen rohant a bázis felé, mondván, mégkorábban kellett volna jönnünk. Tele volt várakozással, és én is kiváncsi voltam. A fotózásaihoz akart kellékeket, én pedig egy ócska, féloldalas rekamiét:)

Csalódás pur. Gyakorlatilag abból akartak pénzt csinálni, ami valóban már szemét-kategória. Semmi, de semmi jó nem volt, inkább felbaszva éreztem magam, hogy na nehogy már ezekért a vackokért akarjatok pénzt kérni.

Ezen felbuzdulva bementünk a 2. kerületbe a Taborstrasse-ra egy jelmezüzletbe. Ahogy Döndö mondaná, a szartól a repülöig minden volt, fetish cuccok, színházi kosztümök több korból is, viszonylag drágán. Nekem legjobban a parókák tetszettek, kb. öt darabot simán megvettem volna magamnak, de azok se voltak olcsók: 30 eurótól felfelé, ráadásul ócska minöségben. A végeredmény az lett, hogy A. vett fotózásaihoz egy ördög-hajráfot, két csíkos harisnyát és egy kalózosat, valamint egy könyök fölé érö fekete kesztyüt. Miután én ezeken felbasztam magam, és kivonultam egy cigire, felfedeztem egy üzletet, ahol gyors próba után vettem is egy lila ujjatlan cukimuki nöcis tunikafelsöt hozzá passzoló nyaklánccal, hogy legyen mint felvennem, mikor anyukámat 5-én mint kiváló pedagógust tüntetik ki.

Tegnap este valahogy rám szakadt az égbolt. Felmentünk aludni, és a nagy ágyban elheverve, ahogy odakuckóztam A.-hoz, nagy sóhajjal mondani kezdtem.

Tizenöt éve nagy nap volt. Izgulva készültünk kisöcsém másnapi ovis ballagására. Emlékszem, kis rózsaszín egyen-csokornyakkendöjük volt. A szembeszomszéd házban nagyanyám pedig morfiumtól kábultan hevert az elö szobában. Ott aludtam vele, mint már majd’ egy éve minden nap. Eseménytelen éjszaka volt, ha lehet ilyet mondani. Eseménytelen abban az értelemben, hogy mama légzését figyeltem feszülten. Nagyon ritkán vett levegöt. A morfium teljesen elkábította. Átaludta az egész napot. Legalább addig sem fáj. Aztán hajnalban hazamentem, át, az utca túloldalára, és ledöltem. Álmot láttam: néztem egy sírgödörbe, mama meghalt.

Aztán indult a nap, május 28. napja. Szombat volt, és igazán meleg. Látom, amint dagadnak a fák odakinn, mama ablaka alatt már hármat nyílt a rózsa. Aztán délelött újra átmentem mamához. Így ingáztam mindig. Csendben beosontam a szobájába. A redöny félig le volt eresztve, fehér fény ült meg a bútorokon, a fogason, a dédi ösrégi sublótján. És ott feküdt, a bal oldalára fordulva az én imádott, fájdalomtól elgyötört, márványos arcú nagyanyám. Nem szóltam hozzá, csukva voltak a szemei. Azt hittem, alszik. Leültem az ágy szélére. Néztem pár pillanatig börét. Mint számtalanszor már, most is puhaságát, látványát próbáltam lelkembe maratni. Megsimogattam kézfejét. Derékhajlatán is végighúztam kezem.

Aztán egyszercsak, nagyon lassan felnyitotta megannyi titkot rejtö sötét szemeit. - Mamóca, sziaaa - suttogtam, és gombóc nött a torkomban. Nem válaszolt, csak nézett. Mélyen. Olyan mélyen, hogy nem is a lelkembe, de egész végtelen létezésem befoghatatlan távolába látott. Korok, életek univerzális sztrádáin tekintett szét, akárhányszor régebben is rám emelte tekintetét. Halványrózsaszín hálóingben volt. Emlékszem, láttam egyszer egy mumifikálódott apácát valami képes történelemkönyvben. Ö jutott eszembe.

Ott ültünk, egymás csendjében. Aztán egyszercsak felélénkült pillantása. Nem nevetett, nem mosolygott. Nem úgy nézett, mint nagymama az unokájára. Úgy, mint valami ösi szövetséges a szövetségesére, végtelen szeretettel, de józanul. Én rá mosolyogtam, de nem viszonozta. Tökéletesen érzékeltette velem: ezek nem a smúzolás pillanatai. Ezután felemelte jobb kezét, intett, mint a katonák. - Issssten veled. - mondta. Sok s-sel, olyan mély hangon, amit talán addig sosem hallottam töle, szíve kútjának forrásából.

És visszahúnyta szemeit. Indulnom kellett. Nem azért, mert dolgom lett volna. Nem. Hanem mert TUDTAM, elbocsátott a nagyanyám. Lassan felemelkedtem az ágyról, kimentem a szobából, becsuktam az ajtót. Álltam pár másodpercig a folyosón, és felzokogtam. Akkor elöször, mióta mama betegsége zajlott, a füle hallatára. Vissza akartam fojtani, de képtelen voltam rá. Nem is zokogás volt az, hanem gyomorból jövö csuklás, a fájdalom és veszteség kifakadása. Tudtam, hogy hallja. De tudtam, hogy mennem kell, és tilos visszafordulnom a szobába.

Ebéd után én boltoztam, akkor még javában megvolt az üzlet. Anya és öcsi csinosan felöltözve jöttek le a lakásból, megálltak a pultnál. Kisöcsém zabálnivalóan édes volt, fehér ingecskében, ünneplös cipöben. - Siessetek haza, mert a mama ma meghal - mondtam anyámnak. Láttam, megrettent. - Ilyet ne is mondj, kislányom. - De, mondom, nem viccelek.

Ötkor bezártam a boltot. Peti, Bea és Balázs, az utcabeli barátaim ott voltak velem. Felmentünk a szobámba. Hevertünk az ágyamon, ki itt, ki ott, elfordított reluxa mögött. Mondom, nagy meleg volt.

Fél hétkor kopogtak az ajtómon. Apám nézett be. - Nem tudod, anyád hol van? - kérdezte, de láttam, teljesen zavart és könnyes az arca. Amint meglátta, hogy hárman vagyunk a szobában, ki is hátrált. Tudtam azonnal: baj van. Felpattantam, utána siettem. Ott állt az ajtó elött, zokogott. Igen, meghalt a mama. Anyám odébb lenn, szintén zokogásban.

Én zavaromban azt sem tudtam, mit tegyek. Visszamentem a szobámba, és elmondtam Petiéknek. Ök gyorsan hazamentek. Emlékszem, az volt az elsö mondatom, ahogy az ágyon ülve meredtem: - Jaj, Istenem, hol lehetsz most, mama?

Aztán ezután zavarosak az események. Átmentem megint. Az utca túloldalára, az én személyes, alig tíz méteres kálváriámon már a hiábavalóság felé haladva.

A redöny teljesen le volt eresztve, csak az apró lyukakon szürödött be békítö fény. A folyosóról szürödött be még némi világosság, hisz odakint vakítóan sütött a nap, alig múlt este fél hét.

És mama ott feküdt, a hátán, már felöltöztetve, sötétkék-fehér pöttyös ruhájában, mint egy márványszobor. Kezei melle alatt összekulcsolva. És akkor megintcsak az a könyvbeli apáca képe tolakodott gondolatomba: épp ilyen kezei voltak neki is. Többen álltak az ágy körül, anyám, a húga és bátyja, nagyapám. Sírtak, szipogtak. Én meredtem. Sosem láttam még halott embert, és nem voltam képes felfogni, hogy az a test, a nagyanyám, már nem él. Az erei pályáin jártam képzeletben, figyelve, mint lassulnak le véglegesen folyamatai.

A fájdalom ebben az órában mégcsak mindenidös volt bennem. A kiszakadás fájdalma még nem ért utol, csak késöbb.

Tizenöt éve, és mintha ma lett volna. Hiánya minden napomon változatlan-eleven. Vele éltem utoljára szimbiózisban. Életem nagy szerelme, kivel a viszontlátást így-vagy úgy, azóta is sóvárogva várom. Bárcsak megszületne valami új alakban, közel hozzám. Mama, siess!

Íme, az egyik tervezett útvonal. Jó lenne hétvégén abszolválni.