Nem mondom, hogy jó most itthon, de azért kisajtolok belőle kis csodákat. Ebédidőben lementünk Kajtival a kertbe, és csak sétálgattam. Kajti rohangált körülöttem a piros labdájával a szájában, aztán, mikor elfáradt, csak követett. Ha megálltam, leheveredett ő is. Ebédidőben nagy csend van a zsákutcában, és fehér fénnyel szór a nap. Az öreg fűzfa ágai csüngenek. A törzse körül megnyírta apám, így be lehet menni alá, de úgy, mintha egy szentélybe mennék, egy zöld baldachin alá. Bementem, és csak néztem kifelé. Olyan ez a fűz, mint valami ősanya, hosszú-hosszú hajzuhataggal. És ahogy kóstolgatta a szél, mormolt a fa, súgott, susogott. A természet hangjai, ami sosem lesz zaj. Nem zavar, hanem belém épül. Ugyanolyan, mint a patakcsörgedezés, a tengerzúgás, a tátrai fenyvesek sötét búgása. Csak ő épp egy fűz. Légies, könnyed, barátkozó. A rózsabokor is hogy megnőtt. A kert végében, a patakparton már félméteres a kardszálú fű, a szomszéd kutyái néha odaacsarkodnak felém. Aztán a kuvaszunk sírhelye. Felé állok. Egyedül azon az apró placcon nő valami lilás virágú gyomnövény. Szeretem a fűz lebbenését, ugyanúgy, ahogy a függönnyel évődik a huzat.

Szombat este jöttem haza, anyának eléggé görcsöl a veséje, de azért ma bement az iskolába, mivel beiratás van, és az elmúlt három évben sosem volt ott, mert mindig akkor műtötték, vagy kemón volt. Remélem, bírja a mai napot. Látom, hogy nagyon örül, hogy hazajöttem, szomjazza a jó szót, a törődést. Vasárnap délután együtt aludtunk a nagy ágyban. Egyik felén ő, másik felén én, közöttünk a legokosabb kutya, Kajti:) Olyan mélyen aludtam, hogy alig tudtam észhez térni. Mindig így van, ha hazajövök: az első nap azzal telik, hogy egy nagyot alszom Kajtival. Most is itt szuszmákol a lábamnál.

Esküszöm, öregszem (vagy…), de beindult. Tegnap még nem, ma meg már igen: elborítja a szívem-lelkem, ahogy 160 darab negatívból bescannelt családi képet nézek. Apám neki állt digitalizálni. Ott a mama, és ott vagyok én! Majd’ harminc évvel ezelött: édespofásan, csupavidáman. Ezer százalékosan vivid voltam, minden lencsét telibe mosolyogtam. Az az energia, az a svung - ahogy elbambulok magamon - megsuhint újra, és hirtelen lélekben épp olyan fáradhatatlan, csordultig boldog lánylény vagyok, immáron 32 évesen.

Ott a ház, a régi szerelmek lábnyoma, a daru, amit az apa épített, a nagymamám csípöre tett keze - rázoomolok, és mutatom A.-nak, hogy látod? hát ezért én is. Az anyám fiatal és izgalmas, és keresztbetett lábakkal olvas a radiátor elött, a haját kifelé szárítja. Ízig-vérig jónö, és szépség is. Vizsgára készül, még föiskolás. És a szívem egyre jobban ver. Feldúl ez az egész, látni a mama nappaliját, az anyám magassarkú papucsát, önmagamat, a kis vállas ruhában - mindig azt hittem, hogy nagyon bénán áll, közben meg egy cukiság. És apám, mint egy brit pop énekes. Ó, Istenem.

Mivel végre megoldódott a képfeltöltésem, így újból hangulatképekkel jelentkezem, tekintve, hogy csodaszépen nyílik az amaríliszem, a másik képen látható az a bizonyos rácsoskapu, amit hat órán keresztül festettem, valamint a nappali ablakában található cukiságaim, a favirág és a faangyal.

Nagyon régi tervem, hogy rekonstruáljam azt a majd’ harminc évvel ezelötti ízt, amit azóta is hiányolok az ízlelöbimbóimról: az óvodai zellerkrémlevest pirított kenyérkockákkal. És végre ma beteljesedett. Olyan elképesztö levest föztem, hogy szinte szent extázisban kanalaztam a kertben.

Igazi zöld napot tartottunk ma. Volt ugye a zellerkrémleves, aztán föztem spárgát, mert ugye beindult a spárgaszezon és a Pennyben magyar (!) spárgát lehetett kapni, én pedig vettem egyböl két csomaggal, támogatandó az otthoniakat. Hozzá jó sült serpenyös krumpli és fokhagymás spenótlevelek.

Én leöntöttem a spárgát holland mártással, és megállapítottam, hogy a hollandoknak még a mártásuk is isteni (ha ez valóban tölük származik…). Ropogtattuk hozzá a szokásos, mindennapi jégsalátánkat.

És ha már ovi. Anno a kedvenc napi menüm így nézett ki: reggelire sóskifli, kockasajt, citromos tea, ebédre zellerkrémleves ropogós kenyérkockákkal, fött krumpli felkarikázott virslivel, majonézes mártással, klóros csapvíz, fésülködés, alvás a sarokban az indrichferi mellett, akit utáltam, felébredés délutáni nyárizáporra és esöszagra. Ha fellapozom Janikovszky Évától a “Már óvodás vagyok”-ot, és az elsö oldalak egyikén megnézem a kabátos képet, pontosan négyéves vagyok, és kerek.

Az biztos, hogy soha többet nem vállalkozom apró rácsos kerítéselem festésére. Festeni - akár kaput, akár képet - maga az éber meditáció, de a kis rácsok közével baszakodni, kétszer kenni, mindezt ca. hat órán keresztül, az egyenes út oda, hogy kikattanjak. És hát meg is történt. Most meg ott áll az ecset a vízben, a szél viszi a leterített reklámújságokat, délben a fözés után nem mosogattam el, és iszonyatos kupleráj van ott is, a teraszlapokat telecsöpögtettem festékkel, amit majd térden sikálhatok, a karomat emelni nem bírom, nem tudok fogyókúrázni, otthon cirkuszolnak a szüleim és testvérem, nagy sóhaj, itt legalább nyugalom van.

Hirtelen felindulásból leültem, és neki kezdtem a Judit könyvébe, ami nem más, mint a családom története.

“Mivel most nagy élvezettel olvasom Szabó Magda „Régimódi történet“ címü regényét, arra az elhatározásra jutottam, hogy amíg emlékezetem ép, megírok mindent a családomról. Az ötlethez az a szomorú tény is hozzájárult, hogy egy hónapja nagy hirtelen meghalt anyai nagyapám, J. I.. Testével együtt sok emlék is porrá veszett.

Tények, információk, adomák olyan családtagokról, akiket én nem ismertem soha, viszont a legendákból ismerössé lényegültek lelkemben. Ma már nem tudom megkérdezni papát, hogy s mint is volt gyerekkora, mi pénzböl gazdálkodtak, hogy tartották ünnepeiket. Azt szeretném, ha egyszer az én Jóistenem megajándékoz egy gyerekkel, tudjon mihez visszanyúlni, ha érdekelné anyjának családja. “

Így kezdödik.

Igazán boldog pillanat, és magamban kuncogok is, amikor a szétterpesztett lábaim közt a férfi mosolyogva gratulál ahhoz, hogy tökéletes vagyok. Ö Thomas Schuller, a nögyógyászom, hihi:)

Pedig fogalmam sincs valójában, hogy mitol is kellene félnem, de ahogy közeledik a fürdés megkezdésének idopontja - hogy szalonképes legyek a nögyógyásznál - úgy szükül a gyomrom összefele. Most jöttünk meg Sopronból, és megint ugyanazt éltem át, mint mindig: ahogy átérünk a határon, elfut rajtam-bennem az öröm, hogy de jó, itthon vagyok, aztán mikor nézem az utcán az embereket, a javíthatatlan ízlést a kaspóárusoknál, akkor meg azért örülök, hogy kicsit távolabb vagyok ettöl a szánnivaló giccsparádétól.

A tegnapi napom egyébként igen jól telt: a ház különbözö pontjain bögtem ki magam - remélhetöleg egy évre elöre letudva a bömbölést.