A mai Magyarországot jól jellemzi az is, hogy egy reggeli műsorban a volt pornós stb. sztár DJ-t, Niki Belucci-t köszöntik, nem pedig például Moldovát.

Az éjszaka kb. tizenötször adtam ki a parancsot önmagamnak, hogy “most pedig visszamész a testedbe”, és “nem engedem meg magamnak, hogy elhagyjam a testemet”. Hajnalig fenn voltam, és arra koncentráltam, hogy ne húnyjam le a szemeimet. Félelmetes volt. A fejemben úgy mentek a fémes, szeletelő hangok, mint már nagyon rég. Érezni, hogy nagyon lassú a szíved, és érezni, hogy nincs uralmad a tested felett, mert távol vagy tőle, hát ez kegyetlen.

Reggelre olyan fejfájással ébredek, hogy a szemem nem tudom felnyitni. Mintha egy hatalmas bogár rágná a fejem belsejét, jó gyorsan haladva, alaposan, egyetlen zugot sem kihagyva. A fülem belül pedig úgy pumpál, hogy attól tartok, kireped a dobhártyám.

És idegesít, hogy hiába vagyok itthon, még se könyvtárban, se kozmetikusnál, se bugyit venni nem voltam.

Úgy énekelt a papa! Összeszorította a szemeit, mert olyan boldog volt, és csorogtak a könnyei, átöleltük egymást, és simogatta a fejem, és pedig az ő arcát. Sokkal jobban volt ma.

Nagyon hátborzongató volt, mikor éjjel (hajnalban) még ébren fekszem az ágyban, és anyám szobájából egyszercsak az éjszaka csendjét és nyugalmát felveri a kiabálásával. “Édes Istenem, add, hogy…”. A végét nem értem. Átrohanok hozzá. Anya, rosszat álmodtál? Á, nem. Aludjak itt veled? Nem kell. Csak szoktam itt éjjel kiabálni magamban. Csak senki nem hallja meg. És nem jön be senki hozzám.

Szerencsére fenn van a youtube-on, a kedvenc közös dalunk. Nagyon szépen tudjuk együtt énekelni. Papa tercel, én pedig mellé énekelek. Kiírtam cd-re, és holnap bemegyek hozzá a többiek előtt, és meghallgatjuk együtt.

- Papa, és miken szoktál gondolkodni?
- Hát, mindennapi dolgokon…hogy majd metszeni is kell…de üres a fejem…
- Aha, és álmodni szoktál?
- Szoktam, mindig.
- És emlékszel is arra, hogy mit álmodtál?
- Igen, mindig.
- És mit szoktál álmodni?
- Hogy meghalok.

Na, egy frissítés kapcsán most minden elszállt, amit eddig beírtam, de nem baj. Most ilyen időszakot élek. Szombaton öcsémmel újra tettük a windows, winchester-megosztással, ami a végén mégis úgy sült el, hogy mindenem elveszett az itteni gépemről. Fotók, mailek, zenék, minden. De egy pillanatig sem bánkódtam, hanem jót vigyorogtam rajta. Múlt delete, jelenben élek.

Miután lefő a kávé, az ablak nyitva és a függöny dölöngél, euforikus boldogságpillanataim vannak. De jó most itthon lenni, megnyugtatóan kicsi szülőfalumban, egy zsákutca mélyén.

Ez a PCOS “betegség” kapcsán azt hiszem, új lépcsőfokára értem az életemnek. Sok mindent kell tisztáznom magamban. A betegség sosem Isten verése, hanem az egyik legjobb lehetőség a fejlődésre.

Policisztás ovárium szindróma.

Félelmetesen fúj a szél. Mérgesen, haragosan, erőből, baljóslatúan. A papa azt mondta délután, hogy nem érti, miért nem mehet már a vízbe (valahogy azt hiszi, hogy Harkányban van). És ezt úgy mondta, hogy “életmentő víz”, és ez olyan szép volt a szájából.

Én végig ott voltam vele, mikor anya kiment, és az apa bejött, közte is, kettesben. És akkor, ott, azt mondtam, elcsípem a pillanatot, és mondok neki valamit, ÉN. És elkezdtem masszírozni a tenyerét, papa, energia kell, hogy felgyógyulj, majd megvarázsollak, ja, már tudsz varázsolni, picikém, mondta. És akkor hirtelen elhallgattunk és csak néztünk egymás szemeibe. És mosolyogni próbált. Hálával telten. És az ott egy nagyon törékeny pillanat volt. Mert végül tudott mosolyogni.

De volt a mosolyában valami túlvilági. Hiába beszél össze-vissza, volt ott valami, amit nagyon távolról nézett. Láttam a szemeiben.

Aztán este, míg öcsém újrarakta a windows-t, ledőltem az ágyamra, pont úgy, mintha vigyázállásban lennék, csak vízszintesen, és elsüllyedtem. Arra keltem, hogy öcsém szólítgat, hogy kész a gép. Néztem felé, de helyette A.-t láttam ülni a széken, majd felmásztam az álom lajtorjáján, vissza, ide, az ébrenlétbe.