Eléggé röhejes, hogy fél ötre megyek nogyogyaszhoz, és most szótárazom ki a szavakat, hogy meg is értsem, mit mond a doki, illetve, hogy egyáltalán meg tudjak nyilvánulni.

Mikor kell cserépbe paradicsomot palántázni? Lehet cserépbe dughagymát duggatni, hogy abból újhagyma legyen? Milyen mélynek kell lennie ennek a cserépnek? Kertészkedni akarok, saját paradicsomot, újhagymát, paprikát akarok.

Van egy olyan sejtésem azért, hogy először, mikor holnap visszamegyek Bécsbe, és ott leszek magamban, akkor fog rám törni az a hiányérzet, vagy űr (édesistenem, mennyire sablonosan, elcsépelten hangzik), amit papa elvesztése jelent. A sok intézkedés, jövés-menés, rengeteg kommunikáció után jön még csak az igazi nagy hallgatás. Néha pillanatokra bevillannak jelenetek az utolsó együtt töltött hetünkből, de azonnal elűzöm ezeket a képeket.

Magamnak:
- Ken Follett: Katedrális
- Szabó Magda: Ajtó
- Müller Péter: Örömkönyv

A. részére:
- Wass Albert: Elvész a nyom
- Yann Martel: Pi élete

Mivel a kiválasztott nőgyógyász visszautasított, ezért a neten kerestem egy újabbat, és A. bejelentett hozzá, jövő szerda délutánra. Amikor A. a telefonban ecsetelte, mennyire kulturált és kedves volt a doki a telefonban, minden félelmem és parám egy pillanat alatt elillant, és sokkal boldogabban válogattam a kínaiban a hálóingeket és a köntöst.

Hétfő. Épp elintéztük a temetkezési vállalatnál a temetést, mikor is csörög anyám húgának a mobilja. A férje hívja - mondom, hétfő dél körül! - hogy most jött a távirat (távirat, bazmeg) a kórházból, miben is közlik, hogy nagyapám elhunyt (péntek este).

“Az új Magyarország benned van”, ugye, bazmeg? Itt kellene elkezdeni a dógokat.

Szombat délelőtt tudtunk meg, hogy papa valószínűleg péntekről szombatra virradóan halt meg. Élettársa Rózsika zokogva mesélte, hogy szombat reggel, miután felkelt, ránézett az órára, amit még papától kapott, és csodálkozva vette észre, hogy az óra fél tizenegykor megállt.

Hétfőn tudtunk először orvossal beszélni, aki nem tudta megmondani, végülis pontosan mi is volt a halál oka. Annyit tudott mondani, hogy papa péntek este 22:25-kor halt meg…

Hihetetlen, hogy milyen mechanikákra tudják rátenni az embert, amit legtöbbünk észre sem vesz. A halál - néha úgy éreztem az elmúlt napok során, és bármennyire is morbid - de nem sokban különbözik egy óvodai vagy iskolai beiratástól. Már ami a szervezés-lebonyolítást illeti.

A pathológián az ügyintéző csajnak muszáj elnéznem, hogy annyira semmilyen: ki tudja, én milyen lennék, ha minden nap szipákoló, kisírt szemű, legörbült szájú nőkkel-férfiakkal kellene dolgoznom és boncolási ütemtervet kellene összeállítanom. De, hogy még ma is ott tartunk, hogy nem számítógépen, hanem régi, mocskos mód fület-lelket hasogató hangú villanyos írógéppel töltik a szükséges papírokat, hát…Anyám akkor kezdett el sírni. Éreztem, hogy nagyon méltatlannak éli meg a szituációt. Én próbáltam arra gondolni, hogy ez a mechanika, a lényeg nem itt rejlik.

Tapintatlan vagyok, ha arról írok, mennyire morbid, hogy az ügyintéző óvatosan próbálja visszautasítani a cipőt? Mert, hogy akit hamvasztanak, annak nem kell cipő. Tapintatlan vagyok, amikor lehurrogom anyámat, amikor, miután kijöttünk az osztályról, és kezünkben lóg egy ócska zsák, benne papa holmijaival, anyám azt mondja: szörnyű, hogy ennyi marad egy emberből?  Nem érzem magam tapintatlannak. Mert nem egy zsáknyi holmi marad a nagyapámból, és érzem, anyám csak nem tud mit kezdeni ezzel a valóban lelketlen szituációval. És ha már a témánál vagyunk, hát én beszélek bizony a halál gyakorlati oldaláról is. Mert felbassza ám nekem is az agyamat a zsák. Mert, ha a kórházban kórházas logós mappát tudnak biztosítani a betegnek, amiben gyűjtheti a zárójelentéseket, akkor valami dobozt, kartont, kevésbé átlátszó, kevésbé szemeteszsákszerű tartót miért nem tudnak biztosítani? Talán jól esne némi tapintat.

És ezzel nincs vége. Nagyapám régóta, nagyon régóta nem járt templomba. A papokat kifejezetten nem szerette, általánosságban pontosan azért nem, mint amiért sokak nem szimpatizálnak a papokkal. Ezenkívül volt még egy személyes vonatkozása is. Anno, mikor nagyanyám meghalt, megkérte a papot, hogy miket említsen meg a gyászbeszédben. Ezekből a dolgokból semmi, azaz SEMMI nem hangzott el, és ez nagyon rosszul esett papának.

Az első reakció az volt, hogy persze, pap temesse. Jaaa, hogy évek óta nem fizetett egyházadót? Hát azt előtte ki kell fizetni. Jaaa, hogy nem járt templomba? Nem baj, odamegyünk, és kész. És így lett eldöntve. Aztán tanakodtam magamban, hogy ezzel az egésszel valami kurvára nem stimmel.

Aztán muszáj volt előhozakodnom a témával anyám húgának, mikor kettesben voltunk. Hogy papa habitusától egészen idegen szerintem egy papi temetés, főleg, mert, hogy kifejezetten nem szerette, és mama halála óta aktívan neheztelt a papunkra. És legyen már ez egy őszinte búcsú, és ne az számítson, hogy bárki más a családban milyen világlátású. Ez itt papa utolsó búcsúja lesz, és a lelkiismeretem nem engedné, hogy olyan szertartása lenne, ami az ő jellemével nem összeegyeztethető. Aztán megvitattuk, anyám, a húga, papa élettársa jelenlétében, és arra jutottunk, valóban nem passzolna a papához a papi szertartás. Így lefújtuk. Mégis, hogy vette volna ki magát az, hogy odamegyünk a paphoz, és szánombánom bűnömet módjára, először lecsengetjük az elmaradt egyházadót, aztán még majd a temetésen a pap tart egy jellegtelen, picsasemmi búcsúbeszédet. A százhuszonegyedik semmilyent. Nem, nem, ha felidézem, hogy papa erre mit szólna, úgy érzem, jól döntöttünk. Itt az elhunyt a lényeg, nem pedig bárki más világlátása. Semmi, de semmi köze nem lett volna papának egy ilyen temetéshez.

Most pedig ott tartunk, hogy megpróbáltuk teljesen személyesre venni a búcsút. Az egyeztetés során kilőttünk mindenféle ócska “csak a jók mennek el” típusú dalokat. Mi készítettünk, unokák válogatást, a MI NAGYAPÁNKNAK, és a búcsúztató után énekel papának a nyugdíjas klub kórusa (aktív tag volt:) ), majd a család nevében én búcsúztatóm egy szép beszéddel, amit írtam.

Papa a család nagyon aktív tagja volt, és minden volt, csak nem láthatatlan, közömbös, semmilyen ember. Így hát ehhez tartva veszünk tőle búcsút.

Jó utat, Papa!

Az a baj, hogy alapvető dolgokat kivételes szívességeknek tekintünk. Hogy az a meglepő, ha a nővér emberséges. Hogy az a meglepő, ha az orvos nem fogadja el a pénzt. Hogy az a meglepő, ha valakiből árad az emberség. Hogy ezekre kapjuk fel a fejünket, nem pedig épp az ellenkezőjükre. Ha valaki bunkó, szívtelen, azt manapság előbb természetesnek kezelik, mint a jószándékot. Hogy fejlődött ide minden?

Nézem papát az ágyban. Mikor megérkezünk, mindig alszik. Szólok hozzá, kinyitja résnyire a szemeit. Ilyenkor még zavart. Ma azzal kezdte, hogy nagyon rosszul van. Vissza-visszacsukta a szemeit. De aztán lassan magához tért. Átmostuk. Négy nő állt a vasrácsos ágy körül. Anyám húga törölgette a szivaccsal, én simítgattam a lábszárait, Dóri a kezét fogta. Rózsika téblábolt. A nagyapám pedig ott feküdt. Kiterítve. Szinte meztelenül. A hasán ragasztócsíkok. Alább pelenka. Néztem ezt a képet, kicsit kívülről. És hirtelen épp olyan volt, mint mikor a jézuskrisztust mosták női rokonai. A pelenka nem pelenka volt már, hanem egy gyolcs, és a többiek mind máriák, magdolnák. A nagyapám pedig békében hevert az ágyban.

Miért van az, hogy elesettségében hirtelen mindenki szerethető? Tudom én, de mégis. Miért csak ilyenkor. Hát muszáj sírni, na.