Amikor kicsi voltam. Nyár, késő délután. Még süt a nap, de már locsolni kell a kertben. Megyek hátra a fóliasátorba. Lépegetek a betonlapokon, a mama nyomában. Mikor elfogynak, pillanatnyi óvatoskodás, mert a fapallón meg is csúszhatok. De sosem csúszom meg. Aztán szemmagasságban nagyanyám gömböly fara. Keze matat, nyitja is a fariglit. Én meg izgulok, mert mindjárt arcul csap a forró pára. Szökik a fóliasátorból. A légszomj szinte extatikus veszélyessége. Mondanám, hogy majdnem erotikus izgalomba jöttem, de még csak öt éves voltam, vagy annyi se.

Odabenn, a fóliafalon nedvedzik a sátor. Számlálhatatlan apró buborék, csepp. Megfolyások. Megyünk végig, középen, a fán. Elöl mama, az alumínium kannával. Mögötte a csík, mert a kanna ereszt, a csík után én. Nincs rajtam bugyi - gondolom - és így is milyen tömött a levegő. Párolog felfelé az orrnyílásomba a zsíros földszag. Iszonyattal vegyes áhítattal bámulom a paprika palántákat, ahogy a vízért tátonganak. Ez a földszag, ez mennyire megnyugtató. És felkavarja az gyereklelket. Csak bogár ne jöjjön a lábamra.

Hosszan beee, és kíííí. Így veszem a levegőt. Fut a zsinóron a paradicsom. A paprika virága olyan közönséges. Mama, milyen jó ez a szag. Már én is megfolyósodok. Aztán mama köténye súlyosan lóg combközépig, tele friss zöldséggel. - Ne, fogd meg ezt, már nem fér bele - mondja, de én nem fogom. Finnyás az ötéves, nehogy nedves föld érje a kezem. És mindig egyensúlyozni kell, mert a palló billeg, és elég egyetlen óvatlan pillanat, elmélázás, és máris a belocsolt földre csusszan a sarus lábam. Mehetünk aztán a sárvakaróhoz. Nem akarok, mert mindig azt képzelem, fellök valamelyik másik gyerek, és oda verem be koponyámat. Pedig akkoriban még nem is tudtam, hogy így jár az “öreg”, a papa, aki a túl sok italozás után megtántorodva csúfosra törte arcát egy szintén nyár ideje alatt megesett mulatozás során.

Na, indulj - én meg indulok, ki a szellős udvarba, vissza, a tág ég alá, ahol a harminc fokban a pára után beleborzong apró testecském az estébe,  már alkonyul. Át a disznóólon, szorosan, nagyanyámgömböly farában, mert bizony én a röfögő állatoktól nagyon féltem, még a kismalacoktól is. Futva kell itt menni, és ne nézz se jobbra, se balra, mert a disznó az gonosz, csak a göbe szeret, ha simítod a hasát egy éjszakán át, ellés idején. Ez a csípős szag, a sok légy. Nagyanyám derékíve mentén előre lesek, ott a fény, a disznóól kapuját csak sötétedés után csukták, ki az udvarra, mosni a kerticsap alatt a paprikát. Aztán szalámival, katonák a fapretlin. Hallom már a tücsköket zenélni, miközben a szék alatt meztélláb lógatom a lábam.

Istenem, de boldog gyerekkorom volt.

Donganak a kurvák.

Versekkel vagyok vemhes. De mivel ezek a luvnyák itt döngenek a retinámon, nem tudok szülni. A fullánkjaik nem szúrnak, hanem mint apámék régi padlásán, esznek szét, mint ott a hernyók az eperlevelet. (”Szétmorzsolt egy mentát”.) Mint ahogy ma meséli a rokon, hogy a MACI vírus, az széteszi a szöveteket. Akkor mondhatom, hogy a dongó kurvák széteszik a szívizomzatot? Mert széteszik. Mikroszkopikus bomlás. Ha valaki nem lát, akkor ki a vak? Én vagy ő? Ha engem nem lát, én is átlátszóvá válok. Más vaksága saját billogom.

Csináltak már olyan filmet, ami csupa félrecsúszott szituációt, nem-találkozást, nem-dugást, nem-egymásratalálást, nem-megváltó beszélgetést mutat be? Amiben egy pillanatig sem reménykedhetünk, hogy “na, ebből szerelem lesz”?

I’m a real rock’n'rolla! Tele vagyok tervekkel, csak ide még nem írom ki őket babonából, azaz, hogy mit is/minek is fogok tanulni, hogy alakítom, és teszem aktívvá az életemet, minek kapcsán sok pénzem lesz, boldog leszek, kiegyensúlyozott, és végre újra megmutathatom a világnak, hogy Juditka mennyire fasza csaj is, MINDEN TÉREN.

Borzongató valahogy belegondolni, hogy egy regényhős, akiről mi csak olvasunk, valóban élt, létezett.

Nem hagyott nyugodni Emerenc, és addig kutakodtam a neten, míg a Naptv oldalán találtam interjúkat Szabó Magdával. Megnyitom az elsőt, és rögtön, az első percben azt kérdezi Lakat T. Károly az írónőtől, hogy hogyhogy sehol nem használta neve előtt, h. Dr., itt a Pasaréti Júlia utcában a névtábláján pedig mint Dr. Szabó Magda szerepel.

És mit ad Isten, Emerenc készítette neki a táblát. Komolyan, beleborzongtam.

Nagyon nehéz nem sajnálni embereket. Meglátni, hogy épp mikor, ha csak kicsit is, de igazságtalanok. Holnapután temetés. Anyukám a konyhában áll, sülnek a tepsikben a zserbók a torra, a habos-diós már tegnap kész lett, kockázza a marhahúst, és nyomogatja a derekát, mert nagyon fáj neki. Kezében a nagykés, a lelkében is ágaskodnak a tőrök, érzem. Mert alighogy belekezdek a mondókámba, nem mulasztana el egyetlen pillanatot sem, hogy valami negatívum kapcsán ne kapcsolná hozzá apámat. Dugiban grimaszokat vágva, amire ugrok. Gyűlölöm látni benne ezt a visszafojtott agressziót. Mondom a mondókám, és közben nem reagál, mintha nem is beszélnék, HOZZÁ, vagy tök másba kezd.

Megértem, de nem is értem, sokszor. Látom, hogy fáradt, hogy kimerült. Erején felül teljesít. De túl, túl, túl sok, ahogy buta módon önmagát ostorozza.

Belekezdtem Ken Follett: A katedrális c. könyvébe, de nagyon gyanús. Ez nem egy ponyva?

Update: T. mondja, hogy az, nem is olvasom tovább, úgyis idegesített az igénytelen nyelvezete.

Istenemre mondom, a legjobb buszon, útközben kiolvasni egy könyvet.

Szabó Magdától mindig is viszolyogtam és következetesen távol is tartottam magamat. Talán, ha egyszer láttam vele egy interjút, vagy megfigyeltem egy könyve borítóján a képet, nem tudom, de ellenszenves volt. Aztán egyszer a könyvtáros ajánlotta egy könyvét, már a címét sem tudom, kb. húsz oldalt olvastam belőle, de semmi nem jött, letettem.

Az ajtó c. regénye már hónapok óta mindenhonnan előbukkan. Hol valaki ajánlotta, hol a Nők Lapjában olvastam róla, és egyszercsak gyanússá lett az egész. Nem szoktam könyveket ennyire eltartani magamtól, mint ezt, de ennek ellenére nem ment ki a fejemből. Aztán eldöntöttem, ha legközelebb könyvtár, akkor ezt is kihozom.

Az ajtó - gondolom, még nem olvastam utána - talán önéletrajzú ihletésű könyve “Magduskának”: egy írónő és háztartási alkalmazottja (Cselédje? Szolgája? Egyik sem.  Sokkal inkább Riválisa, Élő Lelkiismerete, Anyja, Tükörképe.) majd húsz éven át tartó közös életük krónikája.

Emerenc, az alkalmazott igazi mágikus, titokzatos lény, akinek múltja, jelenbeli cselekedeteinek, érzelmi világának legtöbbször érthetetlen inspirációja, okozója - ami számomra sokszor dühítő volt - nagyon lassan, cseppenként adagolva világosodik ki a regény során. A könyv felénél még úgy voltam Emerenccel, hogy rettenetesen ki tudott hozni a sodromból a gyakran pokróc stílusával, azzal, hogy úgy tűnt, lelke mint a szikla, hirtelenségével. Durvaságai utáni jócselekedetei nem értek el a szívemig.Gondolkoztam is, vajon milyen bravúrt hajt végre Szabó Magda a regény végére, hogy mindannyian megszeressük Emerencet, hisz nyilvánvaló, hogy erre megy ki a játék.

És végül megszerettem. Ha ez szeretet egyáltalán. Mert sok minden keveredik bele: tisztelet egy ember iránt, aki nem hajlott soha semerre, szánalom egy ember iránt, aki a csalódások, tragédiák után úgy védte magát, hogy bekeményített, ellágyulás egy szigorú nő felé, mikor mégiscsak - ha ritkán is - de a maga eszközeivel pillanatokra megmutatkozni hagyta nagy szívét.

Az ajtó letehetetlen. Napközben is sokszor Emerencen és az írónőn járt az eszem, vártam az estét, a folytatást, hogy mint egy teleregénybe, alászállhassak annak a bizonyos utcának, háztartásnak az életébe, megtudjak egy újabb titkot Emerenc szövevényes múltjáról.

A nyelvezet pedig annyira latinos, hogy egy pillanatra nem éreztem mesterkéltséget a mondatokban. Úgy gördülnek a fejezetek, hogy az olvasó, mintha hullámvasutazna. (Legfőképp) Emerenc mélylélektani ábrázolása bámulatos. Az egész egy hatalmas lélegzet, egyetlen szívdobbanás, remekmű.

Hogy végülis mi minden történt Emerenccel mindaddig, míg az írónő háztartásához nem szegődött, nem árulom el, mert ezt a könyvet el kell olvasni.

Valahol Székesfehérvár és Sárbogárd között jártam a busszal, mikor kiolvastam. A buszban nagy meleg volt, odakintről tűzött be a nap, és megintcsak - mint régen egy vonaton a Funtineli végeztével - elteltem. Nagyot sóhajtottam, miközben bambultam ki a pusztaságra, a feldúlt felhőkre. Meredtem a fénybe, és nagyon Emerencre gondoltam. Kicsit éreztem, mintha kicsit én is ő lennék, de ugyanannyira az írónő is. Ott lapult a lábamnál Viola, a regénybeli kutya (na ő aztán…), és eszembe jutott, hogy Szabó Magdának sikerült úgy meghalnia, ahogy mindig is tervezte, olvasás közben. Ha olvasod a könyvet, gondolj majd vissza erre a mondatomra. Hogy neki megadatott.

Még valami. Régóta nem írok ki jó gondolatokat könyvekből. Ennél a könyvnél viszont szamárfület tettem a 173. oldalra.

“Hallgatott egy kicsit, szétmorzsolt, szagolgatott egy mentalevelet. - Nem hal meg olyan könnyen az ember, ezt tanulja meg, csak majdnem, aztán később olyan okos lesz attól, amit kiállott, hogy azt kívánja, bár még egyszer buta lehetne tökbuta. Hát én megokosodtam, amin azért ne csodálkozzék, mert engem éjjel-nappal képeztek.”

A könyvet harmincnégy nyelvre fordították le, és Szabó Magda megkapta érte a legjobb női szerzőknek járó nemzetközi Femina-díjat. Tanítják a regényt minden európai és amerikai egyetemeken is.

Végre, hosszú-hosszú évek után végre szavakkal, hangosan ki tudtam mondani a vacsoraasztalnál, hogy egyetlen dolog szól a szívemben régóta mint hivatás, az pedig a bába és/vagy dúla. Ezt szeretném tanulni és csinálni.

Édes egy dokit választottam magamnak:) Nagyon-nagyon kellemes csalódás volt, ráadásul a cisztáim is eltüntek, úgyhogy most egy kövel kevesebb a lelkemen:)

Mivel Privatpraxis-ba mentünk, így ez az alkalom 80 eurónkba került. Ebböl a biztosítónk kb. 30 és 60 euró közötti összeget utal vissza a számlámra.

Igaz, én Magyarországon nem voltam privát rendelésen szinte soha, így nem tudom az otthoni állapotokat (kivéve kórházak, no comment), de itt - ahogy gondoltam is - a csodavilágba csöppentem. A berendezés, ahogy bántak velem, a kávé, a mindenség. Anyám nyomogatja a dokiknak a tízezreket, én meg  itt kifizettem 80 eurót, és nincs semmi furcsajulcsa hangulat, hogy elég volt-e “hálapénz”.

Hová tartasz? Ez volt a tegnap éjszakai konyha-session témája. Természetesen nem jutottunk sehova, csak oda, hogy megállapítható, hogy azon kívül, hogy mások, családom egyes tagjainak életét menedzselem, gyakorlatilag életképtelen vagyok, nincs semmilyen innovatív ötletem arra, hogy hogyan keressek pénzt, nem jön tölem semmilyen iniciatíva, csak vagyok.

És ez így is van. Régen festettem, fess voltam, pörgös, dolgoztam világ életemben, mostanra meg tele vagyok gondokkal, szinte állandó gyászban érzem magam, azt érzem, hogy nem tudok rendesen németül megszólalni, mint nö egy igénytelen, slampos dög lettem, akit észre se lehet venni az utcán, ha csak azért nem, mert annyira nöietlen, null vagyok az egyszál farmeromban, meg a baszomnagy télikabátomban, a se hosszú, se rövid hajammal, festetlenül.

Aztán elgondolkodtam azon is, vajon mi a picsának vannak télen kipingálva a körmeim, amikor zokniban és papucsban vagyok?

Aztán ez a konyhai session után megmostam a fogaimat, felvonszoltam magam az ágyba, amíg A. fel nem ért, olvastam kb. két oldalt a Szabó Magda könyvböl, leoltottam a villanyt, és amíg tépte a vad szél a tetöt, azon merengtem elalvásig, hogy milyen kurva jó is lenne szimplán megdögleni.

Holnap meg buszozás haza, öregapám temetésére. Már biztos elhamvasztották, és engem minden éjjel álmaimban kísért a kép, ahogy a szívókás üvegböl issza szerencsétlen a Sió almalevet, és három szívás után ernyedten hullik az üveg a hasára, amit nem is érez. Aztán ezt a képet elhessegetem, és, hogy ne érezzem magam egészen nyomorultul, elöhívom inkább azt a képet, amint fölé hajolok, és a zeneszóra beletúr és simogat a beondolált hajamba, és megsuhint a kedvessége pár pillanatra.

Valahogy ki kell magamból gyászolni öt is. Csak hogy? Próbálkozom vele, miközben répát pucolok, vagy krumplit hámozok, vagy amikor a kádban fekszem. Beszéltem róla eleget A.-nak, ezzel már felhagytam. De bennem azért még itt van. Az Ildikó azt mondta, olyan, mintha örökösen gyászolnék. Hát talált, süllyedt. Mi a faszt csinálnék, ha három éve az életem fölé egy kurva árnyék húzódott, az anyám betegsége? És még azok a dolgok, amik nyomasztanak, de sosem írok róluk itt? Az azért elég sokat lefoglal a kapacitásomból, és kicsit nehezebb kreatívnak lenni, meg ötletelni, hogy mi a faszból leszünk milliomosok.

Negyed három. Már ötvenszer végigszámoltam a fejemben, hogy mikor kell elkezdenem fürdeni, mert hajmosás, borotválás, hajszárítás. Csak az a baj, hogy amíg itt csak írok, mint egy gép, addig legalább megvan az a kontroll, hogy ne bögjem el magamat attól az undorító szájízzel, amit csalhatatlanul felismerek, mikor a hangulatom a halál faszára megy. Mit lehet kezdeni az ilyen napokkal, amikor felkelni sem volt kedvem, hanem csak heverni az ágyban, lehúzni a redönyt és várni, hogy megszünjek?

Fél ötkor nögyógyász. Addig inkább sírok egyet a kádban, hátha könnyít.