Van úgy, hogy az ember úgy érkezik meg az otthonába(?), hogy épp nem alkalmas, hogy itt legyen. A “jöttél”, “most itt vagy”-októl kurvára fel tud menni bennem a pumpa. Vagyis, jobban mondva inkább mindig megszólal a csengö, h. akkor én nem is tartozom ide (sem)? Heló bébi, te nyomorult állat.

Azért szólítottam meg tegnap msn-en volt-szerelmem-Attilát, hogy megkérdezzem tőle, ha én nem szólítanám meg soha, akkor ő sem tenné azt, soha, életünk végéig? Buta kérdés valójában, de muszáj volt megkérdeznem, mert foglalkoztatott.

A válasza az volt, hogy ő senkit nem szokott soha megszólítani, csak ha megszólítják, válaszol, és sosem gondolkodott el még a kérdésemen. Hát jó. De nagyon örültem, hogy azt mondta, viszonylag jól van, és sokat mosolygott, és megint ellátott érdekességekkel. Mutatott csodaszép zenéket, oroszokat, amikről fogalmam sincs, honnan ismeri őket, de ez mindig is jellemző volt rá. Hogy el tudott kápráztatni.

Kellő távolságból, kellően behatárolt ideig, kellően disztingválva magamat szépen tudunk beszélgetni. Azok után, ami történt velünk, ebben és más életünkben, ez is egy csoda. Értékelem is. Megvan benne az a valami, Attilában, hogy felemelkedjek általa egy olyan szerepbe, olyan általam idealizált önképembe, aki valójában sajnos nem vagyok, csak lenni szeretnék.

És tényleg, ez a lényege. Most láttam meg, miért is voltam olyan eszeveszettem szerelmes belé anno, csak akkor még buta, és restimulált voltam, és nem láttam ki a szituációból annyira, hogy felismerjem ezt. Pont úgy volt, ahogy József Attila írta: “hisz magamat szintén nagyon meg tudtam szeretni veled”. Mert kicsit az a valaki tudtam lenni, aki szeretnék mindig is. Az a törékeny, finom lelkű, szofisztikált, aranyos, tóarcú lány, akiről dől az ártatlanság, a romlatlan hit a másikban. A romlatlanság, a töretlen hit a Szépben, Jóban, Nemesben.

És valójában egy erőszakos, dramatizáló, elhízott csaj voltam, aki csak virtuálisan volt szép.

Macskacicó!:)

Jó sokáig bámultam bele az éjszakába, míg végre el tudtam aludni. Végre hagytam magam kicsit beleereszkedni, hogy papa, mama ésatöbbi, hiányoztak, megéltem a hiányukat, nem fordítottam el a lelkem.

Aztán végtelen hülyeségeket álmodtam. Ott volt a volt barátom, D. családja, teljes felhozatalban, nagy asztal körül, és végig azt pletykálták ki, hogy micsoda bazári temetést rendezett a családom. Aztán a szemébe néztem D. kislányának, nagyon édes volt, és nagyon fájt a szívem, hogy bezzeg annak a nőnek lett tőle gyereke, engem meg átbaszott.

Aztán mégiscsak valahogy megkörnyékezett engem D., hogy találkozzunk itt és itt, és feküdjünk le egymással, mert ő még mindig velem szeret a legjobban. Én jeges rémületben voltam, de sodortak az események. Ha egy férfi nyomat, nagyon nehéz ellentartani, főleg, ha megsimítja a karjaimat, és olyan bizalomgerjesztően néz,  mint ahogy D. tud(ott). Végül kóvályogtam a nagy házban, kerestem, hogy mikor bukkan elő D., aztán nagy nehezen jöttem csak rá, hogy mindenki be volt avatva, csak én nem, hogy ez az egész csak egy szivatás. Megszégyenülten kullogtam haza, és az ment a fejemben, hogy soha többet egyetlen férfiban sem fogok megbízni.

A rokonok hoztak rengeteg fotót, és annyi csodaszép, saját véremből való dundi, husipofa kislányt láttam régi képeken, a nagyanyámat, amint áll a teraszon, derekán a tésasszonykarjaival, hogy a lelkem úgy fel lett kavarva, hogy nem férek magamba. Ficánkolt a méhem, mert csodáltam ezeket a nőket, akik gyerekeket szültek, neveltek, térdig csatangoltak állandóan a hétköznapokban. Anyám húga, láttam, csupa könny szemekkel nézi a Dórit, ahogy zabálnivalóan édesen ül kislányként a fotelben, tetőtől talpig csiniben, hát én is oda-vissza-átlósan el voltam érzékenyülve. Ezek családanyák.

Reggel nagyon csúnya, borongós időre keltem. Lógott az eső lába, de ilyen nem lehet. Megdumáltam papával, ha nagyon ügyes, akkor ragyogjon a nap ma. És így lett. Délután kettőtől olyan verőfényes napsütés volt, hogy csak ujjongani tudtam az ég felé.

Aztán odaát, anya testvéréékhez a félig fedett teraszra délelőtt berepült egy hófehér galamb. Ott repkedett egy helyben jó egy percig, aztán elszállt.

Amikor mentünk a sírhoz, papa szülőházánál, aminek a kertje a temetőre néz, épp tüzet gyújtottak.

Néztem felfelé, az égre, a napba, és mondtam: ha jól csináltam, papa, erősíts egyet a napsütésen. És pulzált rá kevéssel. Három-négyszer játszottuk ezt.

Volt egy nagyon apró kis bogár, súlytalan. Mindannyiunk arcára egy-egy pillanatra rászállt. Papa bogárcsókja.

Miután elmondtam a beszédet, és már minden lezajlott, leeresztették az urnát, és csak álltunk a verőfényben, tökéletes univerzális érzésem volt. Boldog voltam. Papával.

Most érzem a testemben, hogy nagyon várom az új alkalmat, hogy egyszer majd mindezekért és mindezeken újra testekkel átöleljük egymást. Emlékezni fogok a simítására, ezt tudom. Bevéstem, mikor a kórházban, a dala után végigcirógatta a hajamat, arcomat. Hiányzol, papa.

Mama mellé került a sírba. Ez áll a sírkövön Apollinaire-től:

Letépem ezt a hangaszálat
Már tudhatod, az ősz halott
E földön többé sohse látlak
Ó idő szaga, hangaszálak
És várlak téged, tudhatod

Lehet, hogy van, és csak én nem veszem észre?
Benne élek? De nem, mert azt érezném.

Az Attila tanította régen a konyhában, hogy a liaison az valami üres helyet, vagy mit is jelent. És innen ered a liaison szó másik jelentése alias pásztoróra.

“Egyes szavak szóvégi néma mássalhangzóját kiejtik, ha hozzájuk szorosan kapcsolódó, magánhangzóval vagy néma h-val (’h muet’) kezdődő szó következik utánuk. E jelenség a liaison, magyarul hangkötés. A liaison-t alkotó szópárt egy szuszra, a legkisebb szünet nélkül kell kiejteni: Vous étes [vuzet] trés gentil. ‘Nagyon kedves.’  “(forrás: francianyelv.hu)

Olvasom Szabó Magdával kapcsolatosan, hogy anyja, Lenke utolsó mondata az volt, hogy: “Annyi titkom volt…”. És ez nekem annyira tetszik. Olyan, nem is tudom, megejtő. Azt érezni belőle, hogy mennyire szerette a saját titkait. Nem érzem, hogy ezek elhallgatások lettek volna. Nem. Ezek édes, mások számára nem érthető ékszerei voltak Lenkének. Én is tele vagyok ilyen ékszerekkel.

Régen amikor még sokkal szelesebb voltam, igyekeztem mindet kiszórni a környezetem elé, muszáj volt villognom velük. Ma már az az édes, hogy rejthetem őket. Mások úgy sem értenék. Nekem jelentenek csak valamit. De nekem nagyon sokat.

Nem tudni, lesz-e abban a kegyelemben részem, hogy lesz egy lányom, akit, miután felnevelek, el tud szakadni pár pillanatra attól, hogy én az “anyja” vagyok, én pedig attól, hogy ő az én “lányom”, és mint két, a Földön tán nem először összetalálkozott lélek pár titkot cserélünk egymás közt.

Annyi-annyi titkom van:)

Így hívják. Azon agyalok épp, miközben Quimby-től üvölt a fejemben a Hoppá, hogy az egész elvárt, bevett, szokásos, társadalmilag elfogadott módja a gyásznak az, hogyha sötét szobában ül a gyászoló, égeti a gyertyát, és vörösre van bőgve a szeme. Ne nézzen tévét, ne hallgassom rádiót, ne menjen színházba, táncolni, sehova, hanem próbálja előadni, a lehető leghitelesebben, hogy ő maga is egy élő halott.

És mi lehetett régen, főleg falun, jézusmária. Virrasztás, tükörletakarás, meg a tököm tudja, mi minden. Nem akarok én senkit sem sértegetni, sem elítélni, mondjuk ennek a veszélye amúgy sem nagy - látogatóim számát tekintve, ugyebár.

Nálunk például most az van, hogy holnap lesz papa temetése, de ma már befutott egy rég nem látott, hajdan a családhoz igen közelálló rokon. És lám, mi történik? Örülünk egymásnak. Megy a sztorizás, beszélgetés, süteményfalás.

Holnap jön a többi rokon. Azokat se krokodilkönnyekkel fogjuk a kapuban várni. Aztán majd lesz a temetés, ami komoly, persze, az az éles. Utána haza, és garantálom, eltelik egy óra, és senki nem fog öregapámról beszélni.

A gyász az nem halotti tor, az nem tükörletakarás, görcsös virrasztás. Nem egynapos session. A nagy lófaszt. A gyász, az gyász. Az a hétköznapok hiátusa.  Az az, amikor répapucolás közben bejön egy kép, és sírunk egyet. Könnyebb. Az az, mikor elalvás előtt rá gondolsz, és hiány tátog mellkas körül.

Az elvesztett ember a hétköznapjaid része volt, így pontosan onnan is fog hiányozni. Rózsikának akkor, mikor nem tudja kitalálni, mit főzzön, mert mindig a papa mondta meg neki. Akkor, mikor egyedül bámulja a tévét, és nincs akihez szólna, ha kommentálhatnékja van. Amikor vasalás közben felfigyel arra, hogy csak női ruhák simulnak az állványon. Mikor meglát egy kirakatban egy papára illő öltönyt, de nincs kinek megvegye. Mikor a tévében azt látja, hogy Bük-fürdőn wellness hétvégét hirdetnek, és neki nincs kivel elmennie oda. Amikor kiesik a szög a falból, és vissza kellene verni. Mikor a beépített szekrény legfelső polcáról elő kell bányászni valamit. Mert oda fel csak a papa ért. Amikor ráocsúdik, hogy de rég hallgatott zenét, mert a zenét is a papa szolgáltatta. Mikor majd idejön, a papa házába, és hazahurcolkodik a lakásába. És teszi a táskába az edényeket, a papa ujjlenyomatával.

És mivel a gyász egészen hétköznapi, így a hétköznapokban fog fájni és létezni. Nem az egyórás temetés alatt. Ott is fájni fog, mert ott semmi másról nincs szó, csak a veszteségről. Az meg mindenki számára elviselhetetlen. A személyes veszteség. Az sirat minket a temetésen, nem a papa. A papa akkor sirat meg engem, mikor nem jut eszembe a sváb mondás, és nincs, aki visszamondja nekem.

A hétköznapok hiátusa.

Nem ajánlatos tollseprűvel babrálni a hátra kötött kezű ember orra előtt. Mert még az is lehet, h. egyszer kioldozza a kötelet, és a tollseprűt feldugja a seggedbe.